Érdekes dolog a tehetség, talán nem is lehet objektívan megítélni. Hiszen van, ami nekem lenyűgöző teljesítmény, másoknak meg borzasztó idegfröccs. Aztán meg van az, ami a másiknak zseni, én meg rácsapnám a klubajtót. Ettől függetlenül sokan kutatják poros polcokon, fürkészik éjjeli fények között. Daloló kisfröccs mellett vagy egy bográcsfesztivál színpadán, esetleg valahol az éterben.

Erre a feladatra különböző programtervek hivatottak, legismertebbek a tehetségkutatók. De azok  meg vagy magas szakmai körök által szervezettek, vagy marketingspecialistákból és mainstream urakból avanzsált tévés performanszok. Hogy mi a különbség? Ez vicces lesz.

Kezdjük talán a szakmai vonallal. Kicsiny országunkban ennek az egyik legnagyobb képviselete az Öröm a zene! tehetségkutató sorozat. Ki hallott már róla? Csak őszintén. Na ugye?

Ez a vonal azoknak lett kitalálva, akik hosszú évek óta igyekeznek szakmai berkekbe kerülni. Akiknél nemcsak az ismertség, hanem a magas szintű technikai megvalósítás is prioritást élvez. Keresik a lehetőségeket, ahol a kreativitásukat és egyéniségüket béklyók és egyoldalú szerződések nélkül tudják kamatoztatni, ahol önnön erejükre támaszkodhatnak, és nem kell egy folytonos húzd meg, ereszd meg játékba kezdeniük. Persze ha nagy kiadóig elgurul a sztori, akkor már nem ússzák meg azokat a láncos papírkötegeket és tintakulcsokat.

Ettől függetlenül az alapja egyszerű, a megközelítés egyenes és érthető. Ha az ember bekerül egy ilyen versenyre, ott a zsűrit a szakmai élet krémjéből válogatják össze. Itt pedig annyira megállnék, hogy sajnos a nagyközönség ritkán ismeri név szerint az ország legjobb virtuózait, hiszen róluk nem beszél a tévé, nem szól a rádió, és nem írnak a médiumok, hogy vajon hogyan eszik a tojást.

Egy lépést vissza. Szóval ezek a zsűritagok különféle, előre megadott és érthetővé tett nézőpontok alapján döntenek. Hangszeres tudás, színpadi jelenlét, kreativitás, szöveg stb. Ezek mind fontos tényezők, az embert ezek alapján bírálják el. Az eladhatóság, a népszerűség mind másodlagos, így ha valóban profi a formáció, akkor mindenféle kapcsolati rendszer és milliós támogatás nélkül bizonyíthatnak, egyenlőként vehetik fel a versenyt.

Aztán ott a másik vonal, ahol a televíziós fejek megjelennek, és azt mondják, te csinos vagy, jó a hangod, alád tudunk tolni pár zseni dalt, és dől a lé. Ezek a műsorok adják az érem másik oldalát. Nekik a karakter, az egyediség, az eladhatóság és a népszerűség a döntő tényezők. A szakmaiság is előny, de nem a leglényegesebb nézőpont, és akár zéró színpadi rutinnal, egy jó érzékkel el lehet vinni a bulit. Fontos itt az illúzió, hogy bárki is vagy, bárhonnan jöttél, megvan benned az esély. Persze ez így nem igaz, de ezek a tehetségkutatók nem a szakmának szólnak, hanem az utca emberének. Itt nem kell legyen zenekarod, nem kell sokévnyi rutin, felmész, és énekelsz egy menőt egy csinosabb karaokealapra, aztán pénz, csillogás, szexi szeretők.

Mindezek ellenére az itt felsorakoztatott hang- és látványtechnika sokszoros a másik ösvényhez képest. Ez az út szól a pénzről, így van is mit a tejbe aprítani, ha oda akarunk pörkölni a neuronoknak. Plusz amíg az elsőt a szakmai közeg borzasztóan élvezi, addig a laikus közönség lehet, hogy idővel megunja a nem slágernek gyártott dalokat, komplex hangzásokat vagy abszolút rádióellenség jazzakkordfordításokat. Még a szó is hosszú, banyek!

Szóval előbbivel szakmai elismerésre és ismeretségekre teszel szert, utóbbival meg lóvéra és lóvés kapcsolatokra. Lehet, hogy most úgy tűnik, a tévés műsor így kicsit le lett degradálva, ettől függetlenül egyszerű a képlet. Aki megnyer egy tévéműsort, az csinos házba költözhet, és szép autót vehet magának, míg aki szakmailag elismert, de más nem, az néha még a lakbérrel is meg kell küzdjön. Ha meg rosszul fut a szekér, és becsapódik egy Covid, akkor mehet polcokat feltölteni vagy szekrényeket pakolni.

Nagyon sok zenekart és előadót említhetnék ezen a téren, de nem tolom túl. Tőkesúlynak itt van két név a két oldalra. A 2019-es Öröm a zene!-győztes magyar banda, az Antares, valamint az olasz X-Faktor második helyezettje és Eurovízió-győztes Måneskin.

Az Antares nemrég megjelent új albuma, az InSanity komoly szakmai magaslatokba reptet minket sokféle stílusjegy és zenei hatás felsorakoztatásával. Egyrészről meglelni benne a slágerességet, másfelől az elborult progresszivitást. Aki unja a kiszámítható, egy kaptafa előadókat, annak mindenképpen javasolnám. Nem könnyű olvasmány kezdő műkedvelőknek, de a mélység mégis hívogató.

A Måneskin friss lemeze is idén gurult ki, ami a 2017-es berobbanás utáni új lendület a banda életében. Persze az az Eurovízió-győzelem is sokat dob azért a latba. Nekik a legnagyobb sikert néhány régi dal újraértelmezése adta, élen a Madcon gigaslágerével, a Beggin’-nel, ami a mostani hullámszörf miatt lerombolta a nemzetközi Spotify-élbolyt, és szépen lecsüccsent a csúcsra – elküldve pár hétre Billie Eilisht és Olivia Rodrigót fagyizni meg cigiszünetre.

Két remek zenekar, két teljesen külön úton. Ezeket az ösvényeket sokszor nemcsak a pénz vagy a megközelítés, hanem mi magunk, a közönség is alkotja. A jó zene, az jó zene, és nálam ma pörög az Antares és a Måneskin is.