Irodában, szerkesztőségben dolgozni valójában közel sem annyira közösségi élmény, mint amennyire első blikkre tűnhet. Belépve általában egy csomó embert látunk egy közös térben, kicsit közelebbről szemlélve azonban jól látszik, hogy igazából mindenki tök másban van. Ahány ember, annyi kis univerzum. És minden kis univerzumnak megvannak a maga nyűgjei, örömei, egymással meg nem osztott kihívásai.

Bár közös a tér és az idő, fejben valójában tök máshol van mindenki. Csak néhány csöndes szitkozódásból vagy épp hangos klaviatúracsapkodásból tudjuk, hogy a közelünkben valakinek éppen rossz. És ez általában még mindig sokkal jobb, mint amikor valaki hangos pofázásba vagy vihogásba kezd az asztalunk fölött, amikor nekünk éppen koncentrálnunk kellene, mert el vagyunk havazva, szorít a határidő, nem is értjük, amit csinálunk, és a fene megette az egészet különben is.

Na, ilyenkor a legbölcsebb, amit tehetünk, hogy a fejünkre csapjuk a fejhallgatónkat, hogy amennyire csak lehet, kizárjuk a külvilágot. Zenét hallgatni ugyanis nem csak tömegközlekedés, autózás, főzés vagy takarítás közben remek elfoglaltság, hanem munkaidőben is, a billentyűzetet csapkodva. Aztán felmerül a kérdés, hogy:

Mert a zene nem csupán egy koncerten vagy egy buliban hat ránk jótékonyan, hanem például egy hülye monitor előtt görnyedve is, vagy igazából bármilyen munkahelyen. Már egy 1972-es tanulmány kimutatta, hogy azok a gyári munkások, akik vidám, kiegyensúlyozott dalokra dolgoznak, jobban teljesítenek a műszakjuk alatt. Ám a tanulmány egyúttal azt is megjegyezte, hogy a folyamatos zenehallgatás mellett megszűnik a vidám dalok pozitív hatása. És most egy pillanatra álljunk meg, és képzeljük el, hogy egy olyan helyen dolgozunk, ahol a kollégák Pharrell Williams Happy című slágerét dúdolják, hümmögik, füttyögik egész álló nap, aztán okádjuk el magunkat – elég lesz gondolatban is.

A munkahelyi zenehallgatás pozitív hatásait erősíti az a 2016-os kutatás, amelyik kimutatta, hogy azokon a munkahelyeken, ahol olyan vidám zenék szólnak egész nap, mint a Beatles Yellow Submarine-je, a Walking on Sunshine a Katrina and the Wavestől vagy a Brown Eyed Girl a Van Morrisontól, gördülékenyebben tudnak együttműködni a kollégák, így eredményesebb csoportos döntések születnek. Szóval lehet mégsem volt olyan rossz ötlet Jack Blacktől a Pop, csajok satöbbiben kivágni a vén fing zeneként aposztrofált Belle & Sebastian-számot, aztán a Walking on Sunshine-t üvöltetni helyette. Mondjuk én a nap végére valószínűleg fejbe lőném magam egy olyan munkahelyen, ahol reggeltől estig a Yellow Submarine-t kellene hallgatnom.

Tudok még számokkal dobálózni, a Quartz nemrég nagyon szépen összeszedett néhány adatot: az egyik cégnél, a PromotionCode-nál, három hónappal azután, hogy bevezették a munkahelyi zenehallgatást, az alkalmazottak körében 24 százalékkal csökkent a munkahelyi hibázások száma, ezért ők inkább katalizátorként tekintenek a zenére, ami javítja a munkahelyi teljesítményt.

Aztán ott van az a 2010-es tanulmány, amelyik kifejezetten az irodai zenehallgatási szokásokat vizsgálta az Egyesült Királyságban. Anneli B. Haake egy több mint 200 oldalas doktori disszertációt szentelt a témának, amiből számos érdekesség kiderült.

Például az, hogy a megkérdezettek

• kicsit több mint 60 százaléka relaxációs, stresszcsökkentő céllal hallgat zenét munka mellé,
• mintegy 40 százalék hivatkozott a koncentrációra,
• és csupán a válaszolók 7 százaléka említette okként az élvezetet, amit a hallgatott számok kiváltanak.

A munkahelyi zenehallgatásról Lehoczky Mária pszichológus 2015-ben azt mondta a Profession.hu-nak, hogy a jól megválasztott zene nemcsak a külső zajokat segít kiszűrni, hanem élénkítő is lehet, mivel befolyásolja az agyi aktivitás szintjét. Arra is felhívta a figyelmet: a zenehallgatás pszichológiai kutatása során bizonyították, hogy hangulatjavító hatása következtében a feladatvégzéshez szükséges idő csökkent.

Beszéljünk az árnyoldalakról!

Mert így fair. Bárhogyan is nézzük, a zenére dolgozás megosztja a figyelmünket. A dalok felkavarhatnak egy csomó olyan érzelmet, ami a munkánk szempontjából nem annyira hasznos, aztán ott vannak a dalszövegek, amik – ha értjük őket – óhatatlanul is hatnak az agyra, illetve amikor felcsendül egy szám, könnyedén kaphatjuk azon magunkat, hogy elkalandoztak a gondolataink, és mondjuk azon tűnődünk, mikor hallottuk utoljára, vagy épp életünkben először.

A téma szakértői egyébként azt tanácsolják a leggyakrabban, hogy ha tényleg csak a munkánkra szeretnénk fókuszálni, kerüljük a dalszöveggel rendelkező zenéket, vagy legalább valami olyat válasszunk, ami egy általunk tutira nem beszélt nyelven íródott. Mondjuk hallgassunk Sigur Róst – már ha nem beszélünk izlandiul! Ez itt például egy kilencórányi felvétel a zenekartól, miközben a hozzá társított videón egy autóra szerelt kamerán keresztül járhatjuk be Izland lenyűgöző tájait. Vagyis ezzel egy egész műszakra letudtuk a zeneválasztás nehézségét.

Lehoczky Mária egyébként szintén arra figyelmeztet, hogy a szöveges dalok önkéntelenül utánzást váltanak ki, vagyis csökkentik a figyelmi kapacitást. A pszichológus szerint a túl érzelmes zenékkel is csínján kell bánnunk, ha jót akarunk magunknak, mert azok meg könnyen álmodozásra késztetnek, ami ugyancsak eltereli a gondolatainkat a feladatról. (A beszélgetős podcasteket meg úgy felejtsük el, ahogy vannak, vagy hagyjuk meg a reggeli órákra, arra az időre, amíg beérünk a munkahelyünkre.)

Mit hallgat az Index?

Mikor ezt a cikket írni kezdtem, akkor esett le, hogy hiába gyűjtöm külön Spotify-playlistbe mondjuk a kedvenc dadrock, junkie rock és szakítós számaimat (utóbbi annyira személyes, hogy nem nyilvános), hiába szenteltem külön mappát a kedvenc gyilkos balladáimnak, a nyaralás utáni depressziómnak (ún. post-vacation depression), valamint a számoknak, amiket a saját temetésemre szánok (óriási álmom, hogy Charles Manson  My World című dalára hagyom el ezt a világot), és hiába készítettem dalválogatást még a Nagy Fasz Energiáról is, 

Ekkor jött az ötlet, hogy körbekérdezzek a szerkesztőségben, hogy ki mit hallgat, mi alapján választ zenét munka mellé. Olyanokra voltam kíváncsi: ki mit hallgatott ma vagy az előző héten a legtöbbet, mi vált be a legjobban, mi nem működött egyáltalán, lemez, rádió vagy playlist, fontos-e az, hogy ismerjük legalább az előadót, vagy mindegy, csak szóljon valami, jobb egyáltalán így dolgozni, és hasonlók.

Magamról csak annyit mondhatok, hogy én többnyire ilyenkor szoktam régi, évek óta nem hallott klasszikusokat elővenni, mondjuk a Stooges, Tom Petty, a MC5 vagy Bob Dylan albumait, esetleg fontos zenekarok fontos zenészeinek kevésbé fontos szólólemezeit – mondjuk Johnny Thunders (New York Dolls) vagy Paul Westerberg (The Replacements) dolgait –, mert ezektől olyan otthonosságérzetem támad, mintha egy hintaszékben üldögélnék, gondosan betakargatva, mamuszkában, egy kandalló mellett. Úgy érzem magam ezektől, mintha valami régi jó ismerőssel futnék össze. És persze ott vannak a hosszú, monoton és démoni kábítószeres elborulások is, mondjuk a chilei Föllakzoid vagy a portugál Dreamweapon dolgai, amiktől egyszerre kapcsolok ki és pörgök be.

Az Indexben dolgozó kollégák válaszai alapján három csoportot tudtam megkülönböztetni:

1. azokat, akik ugyanazt hallgatják munka mellé is, amit egyébként szoktak,
2. azokat, akik ilyenkor próbálnak újdonságokat megismerni,
3. illetve azokat, akik elsősorban a saját agyukat igyekeznek a kiválasztott zenével stimulálni.

Az egyes csoportba tartozók motivációja a legegyértelműbb, ők azok, akik egyszerűen csak  komfortossá akarják tenni a munkaóráikat. És nem gondolkodnak rosszul: az egyik külföldi kutatásban egy interjúalany azt mondta, azért hallgat rockot a munkahelyén, mert az ifjúságára emlékezteti, vagyis egy olyan időszakra, amikor jóval kevesebb stressznek volt kitéve.

A második csoport a kíváncsiaké, az örök felfedezőké, a nyughatatlan zenebuziké, akiknek sosem elég az, ami van, akik hétről hétre gyermeki kíváncsisággal nyitják meg az éppen aktuális Eheti kalandjukat – aminek az indulásáról 2015-ben én is baromi lelkesen cikkeztem. Ők tudat alatt talán a hobbijukat kötik össze a munkával, ami szintén kellemes érzéseket válthat ki, de az új zenékre való rácsodálkozás szintén félrevihet minket. Gondoljunk csak bele: Az Új Kedvenc Szám felfedezésénél egy csomószor azon kattogunk, hogy milyen felületen vagy melyik ismerősünkkel osszuk meg, milyen kommentárt csapjunk mellé, ki az, aki bírná a barátaink közül, és talán még a lájkot sem sajnálná tőlünk, a munka meg nem halad.

A harmadik törzs egy rafinált közösség, ők azok, akik tudják, hogy Dopeman-számokat vagy igazából bármilyen magyar nyelvű zenét hallgatva, nehezebben megy a cikkírás. Ők azok, akik nemcsak a dalszövegeket kerülik, hanem a gyakori váltásokat is, tudatosan keresik a monoton, repetitív zenéket, és ide tartoznak azok is, akik szeretik magukat néhány tempósabb számmal felpörgetni. Ugyanitt meg kell jegyeznem: a szerkesztőségben két látványosan rock-metálos kollégával ülök szemben, az egyik rezzenéstelen arccal ül végig akár egy Slayer-lemezt is, a másik meg időnként nekiáll légdobolni, aztán néha kiderül, hogy nem Motörheadet vagy AC/DC-t hallgat, hanem P!nk-koncertvideókat néz éppen.

• goa, techno, dnb, ambient, ezek mind jók munkához, meg persze az élethez is
• főleg postrockot, a kurva hosszú, lassan épülő számok miatt, és mivel instrumentális, nem is nagyon tereli el a figyelmemet. explosions in the sky, russian circles, god is an astronaut meg ilyenek. ha nem annyira akarok figyelni, csak elegem van az emberek zajongásából, akkor punkot.
• Toto: Africa végtelenítve
• Gyors és ütemes zenét, mert nehezen kelő és lassan felébredő alkat vagyok, meg azt vettem észre, hogy gyorsítja a munka ritmusát is nálam. Teljesen változó, néha playlistjeimet, néha lemezeket, egy időben kurvajól dolgoztam sokat a Tangerine filmzenéjére, a héten Rico Nasty vállt be, csomószor meg mindenféle kétezres évekbeli Neptunes/Timbaland popzenét. Péntekenként meg néha ha valami új lemez jelenik meg, amit régóta várok, akkor azt.
• általában valami uncsi aláfestő gitárzenét vagy synthpopot szoktam hallgatni, de ha fáradt vagyok, akkor átváltok valami black metal ütemű dologra, az eléggé felpörget. blast beat > kávé!!
• alapból legtöbbször uncsi gitárzenét (az ilyen pszichedelikus/folkos/indie vonalon), de ha angolul énekelnek benne és épp angolból kell valamit fordítanom, akkor az zavar és instrumentálisra váltok ha sietnem kell valamivel, akkor általában négynegyedes veretést, leginkább goa vagy techno, ha el akarom nyomni a kultrovat metálőrültjeinek füleséből kiszűrődő gitárszólókat, akkor rave vagy hardcore, mondjuk ez a munkát kevésbé segíti
• Metált, olyan hangosan, hogy a körülöttem ülőknek is jusson. 

• Munka közben legtöbbször Spotify Radiot, ahol random ajánlgat zenéket a hallgatási statjaim alapján, úgyhogy elég vegyes a kép a nyolcvanas évek deszkáspunkjától a hiphopon át a drumandbassen keresztül a deathmetálig. Vagy van 2-3 összerakott playlistem a fentiekből, és azokat. 
• Bent nem szeretek zenét hallgatni, mert folyamatosan attól félek, hogy nem fogok hallani miatta valakit, de mikor otthon ügyelek, akkor mindig szól valami. Tök esetleges, hogy éppen mi, de általában experimentális, vagy ambient/doom jazz/downtempo cuccok, legtöbbször szöveg nélkül, mert azok nem vonják el a figyelmemet. Íráshoz amúgy a két legtöbbet pörgetett cuccom tutira a Bohren & der Club of Gore, meg a Heroin and Your Veins tetszőleges albumai.
• Radiooooo.com - azon belul is termeszetesen ‘70-es evek olasz zenei, gigafunk!
• Alapvetően ugyanazt hallgattam nagyon sok évig munkához, amit egyébként is szerettem hallgatni: elektronika, pop, mindig playlist, mindig random lejátszási sorrendben. Ha valami nagyon odafigyelős, koncentrációt igénylő munkám volt, akkor ahhoz inkább instrumentális elektronikus DJ-szetteket hallgattam, pl. BBC Radio One Essential Mixek mindent visznek, futáshoz is ideálisak. A legérdekesebb, hogy kb. 35 éves koromig folyamatosan zenére dolgoztam, aztán teljesen leszoktam róla. Nem értem, miért, nem történt semmi változás se az életemben, se a munkámban, csak az öregedésnek tudom betudni.
• spoty weekly discover vagy daily mix, de olyan is van hogy egy-egy cikk miatt belefeledkezem mondjuk a lakodalmasba, a náci punkba, esetleg sterbinszky károlyba
• A spotify "A Te heti kalandod" alapozza meg nálam is az expeditív munkavégzést. Aztán, ha az kipörög, akkor megnézem, hogy a múlt héten lementett dalok alapján milyen röfögős riffeket ajánl még a jól programozott algoritmus. De néha - gyakran - rácsúszok a régi jó pop-punk-rock slágerekre, mint a Weetus Teenage dirtbagje, a Puddle of Mudd She hates meje, a Blink182 All the small thingsje és mondjuk a Jimmy Eat World Middlejére.
• csakis dns-reparáló 528hz-t
• van egy playlistem arra, hogy ha már nincs mese, és dolgozni kell, akkor berakom shuffle-re, majdnem 90 órányi techno meg house, folyamatosan bővítem, kompakt, 100% silk, 1080p meg ilyen kiadóktól van főleg, a legjobban egyébként a the field, a luomo, vagy a metro area működik, kevés vokállal vagy teljesen anélkül. ha kevésbé intenzív munka, akkor vagy bármi, amit amúgy meg akarok hallgani a hétről, vagy krautrock, de egyrészt a spotify leszedte a michael rother diszkográfiát, másrészt meg ott néha jön valami teuton kajabálás, amitől meg lehet őrülni. ha krautrock akkor ashra meg harmonia meg későbbi can.
• ha írnom kell, akkor csakis hardcore és punk, lehetőleg alig kivehető szöveggel és jó kurva gyors legyen ha mondjuk adatokat gyűjtök vagy valami monoton dolog van, akkor meg újsulis hiphop, mert a szöveg képes kibillenteni a monotonitásból
• Én alapvetően olyan zenéket szoktam munkához hallgatni, amik műfajukból és jellegükből adódóan felületesen hallgatva nem tűnnek kimondottan sokszínűnek, gondolok itt elsősorban death és black metálra. A másik opció, ami nem tereli el a figyelmemet, azok azok a lemezek, amik már nem jelentenek meglepetést, mert alaplemezek: Motörhead, Metallica, Sepultura, Testament. És kizárólag nem magyar nyelvűt, mert magyar mellett képtelen vagyok a munkára koncentrálni. Ahogy akkor is, ha valami olyan újdonságot teszek be, ami tényleg érdekel zeneileg.
• jobb így dolgozni, és akkor csinálom, amikor sietni kell, koncentrálni vagy túl nagy a hangzavar. fontos, hogy legyen dinamikája, olyan amitől gyorsan tudok és jó ütemben dolgozni, ezért jön be főleg a 90-es évek hip hop. de jöhet a funk, vagy régi warp, rephlex recordsosok mixei. ha belassulást akarok akkor autechre, boards of canada, vagy néha becsúszik egy egy klasszikus is, wagner, ravel, ligeti györgy, ralph vaughan williams, gustav holst
• azokat a lemezeket, amiket meg lehet találni bárhol a neten, és vagy megvettem turnén, de hetek óta nincs időm feltenni, vagy meg akarom rendelni, mert valahol hallottam róla, és le akarom ellenőrizni, hogy mielőtt pénzt adok értük, tényleg jók-e, vagy csak valami félresikeredett véleményvezérkedés miatt kanonizálódtak. egyébként meg free jazz minden mennyiségben, valamint Guided By Voices 90-es években felvett lemezek, meg a Space Gun.
• speeking of monotonitas: en sokszor egesz allo nap, vegtelenitve ezt hallgattam munkahoz:

Mi derült tehát ki? Hogy imádunk unalmas zenékre dolgozni.

– összegezte a megosztott tudástengert egyik kollégánk. Lehoczky Mária szerint egyéni ízlés kérdése, hogy ki, milyen zenét tart koncentrációt fokozónak, de sokszor már csak azért is megéri a felcsapni a fülesünket, hogy jelezzük a munkatársaink felé: elfoglaltak vagyunk, nem érünk rá, hagyjanak minket békén, de nagyon. És ha esetleg nem sikerül kiválasztani a megfelelő zenét, akkor sincs baj, hiszen egy tök süket fejhallgatóval a kobakunkon is el tudjuk érni ugyanezt, fogalmuk sem lesz arról, hogy igazából nem hallgatunk semmit.