Elkészült legújabb klipjével az egri punk-rock banda, a The Wallkids. A Hiába futsz! című dal vizuális kivetüléséről készített werkfilmet az Index, és azon belül a Stenk olvasói már láthatták, hiszen az is ezen a platformon debütált, ahogyan most a klip is.

Az egri srácokból verbuvált zenekar tagjai Az élet szabadon című dalukhoz hasonlóan lendületes zenét írtak, és a The Wallkids alapító fontemberével, alias Gibbonnal készült villáminterjúból az is kiderül, hogy a srácok valami régi-újra készülnek a Nagy-Eged tövében, ahonnan eddig többnyire csak borászokról érkeztek hírek,

Merthogy a Hiába futsz! klipje azt mutatja, hamarosan azért összeáll egy albumra való hanganyag, s bár a Covid-járvány mindent és mindenkit megtorpanásra kényszerített, a The Wallkids leginkább alkotásra használta a karantén kényszerű csöndességét. 

A Hiába futsz! előtti,  Az élet szabadon című dalmennyiben képviseli már azt, hogy a The Wallkids azt tervezi, hogy következő lemezén visszatér a kilencvenes évek háromakkordos pop-punk zenei világához?

Az élet szabadon már az új nagylemezünkhöz tartozik. Ezzel teljesen rákanyarodtunk a kilencvenes évekbeli háromakkordos pop-punk irányra. Nem használunk samplert, sem hangmintákból összerakott dolgokat. Élőben vesszük fel, gitár, basszusgitár, dob, ének.

Hogy kell értelmezni ezt a visszatérést: nosztalgia, netán a XXI. századi út nem vagy csak nehezen járható?

Nekem több mai zene kicsit műanyaggá vált, sokan nem élőben veszik fel a hangszereket, összerakják mintákból, kicsit minden nagyon statikus. Az egyik etalonlemez számomra a Green Day 1994-es Dookie-ja, és a Basket Case című dal volt az, ami akkora hatást gyakorolt rám, hogy eldöntöttem, hogy a pop-punk zenék felé veszem az irányt. Annak idején még kazettán hallgattam rongyosra. Nincs benne semmi flanc, csak három akkord, vidámság és lendület. Ezt szeretnénk visszahozni. Három új dalunk, Az élet szabadon, Az utolsó tánc, valamint a Hiába futsz! is ennek előfutára.

A kilencvenes években a Forcas tagja volt, és az a zenekar hardcore műfajban nyomult. A XXI. század fordulóján viszont megalapította a Mom's favorite zenekart, amelynek zenei világa már inkább a mai The Wallkids hangzásvilágához áll közel. Nem ízlett a hardcore, vagy a Forcas-féle hardcore nem ízlett?

A mai napig imádom a Forcast, valamint a kilencvenes évek zenei szabadságát. A Forcas zenekart 1993-ban alapítottam meg két zenésztársammal, 2001-ben oszlottunk fel. Az a lendület a mai napig meghatározza az életemet. A Mom's favorite 2000 tavaszán alakult, és a vicc az, hogy hobbizenekarként kezdtük, de ráharapott egy kiadó, a média, valamint a közönség is. Kinőtte magát. Egyvalami azonban közös a Forcas, a Mom's favorite és a The Wallkids zenekarban: azt játszottuk, amit mi akartunk. A zenébe soha nem engedtünk beleszólást – se kiadónak, se menedzsernek. Vagy úgy vették, ahogy mi adtuk, vagy nem adtuk oda.

Azt tudjuk, hogy nem szereti, ha egy zenekar túl gyakran jelentkezik albummal. Régen a bandák olyan dalokat írtak, amelyek önállóan is megállták a helyüket, együtt mégis beilleszthetők voltak egyetlen kerettörténetbe. Ma a dalok a történetek. Nyilván a világ változik, de mit gondol, ebben a változásban hol van és hol lesz a The Wallkids helye?

Régen a zenekarok lemezeket adtak el, ma inkább dalokat. A trend sosem érdekelt. A dalokat minden korban csakis szívből írtam, és ez vagy találkozott az akkori ízléssel, vagy nem.