Bár egyre többször hallani, hogy a rock halott, a helyét pedig a hip-hop vette át, azért tudnak még meglepetést okozni a gitárzenekarok. Erre most mindjárt négy példát hozunk: az Iceage idei albumát már most az év egyik legjobbjaként emlegetik, a Parquet Courts mindenkit meg akar táncoltatni, a Beach House ugyanolyan csodás, mint mindig, a Big Ups pedig szép csendben gyalulja le az agyunk.

Iceage: Beyondless (8,5/10)

Iggy Pop egyszer azt mondta, hogy az Iceage az egyetlen olyan kortárs punkzenekar, amelyik igazán veszélyesnek hangzik, sőt, aztán azt is kifejtette, hogy baromira nem könnyű ilyen sötét zenét játszani, mert nagyon könnyen nevetségessé tudja tenni magát vele az ember. A hamarosan újra Magyarországra érkező dán zenekarért nem csak Iggy lelkesedik, hanem például Richard Hell is, aki az Iceage szövegeiért és intellektusáért van oda. Aztán megjelent a Beyondless, és talán még annál is jobban megőrült a szaksajtó, mint amikor 2011-ben megjelent a dánok debütlemeze, a New Brigade. Két évvel később aztán kijött a You're Nothing című folytatás, a zenekar még ugyanebben az évben fellépett nálunk is, és bár nagyon féltem az Iceage (akkor már több forrástól hallott) Zara-zakós ripacskodásától, végül nem ezzel az emlékkel mentem haza, hanem azzal, ahogy a frontember, Elias Bender Rønnenfelt a kamasz Morissey eleganciájával vezényli le egy valóban ígéretes, de még nem kiforrott zenekar buliját egy budapesti turkálóban talált ávós bőrkabátban. És most öt évvel, illetve két albummal, később azt mondom, Iggynek igaza van:

elég csak a szövegekre vagy a Beckettől kölcsönzött albumcímre gondolnunk, mégis működik a dolog. És a zenekar az évek alatt tényleg fejlődik. Soha nem tudják, merre akarnak menni, csak azt, hogy merre nem, mondták egy idei interjúban. Ez a tudattalannak álcázott tudatosság pedig a negyedik lemezre – a fúvósokkal, a hegedűvel, Sky Ferreira hangjával, meg eleve a sokszínűségével – újabb magasságokba emelte az Iceage-t. Bár a dalok gyakran széthúznak széthúznak, a Beyondlesst tényleg nem túlzás az év egyik legjobb rocklemezének nevezni, biztosan ott lesz majd az évvégi listákon, és nem feltétlenül a dalok miatt, hanem mert jelenleg tényleg az Iceage az egyik legizgalmasabb hang a gitárzenében. (kovács d.)

Parquet Courts: Wide Awake! (8/10)

Minden elismerésem a Parquet Courtsnak, hogy addig teljesen hidegen hagytak, amíg el nem döntötték, hogy ők most meg akarnak táncoltatni mindenkit. A 2010-es évek elején felbukkanó, nem is tudom micsoda (punk? kísérleti punk? kísérleti kocsmarock? vagy egyszerűen csak egy zenekar) sorban nyerte meg magának a zenei sajtót, meg az én vizuális ízlésemet a lemezborítóikkal (a Human Performance borítója különösen szép), de annyiszor álltam neki a Light Up Goldnak, meg a Sunbathing Animalnek, hogy elég hamar elkönyveltem, hogy ebből a kapcsolatból semmi nem lesz. Aztán kijött a Wide Awake!, és arra jutottam, hogy hát ha hosszútávú párkapcsolat nem is, de egy jó kiadós szex igen, mert a 2018-as albumuk egy komoly témákkal foglalkozó, de tök jó kedélyű, táncolható, mókás, és a kevésbé mókás pillanataiban is élvezhető lemez lett. Gondolom ilyen érzés megkedvelni zenekarokat, akik valami tök mást csináltak, mint egész karrierjükben: mintha a Fleetwood Macet a Tango In The Nighttal szeretném meg, a Clasht meg a Combat Rockkal, de szerintem ezzel nincs baj, ha egyszer mindenki jól jár. (klág)

Beach House: 7 (8/10)

Olyan fura érzés mindig megnézni, hogy a Beach House csak 2006 óta létezik, mert lassan az az érzésem, hogy Victoria Legrand és Alex Scally duója az idők kezdete óta van, és az idők végezetéig fog stabil minőségű, minimális változtatásokkal felvett, rendszeresen jelentkező lemezeket kiadni. A Beach House sosem arról volt híres, hogy elhagynák azt a zónát, amit szépen kiköveztek maguknak: dream pop, fátyol, orgona, Legrand szép hangja, dobgépek, grandiózus finálék, vágyakozás, stb. Nagy ugrásokat sosem tettek előre, maximum felfelé, fel a sztratoszférába a csillagok irányába, hogy a zenekarral megegyező című első lemezük otthoni után már tényleg egy galaxis lett a hálószobájuk a Bloomra. És most a 7-tel valamit ugrottak előre is, de csak azoknak lesz óriási változás, akik tényleg minden Beach House lemezt százszor meghallgattak. Amit egyébként könnyű, mert őket hallgatni olyan tud lenni, mintha valami irtó kényelmes és szép dolog történne velünk,

Úgyhogy amikor elindul a Darkest Spring, a 7 nyitódala, akkor úgy érezhetjük, hogy hűha, most az egyszer bele fognak csapni a lecsóba azokkal a dobokkal. Hát persze, hogy nem fognak, megint itt van egy lemeznyi csodás dream pop dal, amiről egymás után hallgatva azt is gondolhatnánk, hogy se elejük, se végük, kiragadva viszont megmutatják a saját grandiózus ívüket. (klág)

Big Ups: Two Parts Together (9/10)

“Mintha Jim Carrey-t keresztezték volna Steve Albinivel” – meséltem a májusi Big Ups-koncert másnapján mindenkinek Joe Galarraga frontemberről, akire bizonyára nagy hatással volt a Fugaziból ismert Guy Picciotto színpadi jelenléte is. Nekem például mindjárt az első szám alatt körbetekerte a lábaimat a mikrofonkábellel, de később sem spórolt az energiájával, mindent megtett, hogy legalább egy kicsit feltüzelje azt a maroknyi nézőt, akik jegyet vettek miattuk. Hiába voltak odáig az albumért a kritikusok, lelkendezett róluk a Line of Best Fit, a PopMatters és a DIY Magazine, ezek a hangok Magyarországra valahogy nem jutottak el. Pedig a brooklyni zenekar új albumát a bizonytalanság szülte, márpedig ha van bármi, amire a magyar fiatalok egyszerre tudnak rezonálni, az a bizonytalanság érzése – én legalábbis ezt gondoltam. A Big Ups alapvetően halk/hangos játékára épít (ezért nem nehéz a Pixiesre gondolni ugyebár), miközben ott van a Slint sejtelmessége, a Jesus Lizard bunkó vadsága, és igen, nem kevés Fugazi is. Sőt, a Guardian egyszer egyenesen azt írta, hogy a Big Ups olyan, mintha a Talking Heads a funkos dolgok helyett a hardcore punkra pörgött volna rá. Nekem ugyan már elég ambivalens viszonyom van a punkkal (vallomás itt), de idén tényleg jó éve van a műfajnak: nemcsak az Iceage, hanem például a Shame miatt is, és most itt a Two Parts Together, amiről sokkal kevesebb szó esett/esik, mint a másik két zenekar idei lemezeiről, pedig semmivel sem érdemel kevesebbet náluk. (kovács d.)

Borítókép: Iceage. Fotó: The Washington Post / Getty Images Hungary.