Szia, Mr! Durrantunk egy dögös rock bulit? A neuronok rázzák a rongyot, totális parti a szürkeállományban. Végre egy ütős és sokszínű album. A horror-rock egyik legnagyobb arca, akinek a nevéhez kötjük még a zsíros industrial metal-t is kidobta idén új lemezét, aminek címe alig fér ki az újságok lapjain, The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy.

Rob Zombie a huszonegyedik században olyan látványos koncertshow kultúrát hordoz magával, amelyre az előző évezredben is csak a shock-rock műfaj képviselői voltak képesek. Időről időre bizonyítja nekünk, hogy aki keményen dolgozik, annak lesz helye a zenei világban. Ez az album sem lett piskóta. A megszokott hard-rock, industrial és heavy metal hangzásokon túl erősen hullámzó hangulatok csapnak össze a lemezen, fellelni benne keleti dallamokat, country vonalat, de még liftes funk-ot is. Aki azt várja egy rock albumtól, hogy felpumpálja az agyában az adrenalint, annak ez mestermű lesz.

Mindenki másért szereti Rob Zombie-t, de az egyik legjobb tulajdonsága, hogy legyen népszerű vagy kevésbé híres az albuma, mindig tud remek dalokat produkálni, amelyek kiemelkednek, nem játszik biztonsági játékot, hozzányúl bármihez, amiben lát fantáziát.

Koszos, zsíros, kocsiban hallgatni való lemez ez. Azt az örökséget, amit Alice Cooper-től, a Black Sabbath-tól, vagy a Kiss-től kapva hordoz magával, hűen őrzi, zenéjében fellelni a hatásokat, de mégis túllép ezeken, és tartja saját hangzásvilágát. Ötleteit a korai glam éra formálja, de nem korlátozza.

Érdekes folt ő jelen zenénkben, főleg most, hogy a horrorisztikus és sokkoló zenei és látványelemek ennyire előtérbe kerültek a pop, a rock és a metal világában. Az emberek általában a nihilitásban látják a hátborzongatást, mint egy Billie Eilish, vagy egy IC3PEAK, esetleg az abszolút rombolásban és zúzásban, mint a metal bandák java, de Mr. Zombie szerint a koszosság és a zenei változatosság adja vissza a rémület „mocskát”, ami az adrenalint előrántja. Nem a kényelmetlen érzésre alapul, hanem dallamokra és zenei hatásokra, amelyek összességében hoznak egy klasszikus horror vibe-ot, az előző ezredből belecsepegtetve a modern effekteket és az x vegyszert, amit csak úgy neveznék, hogy Rob Zombie-hatás: Sosem tudom a dal elején, hogy mi lesz a végén, csak azt, hogy hatással lesz rám.

Érdekes visszatekinteni egy pillanatra, hogy az Alice Cooper által „előállított” shock-rock effektus, amely gyökeresen befolyásolta a következő, lassan hatvan év zenéjét, köztük olyan nagy előadókat, mint Ozzy Osbourne, Kiss, Mötley Crüe, Marilyn Manson, közvetett módón pedig tonnányi dark-pop képviselő, milyen lenyomattal mozog a mai zenében. Rob Zombie-nál látjuk, hogy a kapocs tagadhatatlan, de a modern kor szintén az, így lassan átfordul minden abba, mintha már köze sem volna a kezdeti shock-rock-hoz. Mégis a sokkoló színpadi effektek, a színház szerű koncertmegközelítések és tulajdonképpen még a férfi zenészek „női ruhákba” öltözésének kultusza is addig nyúl vissza. Nem kell túlanalizálni semmit, csak vicces belegondolni, hogy az a hatásvonal, amit Billie Elish, Ice Nine Kills, vagy Rob Zombie képvisel, az szegről-végről egy tőről fakad.

Az, hogy a Rob Zombie-irányzat – ami a nihilitás és a totális darálás helyett inkább a hajmeresztő stílusmixekkel operál – hová fog érkezni a jövőben, érdekes gondolat. Szűkül a mezsgye, amin halad, hiszen most az emberek zöme vagy a nagyon minimált keresi, vagy a totális maximumot. Ettől függetlenül szükségünk van rá és a zenéjére, ami kiránt az egyszerűből, ad mindkét végletből, de szabadon mozog közöttük. Kell valaki, akinek az agya annyira el tud szállni, hogy ezt érezzem: teadélutánon vagyok a brit királynő halloween partiján, ahol cirkuszi zsonglőrök lépnek fel, Slavador Dalí festmények lógnak a falakon, gyerekvasúttal vezetnek körbe az amúgy átlátszó falu kastélyban, aminek masinisztája maga Rob Zombie.