2018 áprilisában Kanye West kiadta a Lift Yourself című számot. Aki gyanútlanul kezdi el hallgatni, még örülhet is az elején: klasszikus West-ütemek, egy hangminta egy régi soul-dalból, majd Kanye elkezdi büszkén mondani, hogy figyeljünk oda, mert olyan fog szövegelni, hogy lepetézünk. A szám utolsó húsz másodpercében pedig belekezd a következő dalszövegbe:

Poopy-di scoop
Scoop-diddy-whoop
Whoop-di-scoop-di-poop
Poop-di-scoopty
Scoopty-whoop
Whoopity-scoop, whoop-poop
Poop-diddy, whoop-scoop
Poop, poop
Scoop-diddy-whoop
Whoop-diddy-scoop
Whoop-diddy-scoop, poop

És a számnak vége. Kanye West akkorát rappelt a kakiról, hogy tényleg lepetézett az, aki hallotta, mert ekkora trollkodást ilyen szintű ismertségű és elismertségű zenész maximum véletlenül csinált. Eddig a pillanatig 18 millióan hallgatták meg a Spotify-on.

És még nem is ez volt a legsúlyosabb dolog, amit West az új lemezének felvezetéseként művelt: hosszú hónapok alatt el kellett viselni azt, hogy odadörgölőzik Donald Trumphoz (többször is találkoztak hivatalosan, legutóbb az amerikai elnök a feleségével, Kim Kardashiannal tárgyalt), Make America Great Again-sapit hord, és teljes közönnyel azt nyilatkozza, hogy a rabszolgaság igazából választás kérdése volt.

Kanye West esze elment. Igaz, már nagyjából 15 éve, de minden egyes lemezciklussal úgy érezhettük, hogy egy tehetséges ember elméjét be lehet áldozni zseniális zenéért cserébe. Az édesanyja halála inspirálta 808s & Heartbreak, a megalomán My Beautiful Dark Twisted Fantasy, az őrült, Presser Gábort lopó Yeezus, sőt, még a szinte celluxszal összetartott, a megjelenés után is folyamatosan változtatott The Life Of Pablo mind megérte.

De Kanye West karrierjének utóbbi pár éve azzal telt, hogy egy láthatólag egyre jobban megzavarodó embernek a rajongók minél többet elviselnek, csak azért, mert tényleg irtó tehetséges abban, amit csinál: könnyen befogadható, de néha kifejezetten kísérleti pop-rap-számokat, amik egyik pillanatban az indusztriálból, másik pillanatban meg mondjuk Roberta Flackből táplálkoznak. Az egója mindig is nagy volt, és a melldöngetésre alapuló műfajban ez egyáltalán nem is volt baj. A baj az volt, amikor már addig döngette a mellét, hogy véletlenül elvétette, és eltalálta a fejét is.

Amikor Trumppal megy találkozni, vagy sületlenségeket beszél teljes beleéléssel a rabszolgaságról, akkor viszont igazi dilemma elé állítja azokat a rajongókat, akik tűzön-vízen át követik őt (én is ilyen vagyok, vagyis voltam, vagyis még magam sem tudom biztosan). Mert nem vagyok biztos abban, hogy Kanyénak politikai motivációi vannak – habár egyszer bejelentkezett amerikai elnöknek –, hanem van valami szerencsétlen elképzelése arról, hogyan kell felzargatni az emberek tudatát, hogy skatulyákon kívül gondolkodjanak. Ehhez még hozzájön az, hogy szereti a saját hangját hallani, szereti a figyelmet, és néha úgy tűnik, hogy tényleg meg van zavarodva. Június első napján megjelent Ye című lemezének borítóján nem az album címe szerepel, hanem egy elég rossz vicc:

Utálok bipoláris lenni. Nagyon jó!

A feltételezett mentális állapota és a gyagya és sértő nyilatkozatai ellenére történt úgy tűnt, hogy Kanye a munkában megtalálhatja végre azt a csövet, amin kiengedheti a nyomást. Kivonult Wyoming államba, és bejelentette, hogy idén nyáron öt különböző lemez fog megjelenni, ami a keze nyomát fogja hordani magán. Négy darabon csak producer lesz (ebből az első, Pusha-T-nek készített lemezéről lejjebb lehet olvasni), egyik pedig a sajátja lesz. Hét számmal tervez. Egy ideig az volt a címe, hogy Love Yourself. És felmerült az igazi dilemma, milyen jónak kell lennie ennek a lemeznek, hogy bármit megbocsájtsunk neki? Hogy azt mondjuk, jó-jó, egy igazi balfasz, aki az Egyesült Államok leggázabb elnökével haverkodik, de minden egyes ütemért megéri? Vajon benne van egy My Beautiful Dark Twisted Fantasy-szintű remekmű? Vagy valami teljesen mással fogja levinni a fejünket?

Akármennyire érdekes, tempós, és tényleg meglepő a Daytona (lásd lejjebb), Kanye West első munkája a 2018-as ciklusából, a saját neve alatt megjelenő Ye olyan, mintha az évek alatt felgyülemlett B-oldalakat, érdektelen kísérleteket, félig befejezett számokat összeszedte volna, és Krisztus második eljövetelének adta volna elő. Ez az érzés megvolt a The Life Of Pablóval is, de ott annyira erős számokat is össze tudott hozni (Ultralight Beam, Famous, Wolves), hogy senkit nem érdekelt, hogy az egész gyakorlatilag egy darabokból összevarrt paplan.

Unalmas úgy, ahogy soha senki sem gondolta volna évekkel ezelőtt, hogy Kanye képes ilyesmire: 23 perc, amiben egy meglepő, egy megkapó, egy meghökkentő, egy okos fordulat sincsen, csak a tömény középút. Kivéve a négy és fél perces, vallomásnak is beillő intróban, ahol Kanye percekig saját magával beszélget különböző torzított hangokon. Az egyik hang azt mondja neki, hogy arra gondolt, megöli magát ma. Vajon őszintén mondja ezt, vagy felült arra a jelenségre, hogy a mentális betegségek alapvetően érdekessé tehetnek valakit a közvélemény szemében?

A bipoláris zavar a Yikesban is előjön, ahol a szám lezárásában arról ordibál, hogy ez az ő szuperképessége. Aztán a rá következő All Mine-ban arról beszél, hogy megkaphatná Naomi Campbellt, de néha neki is szüksége van egy Stormy Danielsre (a pornósztár, aki Trumpot azzal vádolta meg, hogy a viszonyuk után hallgatásért cserébe lefizette). Majd arra rátér, hogy geci nélkül mi sem lennénk itt. Zavarbaejtő ez az egész. Felesége szerint Kanye akkor lőtte az album borítóját a telefonnal, amikor éppen annak a bemutatójára tartott Wyomingban csütörtök este. És az egész Ye-vel ez az érzésem, mintha Kanye az első gondolataiból csinált volna rögtön számot, anélkül, hogy átgondolta, kipofozta, vagy átírta volna őket, ugyanez pedig a saját zenéjére is vonatkozik, mintha minden egyes dolog az első lehetséges verzió lenne.

És Kanye néha nem a legélesebb szerszám a fiókban, hanem a legegyszerűbb: amikor felhozza a saját nyilatkozatát a rabszolgaságról egy fél sorban, akkor annyit tesz hozzá, hogy mi lett volna, ha egy kifejezetten őrült napján kapják el. És a Wouldn't Leave ezután azzal folytatódik, hogy a felesége ettől teljesen kiborult, és attól félt, hogy el fog veszíteni mindent a család. De nem akarta őt elhagyni. Majd aztán azoknak a nőknek dedikálja a számot, akik minden helyzetben kitartanak. Mi ez az egész? Miért hallgatjuk ezt? Miért érdekesek ezek a gondolatok? Miért kell meghallgatni Kanyét, amikor azt mondja a No Mistakes-ben, hogy sikertelenebb embertől nem fogad el tanácsot?

Hát azért, mert sikerült hetek alatt megint tényezővé küzdenie magát, és ettől automatikusan úgy érezheti, hogy a gondolatai számítanak, tartalmasak, és az egész világot szólítják meg. Egy túrót. A Ye számai olyanok, mintha alibik lennének ahhoz, hogy fenntartsa a személyi kultuszát, és aztán megint belekényszerítsen majd abba, hogy odafigyeljünk rá, amikor megint belenget valami újat. Dühítő ez az egész, mert Kanye tényleg ért ahhoz, amit csinál (lásd Daytona, harmadszorra is leírom, hogy lejjebb), ha keretek között kell dolgoznia. Ha viszont ő diktál saját magának, akkor minden erőlködése ellenére tud érdektelen lenni, és érdektelen zenét csinálni. És érdektelennek lenni sokkal, de sokkal bénább, mint egyszerűen rossznak. Kanye azt hitte, hogy sosem lesz érdektelen, de a Ye az lett, minden pillanatában. (klág)

Ezeket hallgattuk még mostanában:

Pusha-T: Daytona (8/10)

A Daytona az első megjelenés abból a cunamiból, amit Kanye West nem olyan rég bejelentett ország-világ számára, és amíg Kanye új, YE című lemezét várja ugyanaz az ország-világ (utána még jön például a Nasnak producerelt albuma is), addig simán érdemes szarrá hallgatni Pusha-T-t. Egyrészt mert még mindig egy fasza rapper, aki a nyelve hegyével az utóbbi évek legviccesebb rapháborúját tudja kirobbantani, másrészt meg mert a Daytona jó, és főleg, rövid. Abban a korszakban, amikor a Rae Sremmurd egy triplalemezt ad ki, és amikor Drake és a Migos nem áll le nyolcvan perc alatt, (és ne felejtsük el a The Life of Pablót) Pusha 21 perce olyan, mintha egy tipikus raplemezből csak a lényeget hagyták volna meg: 7 perc virtuóz swagger, West őszintén jó produceri munkájával. A borítóért kár - Whitney Houston függőségének csúcsán nézett így ki a fürdőszobája -, de minden másért megéri. (klág)

The Voidz: Virtue (7/10)

“Egy olyan világért küzdök, ahol a Velvet Underground népszerűbb, mint a Rolling Stones, vagy ahol Ariel Pink olyan sikeres, mint Ed Sheeran” – nyilatkozta nemrég a Vulture magazinnak Julian Casablancas, a Strokes megapukásodott frontembere, aki bár kiábrándult az internetből, és már jobban érdekli a politika a zenénél, egyelőre azért nem tud leállni a rocksztársággal. A Strokes nagyon gyorsan lett nagyon híres, és az a tény, hogy a Strokes a 2013-as Comedown Machine óta nem volt képes új nagylemezt kihozni, a tagok pedig szívesebben járnak külön utakon, talán jelzi is, hogy nem annyira érdemes várni a folytatást – majd jön, ha jönnie kell. Casablancas 2009-ben adta ki a Phrazes for the Young című szólóalbumát, aztán öt évvel később jött a Tyranny, immár zenekarral, Julian Casablancas+The Voidz név alatt, a tavasszal megjelent Virtue pedig már simán csak a Voidz munkájaként van feltüntetve.

Hogy Casablancas mennyire szereti az izgalmakat, az nem csak abban manifesztálódik, hogy többre tartja a Velvet Undergroundot a Stonesnál, Ariel Pinket pedig Ed Sheerannál, hanem a Voidz számaiban is. A Where No Eagles Fly például egy olyan dal, amit máig szívesen veszek elő (ami a dal második felében történik, abba egész konkrétan szerelmes vagyok), a Tyranny azonban összességében egy kissé nehezen emészthető anyag volt, és vélhetően nem csak nekem, hanem úgy általában mindenkinek, mert a folytatásnál már szempont volt, hogy egy olyan album szülessen, amit nemcsak a zenekar élvez igazán, hanem azok is, akik hallgatják. És a Virtue úgy lett

Az előzőn még ott volt a 11 perces Human Sadness, itt most 5 és fél perces a leghosszabb szám, és több olyan dal is van a lemezen, amit akár egy buliban is be mernék tenni. Nem mintha a táncoló talpak száma bármilyen körülmények között is jelezné, hogy mennyire értékes egy alkotás (attól, hogy valami népszerű, még nem feltétlenül jó – hangzik el a Permanent High School című számban is), de azért megnyugtat a tudat, hogy talán nem üldözném vele egészen hazáig az egybegyűlteket. Casablancas esze talán kicsit elment, de olyan romantikus módon pisál széllel szembe, hogy nem lehet nem szeretni érte. (kovács d.)

 Albert Hammond Jr.: Francis Trouble (7,5/10)

Amikor igazán meg szeretnék ismerni egy magát zenekedvelőnek tartó embert, nem vizsgáztatva, hanem sokkal inkább kíváncsiskodva szoktam feltenni a kérdést, hogy ki a kedvenc tagja mondjuk a Beatlesből, a Stonesból, a Ramonesból, vagy akármelyik másik együttesből, mert úgy hiszem, a válasz nagyon sokat elárul arról, akit kérdezek. (Mondjuk az is, ha nem tud kedvencet megnevezni.) Az én kedvenc Strokes-tagom például egyértelműen Albert Hammond Jr., aki a zenekar legkevésbé jóképű és messze legizgalmasabb figurája, aki a Strokes sikerei után úgy rácsavarodott a kemény drogokra, hogy még a kokainon és pián élő zenésztársai is aggódva figyelték, mi történik vele, túléli-e ezt az őrületet. (Sőt, ha jól emlékszem, a Heart In A Cage forgatásán majdnem lezuhant az egyik felhőkarcolóról.) Aztán ott az a videó, amelyiken Julian Casablancas és a Voidz épp a Vision Of Divisont értelmezi újra, tényleg meghökkentően, ő meg olyan fejet vág, hogy még évek távlatából is tisztán fel tudom idézni. Vagy az a felvétel, amelyiken úgy nekiesett annak a szerencsétlennek, aki megpróbálta kirabolni a feleségét, hogy öröm volt nézni.

A családi körülményeiről a legtöbben csupán azt szokták tudni, hogy apja, az idősebb Albert Hammond is ismert zenész volt, azt valamivel kevesebben, hogy van egy elvesztett ikertestvére, Francis, akire a most megjelent szólólemeze címében is utal. A Strokes tagjai közül mindig is Hammond jött elő a legjobb szólócuccokkal, elég csak a 2006-os Yours to Keepre vagy az ezelőtti Momentary Mastersre gondolni, amit az egykori zűrös önmagának írt, és amit 2015-ben szintén nagyon bírtunk. A most megjelent Francis Trouble pedig még ennél is jobban sikerült, hiszen Hammond jól hallhatóan

"I saw you as someone i want to trust / I saw you as everyone I wanted to fuck" – énekli például a ScreaMER című számban. Ezt az egyenességet pedig igazán (de tényleg igazán) nem lehet nem értékelni. (kovács d.)

Oneohtrix Point Never: The Age Of (8/10)

Daniel Lopatin, azaz OPN zenéjét én csak úgy tudom minden egyes alkalommal jellemezni, hogy valami elromlik. Mint amikor belassul az ember gépe, és szökdécsel a stream, vagy amikor foltos lesz a CD, és elkezd ugrálni, vagy mintha a HDD-n hibás lenne a szektor, és a dallamok helyett hirtelen adathibák szólalnának meg. Volt, amikor egy VHS-re felvett reklámgyűjtemény zenéit vagdosta össze (Replica), és volt, amikor a nu metalt (Garden Of Delete). A The Age Of olyan, mintha valaki egy new age lemezt akarna lejátszani, de a zene nemlineárisan jönne, hanem kénye-kedve szerint, itt egy digitális hárfa, ott egy torzított bekiabálás, amott egy lassú basszustempó. Amivel mondjuk nekem tényleg semmi bajom nincsen, mert minden pitty-putty ellenére OPN zenéi tele vannak csodálatos, semmihez sem hasonlítható szépséggel, és a The Age Of még annál is többet kapott ebből, mintha Lopatint elragadta volna egy szeretetroham, és a sok digitális zaj után szeretett volna valami szépet is csinálni. Bátrabb is, több számban is vokálozik, de mellette feltűnik még ANONHNI, és a keverőpultoknál James Blake is, de hiába vannak ismert és kevésbé ismert közreműködők, ez még mindig a hamisítatlan Oneohtrix Point Never, csak Lopatinnak megint sikerült egy új oldalát kidobni a saját kockájának. (klág)

Parkway Drive: Reverence (4/10)

Még meg sem jelent a Parkway Drive legújabb albuma, mikor Winston McCall, a zenekar énekese arról beszélt egy interjúban, egyetért azzal a kijelentéssel, hogy kinőtték a metalcore-t, ami a három kiadott számmal együtt nem jelentett túl sok jót a régi rajongók számára. Arra a katyvaszra ugyanakkor, ami a Reverence lett, még így sem lehetett teljesen felkészülni, néhány hallgatás után pedig nagyjából azt érzi az ember, hogy nemcsak a műfajt nőtte ki a zenekar, hanem a saját stílusát is, pedig az énekes állítása szerint az volt az egyetlen dolog, amit mindenképpen meg akartak őrizni.

Hiába volt évekig az egyik kedvenc zenekarom a Parkway Drive, ezt az albumot egynél többször biztos nem hallgattam volna meg, ha nem írnék róla, mert a sok kísérletezgetés ellenére borzasztóan unalmas, és még az sem működik, ami a korábbi lemezeken már bejött. A rengeteg spoken word betét nevetségesen hangzik, Winston hiába az egyik legjobb énekes a műfajban, ezen a lemezen ez nagyjából semennyire nem érződik, emellett pedig a korábban a zenekart jellemző energikusságnak is búcsút inthetünk,

amik amúgy kivétel nélkül rosszabbak, mint az előző, egyébként szintén sokat kritizált album, az IRE bármelyik száma. A legszomorúbb az egészben az, hogy még így sem lett annyira rossz a Reverence, azzal együtt viszont eléggé kiábrándító, hogy egy, a metalcore műfajt 2006 óta meghatározó zenekar adta ki.

Az persze biztos, hogy az új stílus több embert fog bevonzani, mint ahányat elriaszt, elég csak a Bring Me The Horizonra gondolni, de a Parkway Drive mainstreambe való betörése valószínűleg nem fogja megvigasztalni azokat, akik fejből tudják a Romance is Dead szövegét. (flachner)

Borítókép: Taylor Hill / Getty Images Hungary.