Hűvös érintés öleli át a hallgatót Halsey új albumán. Grandiózus magaslatok ütköznek koszos zavarral, de a zene kárpótol. Okos megoldások lazítják fel az olcsó trükkök okozta kellemetlen szájízt, egészen addig, amíg a hatás eléri a közönséget. Bár az énekesnő, mióta a mainstream vonalra lépett, erősen lavíroz a kommersz és az egyedi között, most talált valamit, amit sajátjának nevezhet. Ha képes lesz ezen a vonalon haladni tovább, akkor maradandó és nagyra törő albumokra számíthatunk tőle.

A lemez hatásvilága hullámzó. Terjengős hangzásokból indul, rádió pop-rock-ba hajt át, aztán fel-fel villant némi r&b-t, végül visszatér a régi Halsey-hangzáshoz. Van itt EDM-től indie vonalon át minden. Egyszerre gyötrődik a sokoldalúság áldásos terhe alatt, valamint a pop mainstream buta elvárásaitól. Sokszor maga sem tudja eldönteni, hogy melyik utat szeretné, de a kötelező formából egyre jobban kicsapong a korábbi lemezekkel ellentétben.

Keresi saját hangját. Kicsit öncélú, de extravagáns útkeresésnek lehetünk a tanúi, ami tetszetős. Sokoldalúsága figyelemre méltó. Bár tucatnyi irányzatba nyúl bele, ritkán lő bakot, a dalok igényesek. Persze nehéz kiemelni egy-egy alkotást, mert a sokoldalúság hátrányaként egyik irányban sem tud korszakalkotót létrehozni, de törekszik rá, ez pedig a jövőben megtérülhet.

A szöveg szempontjából érdekesen közelíti meg az érzelmi váltásokat. Sokszor él közhelyekkel, de konzekvensen. Dalról dalra visszatérnek üzenetek, amelyek bár nem a legegyedibbek, mégis őszintén érkeznek. Megjelennek érdekes sorok, helyenként eltérnek a megszokottól, de nem kapaszkodik beléjük, és nem is indul el rajtuk ismeretlen utakon. Kisebb a kockázat, de kisebb a siker is. Ettől függetlenül a dalszövegek nem teljesen bagatellek, érződik a beléjük fektetett munka, amivel már a popipar 70 százalékát beledöngölte a homokozóba.

Az album vezető dalának szánt zene, az I am not a Woman, I'm a God messzemenőkig nem a legerősebb alkotás a lemezről. Találni nála érzelmileg, gondolatilag, de zeneileg is sokkal jobb és teljesebb számokat. Az album nyitódalát, a The Traditiont vagy a 1121-t érdemes megismerni, mert kellemesen felépített nótákról beszélünk. Nem szeretnének többé válni, mint amik, ettől lesznek jó és maradandó megoldások. Ez az irány, keverve Halsey egyedi énekével és dallamaival, elrugaszkodva a popzenei béklyóktól olyan stílusjeggyé válhat, ami a közönségben és benne is felülemelkedhet a mainstream középszerűségén és hatásvadászatán.

Érdemes azt is kiemelni, hogy ezen az albumon Halsey már sokkal bátrabb és céltudatosabb a tavalyi lemezzel szemben. Sajátos elképzelés megvalósításába fogott, nem alapoz a kooperációs és „feat.” alkotásokra. Gondolatai és érzései az ő hangján szólalnak meg. Sem marketing-, sem zenei szempontból nem hagyatkozik másokra, végigviszi, amibe belefogott önnön erejéből. Ez különösen fontos egy olyan előadónál, aki az első univerzális és osztatlan sikerét más zenészekkel együtt érte el (gondolunk most a Chainsmokersszel közös Closer című dalára).

Ez az album több oldalon is elrugaszkodik a korábbi Halsey-tól. Már imidzsében sem próbál erőszakosan utánozni más előadókat, a zenei önfelfedezés stílusi és arculati változással is párosul. Ha a folyamat valóban felveszi ezt az irányt, akkor a jövőben egy zenéjében és egész karakterében önazonos nőt láthatunk majd a színpadon, aki remélhetőleg hatalmas slágerekkel és mesterművekkel rukkol elő a szakma, a közönség és legfőképpen a saját örömére.

Összességében Halsey-tól zeneileg profi módon kivitelezett stíluskavalkádot kaptunk idén, amiben minden ágazat kedvelői találhatnak valami szeretnivalót. Ez a szeretet talán meghozza Halsey-nak azt, amit eddig nem kapott meg, ha már a lemez címe is If I Can’t Have Love, I Want Power lett. A forma még kétséges, de az érzés megszületett. Az irány már csak rajta múlik.