Ez a videóklip brutális. Nem visz rá a lélek, hogy még egyszer végignézzem. Láttátok már? Lil Nas X: MONTERO (Call Me By Your Name) daláról szól most mindenhol a fáma. Hogy mitől dőltem ki ennyire, és miért csámcsog rajta a nép? Szerintem nézzétek meg, kevés rá a jó szó, és regényt nem kéne írni belőle.

Inkább mesélnék kicsit arról, hogyan leszünk no name rapperből toplistadöntögető, közbotrányhuszárok. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a játék csak 50 százalékban szól a botrányról. Ha valami zeneileg jó, az tarol és fennmarad, ha nem, akkor csókolom, süllyesztő. Lil Nas kezdetben nem a zenére fókuszált. Sok mindent kipróbált a közösségi médiában, mire megtalálta saját hangját a TikTokon. Népszerű lett, és ez idő tájt kezdett zenei karrierjében csillagközi pályára állni.

A dal, ami meghozta a nemzetközi sikert és a világsztár titulust, a méltán híres Old Town Road volt. Bár zeneileg a klasszikus szerkezettől nem távolodik el, és kár volna tagadni, hogy egyszer-egyszer már hallottunk ilyesfajta muzsikát, fontos megjegyezni, hogy a rap, trap, valamint hasonló elektronikus modern stílusok ritkán keverednek countryérzettel. Mivel az elmúlt pár évben amúgy is „hiányt szenvedtünk” nyárt pezsdítő countryslágerekből, ez a dal éppen jókor és jó helyen landolt. Sikerét tovább feszítette az a tonnányi remix, aminek köszönhetően az is szembetalálkozott vele, aki barlangban él, de az igazi koronaékkövet a western-whisky hangú Billy Ray Cyrus tette fel, amikor becsatlakozott, és megszületett a dal talán legközismertebb és legkedveltebb verziója.

Cyrus beemelése hozzáadta a projekthez azt az elemet, amit sem az elektronikus hangzás, sem a countryérzet, de még Lil ikonikusan dörmögő hangja sem tudott. Belekerült az a kosz, ami nélkül egy countrydal nem él. Milyen már egy cowboycsizma sarkantyú és por nélkül? (Ha valaki azt mondaná, hogy Gucci, az most kezdje összeszégyellni magát!) Ez csak annyira dobta fel a hangulatot, és tette Lil Nas X-et közkedveltté, hogy a Billboard Hot 100-on 19 hétig volt listavezető, ami 1958 óta senkivel sem történt meg.

Ekkor döntött úgy a rapper, hogy hosszú hallgatás után felvállalja, nem adózik a női nem szépségeinek. Habár elmondása szerint „haláláig akarta titkolni”, hogy meleg, ennek ellenére úgy döntött, szeretné az LMBTQ-közösséget támogatni, és ezzel ő lett az első olyan zenész, aki amikor ezt felvállalta, éppen listavezető volt.

Ha az ember a top 1-en van, ez erősen hazárdjáték. A múltban is, hogy véletlenül se menjen karrierjük rovására, Freddy Mercury hasonló félelmektől táplálva fedte el szexualitását, és nem egy olyan pop/rocksztár akadt, aki még kamubarátnőket is gyűjtött maga köré, hogy sztoriját alátámassza. Persze ma már elfogadóbb a világ, de egy ilyen coming out akkor is rizikós. Nem az elfogadás hiánya miatt, hanem köszönhetően a kialakult közképnek. Olyan ez, mint amikor egy előadó zenei stílust vált, a közös pont pedig a sztárolási aspektus elvesztése. Egyszerűen megfogalmazva: a tinilányoknak el kell fogadniuk, hogy ez a férfi sosem lesz az övék. Ez pedig bármelyik rajongót hideg zuhanyként érhet.

Lil nem sokkal ezután jött ki Panini című dalával – a rapper második legismertebb alkotása –, amelynek klipje az Old Town Roadhoz hasonlóan konszolidált, nem feszeget erős nemi kérdéseket. A Panini egyszerű, minimalista zeneként másik aspektust hozott a rapper karakterébe, és elmondhatjuk, hogy Lil Nas egyik legjobb húzása az, hogy minden dalában, habár a jelenkor a rap, trap és elektronikus pop hangzásait élteti, újra és újra belemászik különféle megközelítésekbe. Így elkerüli az untatás szindrómáját, ami egy közízlés-ficambeli betegség műfajtársainál.

Aztán megérkeztünk 2020-ba. Elátkozott, sötét korszak népnek és zenésznek egyaránt. Lil szárnypróbálgatásokon ment keresztül. Klipjei, témái egyre szélsőségesebb formákat vettek fel. Kiadott pár közepesen sikeres dalt, köztük a karácsonyi ihletésű Holidayt, de messze lemaradt a 2019-es magasrepüléstől, és mondhatom, nem a pandémia hatására. Ez az állapot tartott egészen áprilisig, amikor is megjelent a MONTERO (Call Me By Your Name).

A dal elé olyan marketingkampányt toltak, hogy nemcsak a konzervatív embereknél verte ki a biztosítékot, amikor a dal klipjében a rapper az ördögnek „öltáncol”, hogy miután szexuálisan felcsigázza, eltörhesse nyakát, és ő legyen a sötétség hercege, hanem a Nike is beleállt, mivel engedély nélkül kezdett Nike cipőt forgalmazni, rajta pentagrammal és emberi vérrel.

Ezzel pedig visszaértünk az alapokhoz: fele zene, fele botrány. Zeneileg nézve egyszerű latinos nyári sláger, nem több társainál, ám dallamvilág szempontjából hozza a szintet. Lehetne az idei vezető bulidal. A botrány, persze, egy hónap alatt feltolta a toplisták élére, és 30 nap alatt több megtekintést produkált, mint a rapper zenéinek java. Azon sem lepődnék meg, ha idővel a Paninit is letolná a harmadik helyre.

Sokak szerint ez a botrány csak annak a hatása, hogy a meleg férfiak látványa még mindig tabunak számít a popzenében, mások a szélsőséges vallási aspektust és a rapper túlzó önmutogatását bírálják. Persze, az igazság félúton van, mert amíg valami művészi értéket képvisel, addig a szélsőségek csupán zavaróak, ám ha öncélúsággal egészítik ki, onnantól már támadónak hat. Ez a kérdés, mint minden művészi dolog, erősen szubjektív. Akadnak, akik ezért el fogják ítélni a rappert, mások mögé állnak és tovább buzdítják. A történetben mégis a legnagyobb tanulság: a kamu Nike nem menő.