Miről szól ez a hosszú cikk?

• Hogyan lettek a tévésorozatok és a K-pop Dél-Korea legfontosabb kulturális exportcikkei?
• Hogyan vált iparággá a tökéletes koreai énekesnők és fiúk létrehozása?
• Hogyan tartják a sztárokat szinte rabszolgaként?
• Miért ölik meg magukat a sztárok, és hogyan reagál erre a társadalom?
• Mi történik a zaklatási és prostitúciós ügyekben lebukott befolyásos férfiakkal?
• Hogyan hatnak a botrányok a K-pop megítélésére a globális popzenei piacon?
• Természetesen ezt az anyagot még a világjárvány kitörése előtt írtuk, hogy a koronavírus hogy forgatja fel a koreai szórakoztatóipart, arról még korai is lenne bármilyen megállapítást tenni.

Húsz évvel ezelőtt valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy minden idők egyik legnézettebb videoklipjét egy bohókás koreai csávó hozza össze 2012-ben. A Gangnam Style világsikere után a dél-koreai popzene megkerülhetetlenné vált, de arra talán a legelvetemültebb rajongók sem számítottak, hogy az ázsiai ország könnyűzenéje nem csak átmeneti egzotikus érdekesség lesz a nyugati világban, hanem az ország legfontosabb kulturális exportcikke. Az Élősködők történelmi Oscar-díja után pedig már a nyugati világ is számíthat arra, hogy a koreai popkultúra szintet lépett világhódításban.

Az úgynevezett K-pop ma már nem kuriózum, hanem óriási üzlet, amely egyre komolyabban ostromolja az angolszász zeneipar bástyáit a tökéletesen kinéző, éneklő és táncoló fiú- és lánycsapatokkal, amelyek a '90-es évek végi trend modern, ázsiai tökéletesítésének felelnek meg, és már a Grammy-gálán és a Billboard-listákon is meghatározók szereplők. A csillogásnak azonban ára van: az utóbbi hónapokban két fiatal koreai énekes is öngyilkos lett, és egyre többet hallani arról, hogy az ottani popipar 30 éves korukra teljesen kicsinálja a sztárjait.

Tavaly októberben a 25 éves Sulli, egy hónappal később pedig közeli barátja, a 28 éves Goo Hara lett öngyilkos Dél-Koreában. Mindketten ünnepelt sztárok voltak Dél-Koreában, akiket már kamaszkorukban felszippantott a szórakoztatóipar. Klipjeiket milliók nézték, már nem csak otthon voltak ünnepelt sztárok, a rajongóik pedig a csillagokat is lehozták volna nekik. A haláluk azonban rámutat arra a jelenségre, amelyről azt hittük, hogy a '90-es évek végére eltűnt. Ez pedig a mesterséges sztárnevelés, amelybe sokszor fizikailag és mentálisan is tönkremennek a fiatal celebek.

A Jurassic Park tehet mindenről

A koreai popkultúra globális térhódításának kezdetét a '90-es évekig vezetik vissza, ekkor kezdődött el az úgynevezett koreai hullám, amelynek köszönhetően megnőtt az érdeklődés a koreai drámák és popzene iránt Ázsia keleti és délkeleti részein. Ez a 2010-es évekre csúcsosodott ki a Gangnam Style-lal, a BTS-szel és a K-pop mániával világszerte. Ahhoz viszont, hogy megértsük a koreai kultúrexport világhódítását, kicsit ismernünk kell az ország történelmét.

A koreai háború után az akkori kormány kvótát vezetett be a filmiparban, hogy az amerikai filmek ne rontsák a hazai produkciók bevételét, és ez a rendszer egészen a '80-as évek végéig működött, amikor az amerikai filmlobbinak sikerült elérni, hogy megszüntessék a kvótarendszert. Ennek az lett a következménye, hogy a '90-es évek közepére a koreai mozikban vetített filmek 80%-át Hollywood gyártotta a helyi produkciók kárára. A koreai média szerint ekkoriban eszmélt rá az akkori elnök, Kim Jongszam (Kim Young-sam), hogy

Ennek hatására létrehoztak a kulturális- és sportminisztériumon belül egy kultúripari hivatalt, amely kifejezetten a kultúraexport és -támogatás céljával jött létre, illetve bevezettek egy olyan filmtörvényt, amellyel potenciális befektetőket igyekeztek becsalogatni a helyi filmgyártásba. Ettől kezdve a koreai filmipar az amerikait tekintette mintának, és a drámák és művészfilmek mellett kezdtek megjelenni a fókuszcsoportok és piackutatások alapján gyártott hazai populáris produkciók. A gyártási tudatosságot az ezredfordulóra olyan szintre fejlesztették, hogy a fókuszcsoportokat bizonyos esetekben már bevonták a forgatókönyvírásba és a vágásba is. Az olyan világszerte ismert családi cégek, mint mondjuk a Daewoo vagy az LG is hazafias feladatuknak tekintették a kultúraexportot, így több csebol (családi alapítású koreai óriásvállalat) beszállt a filmgyártásba, hogy aztán a 2000-es évek ázsiai gazdasági krízisének idején ki is szálljanak a bizniszből.

A koreai populáris kultúra leginkább a nagy szomszédnak, Kínának köszönheti a diadalmenetét. A '90-es évek második felére megjelent az első koreai tévésorozat a kínai tévében, és akkora siker lett belőle, hogy a második évadot már főműsoridőben sugározták. Ezután megindult a koreai drámasorozat-export Kínába, aminek kedvezett az a nem elhanyagolható apróság, hogy egy koreai sorozat negyedannyiba került, mint egy japán, és tizedannyiba, mint egy hongkongi. Szintén ebben az időszakban kezdtek el feltűnni koreai fiú- és lánycsapatok a regionális Channel V zenecsatornán, amelynek hatására egyre több helyi zenekar lépett fel Kínában, gyakran 30 ezres közönség előtt. Peking, Hongkong és Tokió olyan nagy piacot nyitott meg a koreai előadók előtt, hogy a 2000-es évek elején az sem volt ritka, hogy egy előadó több helyi nyelven is felvette ugyanazt az albumot, hogy minden országban sikeres tudjon lenni. Ez már az egyik előjele volt annak, ahogyan a koreaiak a kezdetektől tisztán piaci alapon alakították a könnyűzenei stratégiájukat.

A "koreafília" a kétezres évekre telibe találta Tajvan, Vietnám, Szingapúr, Hongkong és Kína fiatalságát, komplett szubkultúrák alakultak ki ezekben az országokban azokból a fiatalokból, akik úgy akartak kinézni, mint a koreai popsztárok és színészek, és már ekkoriban divatba jöttek az olyan plasztikai műtétek, amelyekkel még jobban hasonlítani próbáltak az ikonjaikra. Mindent elmond a hisztéria méretéről, hogy Kínában 2001-ben Ahn-Jae Wook színészt választották meg a legnépszerűbb hírességnek Leonardo DiCapriót megelőzve, pedig DiCaprionál nagyobb hollywoodi sztárt akkoriban keveset lehetett mondani.

2003-ban 130 ezer tajvani, kínai, hongkongi, szingapúri, maláj és thai turista utazott Dél-Koreába csak azért, hogy részt vegyenek az ismert helyi tévésorozatok helyszíneit bemutató programokon.

Hogy mennyire komolyan gondolta a kultúraexportot Dél-Korea, azt jól mutatja, hogy az LG több vietnámi tévécsatornának ingyen adta oda a tévésorozatait, sőt, még a szinkronizálás költségeit is magukra vállalták, hadd terjedjen a koreai kultúra. Persze az LG sem puszta patriotizmusból tette ezt: amikor egy helyi reklámkampányban Kim Nam-Ju koreai színésznőt kérték fel szerepelni, pillanatok alatt olyan népszerű lett a márka, hogy több szektorban is piacvezetővé vált.

Rendszerváltás a popzenében

De nem csak pénzről van szó, hanem diplomáciáról is. Korea megítélése nem a legjobb Vietnámban, hiszen a vietnámi háború idején több mint 300 ezer dél-koreai katona harcolt az északi kommunisták ellen, ahogy Tajvanban is haragszanak azóta, hogy a Kínai Népköztársaság kedvéért Szöul megszakította a kapcsolatot Tajpejjel. A koreai sztárok azonban enyhítették ezeket a régi konfliktusokat: amikor 2001-ben együtt ebédelt a dél-koreai és a vietnámi elnök, akkor meghívták azt a két koreai színészt is, akikért szabályosan megőrülnek Vietnámban. 2002-ben a francia Le Monde címlapsztoriban foglalkozott a BoA nevű koreai énekesnővel, aki elsőként futott be karriert Japánban, és a sikeréből arra lehetett következtetni, hogy az egymással közel száz éve rossz viszonyt ápoló ázsiai országok fiatalabb nemzedékei túlléphetnek a régi sérelmeken. Legutóbb pedig Donald Trump (valamint lánya és veje) szöuli látogatására vezényelték ki a vendéglátók az EXO nevű fiúcsapatot. Ez egyébként tökéletesen illusztrálja a nyugati és távol-keleti popsztárok közötti különbségeket: ameddig az amerikai sztárok túlnyomó többsége kezet fogni sem hajlandó Trumppal, addig az EXO tagjai udvariasan részt vettek az eseményen, hiszen ha lemondták volna a meghívást, az óriási szégyent hozott volna az őket menedzselő cégre, mivel Dél-Koreában ilyen magas beosztású ember invitálását elutasítani hatalmas illetlenségnek számít.

Az élőzenei koncerteknek nem volt hagyománya, a helyiek az amerikai popzenét kerestek inkább, már ha volt hol. Ugyanis az ország zenefogyasztását a két állami tévécsatorna irányította, ezen kívül nem igazán akadt felület könnyűzenére. Emiatt nem voltak eladási toplisták, csak a szerkesztők által összeállított heti chartok, és a nézők jobb híján ezek közül választhatták ki a kedvenceiket. Ráadásul a zenészek kénytelenek voltak tévéstúdiós körülmények között fellépni a műsor saját zenekarával és táncosaival, és még a zenéket is úgy rakták eléjük, hogy legyen az elején meg a végén instrumentális rész, hogy a műsorvezető tudjon le- és felkonferálást mondani.

Aztán a '80-as évek végére hozott új rendeletek (a külföldre utazási tilalom és az amerikai filmek korlátozására vonatkozó törvény eltörlése) hatására minden eddiginél több idegen hatás érte a koreai kultúrát, és a helyi zenészek ráeszméltek arra, hogy ebben a helyzetben kevés, ha az eddigi vonalat követik, olyan zenét kell csinálniuk, amilyet eddig senki az országban. Egészen 1992-ig kellett várni, hogy az első valóban nyugati hatású, de koreai zene megjelenjen. Ez az I Know című szám a Seo Taiji and Boys nevű formációtól, ami a helyi undergroundban ismert basszusgitáros-dalszerzőből és két rapper-táncosból állt.

Mindent elmond az akkori állapotokról, hogy az akkoriban teljesen szokatlan zenére rákattanó fiatalok akkora balhét csaptak egy zenekarral kapcsolatos ügyben, hogy a kormány kénytelen volt eltörölni a saját cenzúratörvényét, miután fiatalok tömegei tüntettek az utcán, amiért a helyi médiahatóság betiltotta az egyik számukat. A zenekar már korábban is feszegette a határokat, élesen kritizálták például a lelketlen és rideg oktatási rendszert, de 1995-ben a Sidae Yugam című számot a médiahatóság kifejezetten át akarta íratni e sorok miatt:

A becsületes emberek kora lejárt. Új korszakra vágyom, ami mindent a feje tetejére állít. Remélem, megbosszulom a szívemben élő sérelmet.

A tüntetések hatására 1996-ban az előzetes cenzúrát eltörölték, és a szám megjelenhetett, bár az együttes addigra feloszlott.

Seo Taiji és zenekarának sikere óriási hullámot indított el Dél-Koreában, gombamód megszaporodtak az őket imitáló vagy belőlük inspirálódó előadók, és a 2000-es évek elejére 5-ből 4 megvásárolt hanglemezt már helyi zenészek készítettek. Seo Taiji hatása ráadásul nem csak ebben mutatkozott meg, hanem abban is, hogy megváltoztatta a sikerorientált koreai életfelfogást azzal kapcsolatban, hogyan lehet boldogulni az országban. Az alapvetően konzervatív koreai társadalomban minden család számára az a legfontosabb, hogy a gyereket felvegyék egyetemre, ahonnan már biztos út vezet a siker felé, azonban a középiskolából kibukott Seo Taiji sikere új opciót mutatott a tömegeknek:

A koreai Kozsó

Az alapvetően konfuciánus gyökerekkel és erkölcsrendszerrel rendelkező koreai családok pedig még a lakásukat is átalakították, hogy a gyereknek legyen helye megtanulni rendesen táncolni, legalábbis erről szóltak a hírek arrafelé már a 2000-es években. A zenekar sikere olyan szinten átformálta Dél-Korea hozzáállását a könnyűzenéhez, hogy a semmiből felbukkanó lemezkiadók és művészügynökségek sorra rendezték a táncversenyeket és a meghallgatásokat, hogy összerakják a következő nagy hazai produkciókat. Ekkor bukkantak fel az első koreai fiúcsapatok, mint az Uptown, a Shinwha vagy H.O.T. És ha valaki megnéz tőlük egy videóklipet, akkor láthatja, hogy voltaképpen a Backstreet Boys vagy az N'Sync koreai másolatai voltak.

Ahogy Magyarországon is volt egy Kozsó, hogy különböző mesterséges formációkkal lemásolja az amerikai trendeket, úgy Dél-Koreának is megvolt a maga popmogulja. Lee Soo-mannak hívják, és azzal hívta fel magára a figyelmet annak idején, hogy piaci kutatások alapján állította össze a tökéletes popcsapatokat. Tinilányokkal készített felméréseket, amelyekben arra volt kíváncsi, hogy mit várnak az idoljaiktól, mitől működik nekik igazán egy popsztár. Ezzel az adathalmazzal felvértezve több ezer felvételt megnézett különböző meghallgatásokról, és kizárólag külső, tánc- és énektudás alapján válogatta össze a fiúkat különböző produkciókhoz, mint például a H.O.T., ami később az egyik legnépszerűbb helyi zenekar lett. A H.O.T. elindításához Lee először nagyon szigorú kritérium alapján kiválasztott öt fiút, majd két éven (!) át kemény ének-, tánc- és más hasonló edzésen és oktatáson kellett részt venniük, hogy egyáltalán megjelenhessen az első nagylemezük. A szigor bejött, 1996-ban másfél millió példányt adtak el a debütáló anyagból, és a H.O.T. lett a prototípusa a tinédzser lányok körében hihetetlenül népszerű K-pop csapatoknak.

Lee a sikert látva vérszemet kapott, és immáron egész Ázsiát célozta meg, mint potenciális piacot. Lánycsapatot épített, összerakott egyszemélyes produkciókat is, tinédzserekből álló együtteseit pedig kötelező nyelvoktatásra küldte, de például a S.E.S. lánybanda tagjait úgy válogatta össze, hogy egyikük folyékonyan beszélt japánul, a másikuk meg angolul. A BoA névre hallgató énekesnőt is Japánba küldte minden iskolai szünet idején, hogy megtanulja a nyelvet és megismerkedjen az ottani piaccal. A Lee által alapított SM Entertainmentnek annyira bejött a biznisz, hogy egy idő után a koreai tőzsdén is megjelentek, és hirtelen mindenki popsztárokat akart befuttatni Dél-Koreából.

A 2000-es évek második felére a K-pop első nagy hulláma szép lassan elült, de aztán történt valami, amire soha nem volt még példa az ázsiai könnyűzenében:

Azzal ugyanis senki sem számolt, hogy amíg a digitális korszak előtt rádiós szerkesztőkön, kiadófőnökökön és koreai kozsókon múlt egy-egy együttes befutása, addig a 2006-ban induló Youtube-nak köszönhetően hirtelen mindenki számára elérhetővé vált a K-pop. A műfaj a nyugati világ fiataljai körében is népszerű lett, és ahogy kialakultak a japán animékért rajongó közösségek, úgy szerveződtek meg a neten azok az ifjúsági szubkultúrák is, amelyek a tökéletes fiú- és lánycsapatokat már nem az MTV-ből és a Bravo Magazinból fedezték fel maguknak, hanem a Youtube-on, ahol aztán egy kattintással el lehet érni a dalszövegek angol vagy magyar fordítását.

Végül berobbant a Gangnam Style, és a világ minden pontjára, így Magyarországra is eljutott a koreai popzene. Most pedig ott tartunk, hogy

Überkapitalista rabszolgatartás

Ami kifelé csillogásnak és sikertörténetnek tűnik, az a valóságban jobban hasonlít a rabszolgatartás és a kapitalizmus kombinációjára. Ahogy fent is írtuk, a koreai popsztárokat majdhogynem futószalagon állítják elő, éveken át trenírozzák őket, aztán vagy befutnak vagy nem. A sikerig vezető út mindig rögös, de amit a koreai előadóknak kell átélni, az sokkal inkább hasonlít valami náci kiképzőtáborra, mint egy kreatív alkotói műhelyre.

A potenciális sztárjelöltekkel az ügynökségek egy 7-től akár 15 évig érvényes szerződést írnak alá. Ráadásul ezeket olyan módon kötik meg, hogy a 7-15 év az előadó első igazi nagy slágerétől számítódik. Magyarul, ha valaki csak 10 év után adja ki az első slágerét, akkor onnantól kezdődik a szerződése első éve, és addig muszáj maradnia az adott fiú- vagy lánycsapatban, amíg le nem jár. Erről Prince Mak K-pop sztár vallott három évvel ezelőtt, és azt is elárulta, hogy a bevételnek mindössze 20 százaléka kerül az előadókhoz, a többi az "őket létrehozó" cégekhez. A Stellar lánycsapat négy éve arról beszélt, hogy amíg nem kapták fel egyik slágerüket sem, addig olyan kevés pénzt kerestek, hogy rendszeresen egy ételrendelést osztottak el négyük között, mert nem volt miből enniük. És akkor az olyan hírekről nem is beszéltünk még, miszerint egyeseket arra is megpróbálnak rávenni a siker érdekében, hogy menjenek hozzá egy befolyásos férfihez, aki majd beindítja a karrierjüket. Hogy mennyire létező problémáról beszélünk, jól mutatja, hogy a 2AM fiúcsapat egyik tagja, Jo Kwon kereken nyolc éven át edzett és képezte magát, mire debütálhatott, a végtelenül népszerű G-Dragont pedig 11 évig képezték, mire bemutatkozhatott a Big Bang fiúcsapat tagjaként.

Pár éve 20 hónap börtönre és pénzbírságra ítélték egy befolyásos művészügynökség vezérigazgatóját, mert kiderült, hogy a kiképzés alatt álló leendő K-pop sztárjait prostitúcióra kényszerítette.  Jang Suk Woo egy kisebb K-pop ügynökséget vezetett Dél-Koreában, amikor kiderült róla, hogy legalább tíz női előadóját molesztálta vagy megerőszakolta, köztük olyanokat is, akik még kiskorúak voltak. Egy 2010-es felmérés szerint a koreai színésznők kétharmadát biztatták már arra, hogy szexuális szolgáltatást nyújtsanak azoknak, akiktől a karrierjük függhet, és hasonló lehet a helyzet a könnyűzenében is. Egyes beszámolók szerint az sem ritka, hogy a tehetős befektetők vagy szponzorok beginázzák, vagyis GHB-t adnak az énekesnőknek, majd megerőszakolják őket, ahogy öntudatlan állapotba kerültek.

hogy a celebek "animésen" nézzenek ki. Mivel a sztárok a plasztikai műtétek miatt valószínűtlenül tökéletesen néznek ki Dél-Koreában, az ottani nők követik a példájukat, és hét éve már minden ötödik koreai nőnek volt valamilyen plasztikai műtéte. Amerikában csak minden huszadik nő mondhatja el ezt magáról.

A patikamérlegen mért, aprólékosan megtervezett, minden porcikájukban tökéletes sztároknak pedig az átlagostól eltérő vérmérsékletű rajongók, sőt, ellenrajongók jutnak. A Grunge összeszedett egy csomó horrortörténetet az ellenrajongókról, és egészen elképesztő dolgok történnek Dél-Koreában ilyen téren. A K-pop rajongók riválisként tekintenek más csapatokra, hiszen potenciálisan veszélyeztetik az idoljaik sikerét azzal, ha jobb zenét csinálnak, több lemezt adnak el, nagyobb számokat generálnak Youtube-on. Ezért nem ritka, hogy ezek az ellenrajongók halálosan megfenyegetnek valakit, vagy online petíciót indítanak, hogy egy adott popsztár kövessen el öngyilkosságot. Egy ilyen esetben a petíció háromezer aláírásig jutott. Volt olyan, hogy egy fiúcsapat egyik tagja kapott egy italt egy rajongótól, de azt odaadta az édesanyjának, akit aztán kórházba kellett szállítani, és kimosni a gyomrát, mert mérgezett volt az ajándék. Egy másik csapattag pedig vért hányt, miután ragasztót kevert egy elvetemült rosszakaró az innivalójába.

Szintén a Grunge cikkében említenek egészen meredek sztorikat a legelvetemültebb rajongókról, akiket sasaengnek hívnak. A sasaenget az különbözteti meg a sima rajongótól, hogy semmilyen szinten sem tiszteli az idolja magánéletét. Betör a lakásába, hogy megcsókolhassa az alvó sztárt, vagy rejtett kamerákat helyezzen el, menstruációs vérrel ír szerelmes levelet, de attól sem riad vissza, hogy erőszakosan lépjen fel, ha a kiszemelt kedvence nem foglalkozik vele eléggé, vagy más rajongóval van elfoglalva. A sasaeng jelenség annyira komoly Dél-Koreában, hogy

És hiába vannak egyre elvetemültebb rajongók, a K-pop sztároknak folyamatosan fent kell tartani annak az illúzióját, hogy bárki számára elérhetők. A karrierjük elején ezért sokszor tiltják, hogy az énekesnek partnere legyen, és ezt konkrétan szerződésbe is foglalják. Egy ilyen passzus megszegése miatt bontott szerződést egy nagy sztárcsináló cég HyunA és E'Dawn énekesekkel, akiknek az volt a bűnük, hogy a Triple H formáció tagjaként évek óta párkapcsolatban élnek egymással, és ezt egyszer csak bejelentették a nagyközönségnek. Az pedig szóba sem jöhet, hogy egy ottani popsztár esetleg felfedje a homoszexualitását egy olyan országban, ahol a témát alapvetően máig tabuként kezelik.

Totális testi, lelki és érzelmi kizsegerelés

Ezek után már kevésbé csodálkozhat az ember, hogy a sok csillogás ellenére egyre többen lesznek öngyilkosok a sztárok közül Dél-Koreában. A rabszolgaszerződés, az elmebeteg rajongás és a szexuális kiszolgáltatottság mellett egy átlag K-pop sztár munkaideje napi 20 óra, vagyis még aludni sincs idejük rendesen. Az f(x) nevű lánycsapat Krystal nevű tagja például annyiszor esett már össze kimerültség miatt fellépés közben, hogy egy külön videót is összevágtak a jelenetekből a Youtube-on. A legtöbb esetben a lány még akkor sem engedi el a mikrofont, amikor láthatóan nincs magánál.

A Rojak Daily azt is írja, hogy a kiszolgáltatottságot növeli, hogy a szerződések miatt az előadók egyáltalán nem tudnak elmenekülni a kizsigerelés elől. Mivel a cégek drágán bérelnek fel tánc-, ének- és nyelvoktatókat, fizetik a szállást, a stylistot, a sminkest és a stábot, ha valaki mégis le akar lépni, azon kő keményen behajtják ezeket a költségeket a szerződésre mutogatva.

Emellett ugyebár kötelező a folyamatos testmozgás meg a diéta. A legnépszerűbbek azok a fogyókúrák, amikor szinte semmi kalóriát és zsírt nem visznek be, hanem addig esznek kizárólag görögdinnyét, uborkát vagy salátát, ameddig el nem érik a megcélzott testsúlyt, ami az iparági sztenderd szerint a lehető legkevesebb. A SISTAR lánycsapat két tagja például arról beszélt, hogy egyikük egy hónap alatt 8 kilót akart fogyni, ezért kizárólag fürjtojást evett a sárgája nélkül nyers salátával, bármiféle salátaöntet nélkül, és ehhez alacsony zsírtartalmú tejet ivott egy hónapon keresztül minden nap. Egy másik tag az "egyételes" diétáról mondta azt, hogy három hét alatt 10 kilót vesztett, amikor minden nap kizárólag uborkát evett. A legsúlyosabb a Twice énekesnőjének, Momónak a sztorija, akitől az ügynökség elvárta, hogy hét kilót fogyjon a debütálásig, és a lány annyira megijedt, hogy egy héten át csak jégkockát evett, hogy teljesítse az elvárást. Az All K-Pop szerint annyira komolyan veszik a nagy cégek és ügynökségek a sztárjaik vékonyságát, hogy sokszor maga a vezérigazgató ellenőrzi, hogy valóban annyit nyomnak-e az énekesek, amennyi az elvárás.

A női sztárok életét a tárgyiasítás is megmérgezi. A K-pop énekesnőknek egyszerre kell szexjátéknak és már-már gyerekesen naivnak, ártatlannak tűnniük, erre a kombinációra az aegyo szót szokták használni. Ez a vonzódás a kislánynak tűnő, látszólag érintetlen, de szexuálisan vonzó fiatal nőkhöz nyugati szemmel már-már a pedofíliához közelít, de ha egy popsztár nem ezt a szerepet hozza, akkor óriási felháborodás tör ki. Amikor például Irene a Red Velvetből lenyilatkozta, hogy elolvasott egy feminista könyvet, a férfirajongói tüntetést szerveztek, és az énekesnőről készült fotókat égettek az utcákon.

A férfisztároknak valamivel könnyebb dolguk van, nekik még az is megengedett és támogatott, hogy androgünnek nézzenek ki, feminin módon viselkedjenek és eltérjenek a konfuciánus férfiideáltól. Természetesen ez is kényszerzubbony, csak másféle, és ugyancsak anyagi érdekeket szolgál, ugyanis a piackutatások során kiderült, hogy az érzékenységre, empátiára, illedelmességre nevelt férfiénekesekért rajonganak a tinilányok és a fiatal nők. Ez a hatás nyugaton is érvényesül: a koreai fiúk – legalábbis a rajongók szemében – olyan popsztárok, akik végre megértik a nők lelkét, nem szexuális tárgyként tekintenek rájuk.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a koreai popsztárok rengeteg lelki, pszichés problémával küzdenek. Tinédzserekként kimaradnak az iskolából, a sztárképző akadémiákon sokszor kijárási tilalom van, és a rokonaikkal, barátaikkal sem tarthatják a kapcsolatot, miközben a szerelmi életüket is szigorúan szabályozzak. Éheznek, fáradtak, és folyamatosan tökéletesnek kell kinézniük, különben jönnek a rajongók, és kicsinálják őket. De ha nem ők, akkor a koreai közvélemény, a művészügynökségek vagy a kimerítő munkatempó. Mindenki szexuális eszközként tekint rájuk, miközben nem nyilvánosan nem vállalhatják fel a párkapcsolataikat. Nem ritka a rendszeres fizikai erőszak sem, az East Light csapat testvérpárja vallott egyszer arról, hogy tinédzserkorukban a producerük rendszeresen baseballütővel verte és gitárhúrokkal fojtogatta őket négy éven át.

Mindezek ellenére a dél-koreai társadalom annyira el van ájulva a sztárjaitól, hogy 2012-ben a teljes lakosság 4 százaléka (!!!) jelentkezett a Superstar K című tehetségkutatóba, ami több mint 2 millió embert jelent. Ehhez képest az amerikai American Idolba évente 80 ezren jelentkeznek, ami az ország lakosságának a 0,03 százaléka.

Nem csoda, ha inkább végeznek magukkal

Az elmúlt években egymást érték a hírek, miszerint egy ismert koreai színész vagy popsztár öngyilkosságot követett el. A The Guardian januárban közölt egy cikket Kim Dae-o koreai újságírótól, aki már vagy harminc koreai színész vagy énekes haláláról tudósított. Az újságíró szerint az imádott sztárok öngyilkossága után a közvélemény és a bulvársajtó nem az ország gazdaságában és társadalmában gyökerező problémákat feszegeti, hanem könnyebb célpontokat keresnek. 2008-ban azzal volt tele a sajtó, hogy hírességek sokkot kaptak Ahn Jae-hwan színész halála miatt, mert már nem tudják tőle visszakapni a pénzüket. A férfi ugyanis mellékállásban egy erősen veszteséges céget vitt, ezért több ismert embertől kölcsön kért. Egyikük épp a kórházba tartott megtekinteni barátja holttestét, de annyira megviselte az egész, hogy járni is alig bírt. A helyszínen természetesen már ott voltak a fotósok, akik elkapták ezt a pillanatot, hogy aztán a következő szalagcímet adják másnap az újságokban:

Sokkot kapott a színésznő, mert nem kapja vissza a pénzét a halott színésztől

– és őt, illetve több társát uzsorásnak bélyegezték. A sajtó azt sugallta, hogy a 36 éves férfi a tartozásai miatt lett öngyilkos. A nő, Choi Jin-sil akkoriban az egyik legismertebb színésznő volt az országban. Negyven nappal barátja halála és a lejárató sajtóhadjárat után ő is megölte magát, pedig négy órával korábban még az újságíróval és más barátaikkal iszogattak egy helyen. Két évvel később a színésznő testvére is öngyilkos lett. Három évvel később pedig a színésznő özvegye, két gyermeke apja, Cho Seong-min egykori ismert baseballjátékos végzett magával, miután internetes zaklatás áldozatává vált a felesége halála miatt. Choi Jin-sil egyébként az öngyilkossága előtt arról beszélt, hogy az internetes gyűlöletkampány áldozataként úgy érzi, nem szabadna engedni, hogy gyűlöletkeltő kommentek megjelenhessenek, és arra vágyott, hogy kiszáll a popiparból, és Audrey Hepburnhöz hasonlóan jótékonykodni kezd.

Ahn Jae-Hwan halála után egy évvel újabb nagy vihart kavart öngyilkosság történt. Jang Ja-yeon színésznő végzett magával mindössze 29 évesen. A vizsgálat szerint súlyosan depressziós volt, de lehetett arról is hallani, hogy fizikailag és szexuálisan kihasználták különböző befolyásos szórakoztatóipari szereplők, köztük a korábbi ügynökségének vezérigazgatója, aki azzal fenyegette, hogy szétpereli szerződésszegésért, ha nem teszi meg, amiket kér. Kim Sung-hoont bűnösnek találták, miután többen is vallottak rá, többek között olyanokat, hogy a férfi elvárta, hogy a születésnapi bulijára az általa menedzselt celebek is elmenjenek, és elszórakoztassák a befolyásos vendégeket. A hírek szerint a Kim Sung-hoon egy hétoldalas, 31 befolyásos szórakoztatóipari szakember nevét tartalmazó listát állított össze a színésznőnek, amelynek egy része kiszivárgott a netre, de a rendőrség sosem adta ki a teljes dokumentumot. A producert végül Japánban kapták el, miután lejárt a vízuma, és azt mondta, azért maradt annyi ideig az országban, mert valamilyen bűnt követett el Dél-Koreában.

Közeli ismerősök szerint a rendőrség látványosan nem akart foglalkozni az üggyel, pedig a színésznő 2005 és 2009 között levelekben mesélt egy barátjának arról, hogy ebben az időszakban közel 100 alkalommal kellett kielégítenie a listán szereplő férfiak vágyait, akikre simán csak ördögökként hivatkozott. Hiába hallgattak ki azonban a listáról 20 embert, és indítottak hét ellen eljárást, közülük végül senki nem került börtönbe.

Az évtized második felétől ismét egyre több sztár követett el öngyilkosságot. 2017-ben a Shinee nevű fiúcsapattal kilenc év alatt tizenkét (!) nagylemezt összehozó Jonghyun ölte meg magát 27 évesen szénmonoxid-mérgezéssel a bérelt lakásában. Halála előtt eljuttatott egy levelet Nine9 nevű énekes barátjának, aki kiposztolta az internetre. Ebben az állt, hogy Jonghyun nem tudott többé megküzdeni a depresszióval és népszerűséggel járó szenvedéssel.

A világsajtó 2019 végén kezdett komolyabban foglalkozni a jelenséggel. Miközben a Grammy-gálán a koreai BTS fiúcsapat már fellépőként szerepelt, és a koreai pop végérvényesen betört az angolszász piacra, Dél-Koreában három hónap alatt három fiatal sztár lett öngyilkos. A 25 éves Sulli októberben, 28 éves Goo Hara novemberben, a 27 éves Cha In-ha pedig decemberben végzett magával.

Túl későn kapcsol a hatalom

Sulli gyerekszínészként kezdte, majd énekesként és színészként is óriási sztárrá vált az f(x) nevű formáció tagjaként, ahonnan 2015-ben lépett ki. Népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy Dél-Koreában 2017-ben többször ütötték be a nevét Google-be, mint az ország miniszterelnökéét. Sulli népszerűségét sokan annak tulajdonították, hogy szembe mert szegülni a szórakoztatóipar kíméletlen gépezetével. Nyíltan feminista volt, gond nélkül otthagyta a saját lánycsapatát, és sokan azzal támadták, hogy túlságosan eltér a megszokott, tökéletesen megtervezett K-pop sztárok külsejétől és viselkedésétől. Olyan apróságok miatt bírálták, hogy támogatta a "melltartómentes" mozgalmat, és több olyan képet posztolt magáról, ahol nem viselt melltartót. Amikor pedig merészelt nyíltan összejönni egy Choiza nevű rapperrel, mindkettőjüket kipécézték, és komplett hadjáratot indítottak ellenük az interneten, amiért a látszatát sem tartják fent annak, hogy szinglik, ami az iparágban ugyebár elvárás arrafelé.

Egy évvel a halála előtt már arról beszélt, hogy gyerekkora óta pánikbeteg és szorongásos zavarai vannak, emiatt mániás depresszióssá vált. Egy évvel később a saját lakásában akasztotta fel magát, a koreai sajtó szerint a véget nem érő cyberbullying készítette ki annyira, hogy véget vessen az életének. Mint kiderült, régóta könyörgött az őt menedzselő cégnek, hogy tegyenek valamit az online zaklatások ellen, de semmi nem történt. Sulli halála annyira megrázta az országot, hogy petíciók és politikai kampányok indultak azért, hogy súlyosabb büntetést kapjanak az internetes zaklatók, és szüntessék meg a név nélkül kommentelést. Végül azt sikerült csak elérni, hogy a szolgáltatóknak kötelező törölni a gyűlöletkeltő hozzászólásokat, illetve kiadhatják a felhasználók valódi neveit. Ezen kívül Dél-Korea legnépszerűbb kommunikációs applikációja, a Kakao egy évre felfüggesztette a kommentálás lehetőségét különböző hírek alatt. Egy hónappal később Sulli barátnője is öngyilkos lett.

Goo Hara szintén színész és énekes volt, a Kara nevű lánycsapat tagja, aki 2018-ban csúnya magánéleti botrányba keveredett. Sztárfodrász pasija részegen betört a lakásába, fizikailag bántalmazta, mire a nő jelezte, hogy szakít vele. Végül a férfi (!) hívta ki a rendőröket fizikai erőszak miatt, és iszonyatos bulvársztori lett az ügyből, amelynek részeként mindkét fél fotókat kezdett el posztolni a sérüléseiről. A nő többek között méh- és hüvelyvérzést, méhnyakrándulást kapott a bántalmazástól, illetve zúzódott az arc- és a lábszárcsontja is. Az ügy annyira elmérgesedett, hogy a férfi azzal fenyegette a nőt a médiában, hogy kiszivárogtat egy titokban készült szexvideót kettőjükről, ami garantáltan tönkreteszi a nő karrierjét. Ezért végül nem ítélte el a bíróság – mivel a felvétel után is kapcsolatban maradtak –, de fenyegetőzés, betörés és fizikai erőszak miatt másfél év börtönt kapott három évig felfüggesztve.

Hiába volt ő az áldozat, Goo Harát az interneten azonnal támadni és zaklatni kezdték, aminek az lett a vége, hogy 2019 májusában megpróbált végezni magával, sikertelenül. Jól jelzi a helyzet bizarrságát, hogy

Pár hónappal később, barátnője halála után végül megölte magát. A hátrahagyott üzenetét nem hozták nyilvánosságra, de valószínűsíthető, hogy a szexbotrány miatt végzett magával, ugyanis utólag kiderült, hogy egyike volt azoknak a hírességeknek, akik együtt dolgoztak az úgynevezett Burning Sun-botrányt kirobbantó újságíróval. Erről bővebben keretes írásunkban lehet olvasni.

Vagyis miközben az egész világ azon ámul, hogy a popzene következő nagy szupersztárjai mind Dél-Koreából jönnek, már az amerikai Billboardon is rendszeres szereplők, és lassan beveszik a Grammy-gálát, közben a rendszer szép lassan felemészti azokat, akik a reflektorfényben állnak. A nyugati sajtó pedig felnagyítja ezeket a problémákat, aminek kétféle kimenetele lehet.

1. Dél-Korea önvizsgálatot tart, felülvizsgálja egyszerre durván kapitalista és konzervatív értékrendjét, és egészségesebb pénzügyi, társadalmi és lelki állapotokat teremt az ottani szórakoztatóipar szereplőinek, akiknek a munkája az ország GDP-jére is kihatással van. Még az amerikai popipar sem fog a végtelenségig sztárolni olyan előadókat, akiket a saját producereik éheztetnek, kihasználnak és hagyják, hogy a színpadon essenek össze mikrofonnal a kezükben végelgyengülésben.
2. A nemzetközi bulvársajtó rájön, hogy szaftos és izgalmas szappanoperaként lehet tekinteni a K-pop- és tévésztárok életére, és Dél-Korea minden eddiginél durvább tempóban kezdi el önteni magából az egyforma fiú- és lánycsapatokat, akiket aztán felzabál a népszerűség.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)