Az ember szeret mosolyogni. Az ember szeret boldog lenni. Az ember szeret olyat tenni, ami jó érzéssel tölti el, legyen az egy finom ital, egy vaskos könyv, egy pezsgő parti, vagy forró szex. Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, mégis mitől lesz valami élvezetes? De ez számomra nem olyan kézenfekvő, és talán nem vagyok egyedül vele: mi a boldogság? Őszintén, fogalmam sincs, de van róla elképzelésem.

Szerintem a zene a boldogság egy hatalmas szelete, legyen az vidám, energikus, bánatos ballada, esetleg különc, vagy konvencionális dal. Azt hiszem, ez olyan gondolat, amin Mark Ronson-al erősen osztozunk. De csak ismételgetem itt ezt a nevet, és lehet, sokan azt sem tudják, ki ez a fazon.

Mark Ronson a világ vezetői zenei producerei közé tartozik. Olyan szerzeményeket köszönhetünk neki, mint az Uptown Funk Bruno Mars-al, a fent említett Valerie Amy Winehous-al, de ő dolgozott Amy legendás Back to Black lemezén, és nevét még olyan sztárokkal is emlegethetjük egy lapon, mint Robbie Williams, Lady Gaga, Miley Cyrus, vagy esetleg Dua Lipa.

Kitérhetnék most az életrajzára, de nem lenne értelme. Az embert ne csupán az határozza meg, hogy honnan jött, ne csak a család, amit nem választhat meg, hanem inkább, hogy merre tart és hova szeretne eljutni. Hogy ezt alá tudjam támasztani, elmesélném, hogy Mark, ugye, a híresen gazdag Ronson család leszármazottja, annak, amelyik Britannia egyik leggazdagabb famíliája volt hajdanán. Miután anyja és apja elváltak, New York-ban éltek Mark új nevelőapjával, a legendás Foreigner zenekar gitáros dalszerzőjével, Mick Jones-szal.

Bár a név sokfelé számít, a fiatal producert (aki akkoriban New York-i hip-hop Dj volt) egészen más okból kezdték el hallgatni a népek. Érezte, mire vágyik a közönség. Olyan zenét csinált, ami bevonzott mindenkit, és legyen szó feldolgozásról, átdolgozásról, vagy saját szerzeményről, érezte az emberek vágyait, megfogta a boldogságuk egy szeletét és jóllakatta őket az örömmel, vagy épp a borúval (ez mind dalfüggő). Erre kevesen képesek, és Mark Ronson nem a pénzén vagy a nevén kezdett felkapaszkodni, hanem a tehetség és a kemény munka hajtotta előre. Nem mondhatom, hogy előbbi kettő dolognak nem volt rá hatása, hiszen az szemellenzős gondolkodás lenne, mindazonáltal szülessen jó, vagy rossz sorba az ember, az én szememben a kemény munka, amit ő a sikerbe, a céljaiba ölt, az a mérce.

Mark-nak lételeme lett a munka, a megállás nélküli kemény munka. Ez sem a lelki jólétét nem lendítette előre, sem a magánéletét. Hosszú és keserű út vezetett a ponthoz, ahol felismerte, hogy azt a bizonyos tollat vagy gitárpengetőt letenni, már nem választás kérdése. Ekkor eszmélt rá, bármilyen furcsa is, segítségre van szüksége. Egy, a napokban megjelent podcast-ben többek között így nyilatkozott erről:

Ez szinte olyan, mint függőnek lenni.

Nehéz elengedni valamit, ami pozitív megerősítést ad, de van az a pont, amikor azért, hogy egyensúlyt teremts az életedben, meg kell tanulni elengedni.

Ronson azt is említi, hogy hálás azért, hogy ilyen élete lehet, hálás mindenért, amit megkapott, amiért megdolgozott és amit el tudott érni, de ettől függetlenül az a sok ki nem mondott és fel nem dolgozott pillanat, amit az életben az ember magáévá tesz, nem tűnik el csak úgy,

mert van pozitív oldala is annak, ha valaki munkamániás, de én arra is használtam, hogy elmeneküljek a sok szarság elől. Arra használtam, hiszen időnként ez egy mankót jelentett a számomra.

Beismerte, hogy túl van azon a ponton, ahol csupán keményen dolgozik és az boldoggá teszi. A munkamánia épp úgy elvesz, mint ahogy ad, és nem szeretné, hogy azoktól vegyen ez el, akik fontosak a számára. Törekszik az egyensúlyra és nem szégyelli, hogy ehhez néha segítség kell.

Szükségszerű ezeket a dolgokat megemlíteni, főleg ma, mikor egy ilyen állapot már alapvető, mivel szinte mindenki munkamániás, főleg ebben a muzsikus szakmában. Az internet kinyílt, a verseny nagyobb, mint korábban valaha és ha valaki nem tud 300 százalékot beleadni, akkor azt leírják.

Gene Simmons, a Kiss legendás basszerese nemrég mondott egy érdekes dolgot. Kicsit szélsőségesen úgy fogalmazta meg, hogy mikor egy kezdő zenekarnak/előadónak mindent magának kell csinálni, mellette meg még dolgoznia is kell, mert a kiadók nem invesztálnak beléjük, csak ha rögtön jön velük a pénz is, de akkor mikor marad idő gyakorolni és zenét írni, hogy igazán jó dalok szülessenek? A rajongók már nem vesznek lemezt, pedig még mindig nagyságrendekkel jobb, mint ahogy egy Spotify futtatja az előadókat, olyan pénzért, ami miatt, mondjuk a taxisoknál sztrájk törne ki.

Nagy a verseny és a zenész rákényszerül arra, hogy munkamániás legyen. Van, aki ezt maga vállalja, mint Ronson, és van, aki belekényszerül. Szerintem egy ponton mindenkit és minden emberi kapcsolatot bedarál heti hét nap meló, szóval csak remélni tudom, hogy idővel születik olyan verzió, ahol a zenész zenészként alkothat, és talán még egy szelet boldogságra is futja majd neki (az ebédről nem is beszélve).