Amikor a stílusi határokat elkezdjük kikoptatni, különféle előadók bukkannak fel. Olyanok, akik elengedték az egy-egy stílus vonalát képviselő gondolkodást, és átjárhatóvá tették az addig vaskosnak hitt kapukat. Ilyen volt anno David Bowie, a Queen, de hosszas zenei utazása alatt hasonló sokoldalúságot formált meg a Linkin Park, a Doors vagy Prince. Vannak, akiknek ez elragadtatóan sikerül, és vannak, akik belebuknak. Van azonban, amikor jogos a kérdés: vajon ez siker vagy bukás?

Ilyesmi zavar fogalmazódik meg az emberben, ha beleszagol Lingua Ignota (Kristin Hayter) munkásságába. Zenéjében annyi különféle irányzat tör elő, hogy sorolni voltaképp felesleges. A leginkább erőssé váló vonulatok, a nihilitás, az enyhe operás hatás, majd a poptól metálig és népzenéig minden megragad a dalokban, hogy kitöltse azokat. A feldolgozhatatlan hatásoktól az idegi zavarokat okozó hangzásokig minden előtör, és az ember még úgy is nehezen érti a dolgot, ha utánanéz a dalok keletkezési körülményeinek.

Az összhatás kicsit olyan, mint a középiskolában, amikor meg kell tanulni az írók-költők életrajzát, hogy tudjuk, az adott művek milyen élethelyzetben születtek. Kristin múltja erősen megtépázott, családon belüli erőszak áldozataként érzéseit és fájdalmát kendőzetlenül és ösztönösen próbálta átültetni zenébe, így születtek azok a kaotikus dalok, amelyek első nagyobb sikereként elkönyvelt, Caligula című albumán szerepelnek.

Esetében a zene valóban terápiás jelleggel jött létre, nem is szerette volna ezt turnéztatni, reklámozni. Az elkészült lemez szájról szájra terjedt, így eljutva egy független metálzenei lemezkiadóhoz, amelynek képviselője meggyőzte Kristint, hogy adják ki újra a lemezt profibb minőségben, mert az őszintesége erős fegyver, és érdemes volna eljuttatni nagyobb közegekhez. Mivel az énekes már korábban is adta bántalmazott embertársait segítő szervezeteknek lemezeinek bevételét, úgy döntött, beleáll, és eljuttatja üzenetét a világnak.

Idén megjelent új lemeze (Sinner Get Ready) továbbviszi azt a hangulatiságot, amely az előző korongon uralkodott, viszont a zenei munka mögötte, a komplexitás és a technikai gondolkodás más szintet öltött. Az eposzi hosszúságú, olykor majdnem tízperces dalok nem csupán egy-egy hangulat megtestesítői. Mind egy-egy történet, ahogy ő fogalmaz, spirituális utazás, amely két módon csapódik le az emberben.

• Egyfelől elképesztő az az idegi állapot, amelyet elő tud idézni, tekintve hogy az ember vagy átesik egy alternatív tudatállapotba, vagy szimplán feláll a szőr a hátán, és rosszul lesz az összhatástól.
• Másfelől eddigi munkáival ellentétben érződik, hogy nemcsak (sokszor érthetetlenül) csapong a különböző hangulatok között, hanem igyekszik a szöveg és a zene kapcsolatát kibontani olyan módon, amit más előadóktól korábban nem sokszor hallottunk.

A tény, hogy ezek az elemek teljesen nélkülöznek minden slágerességet és konvencionálisan értelmezett zenei építkezést, szintén két irányból tekinthető. Mondhatjuk, hogy a művészet egy másik stációja, amely nem az az egyszerű megfogalmazás, amivel a rádiókban találkozunk, de mondhatjuk akár azt is, hogy átesik a ló túloldalára, és az önkifejezés hallgathatatlansággal párosul. Ha szakmailag nézzük, a felhasznált zenei elemek nem hibásak, nem egy fél óra alatt összerakott katasztrófáról beszélünk, így valóban inkább az a kérdés, hogy ki-ki a maga szája íze szerint befogadhatónak találja-e ezeket a fajta alkotásokat, vagy sem.

Lingua Ignota zenéje számomra inkább szól a fájdalom ösztönös megénekléséről, mint közönségnek szánt alkotásokról. Ha valaki képes vele azonosulni azon az érzelmi skálán, amelyen mozog, akkor látok rá esélyt, hogy komoly függőséget okozhat ez a fajta önkívületben élő stílusvonal. Ellenben annak, akinek ez teljesen kívül esik saját gondolatiságán, valószínűleg inkább lesz irritáló, mint bármi más. Számomra értelmezhető, de idegen ez a világ, azonban – ahogy minden zene képes rá – ő is megtalálhatja idővel a saját közönségét. Mivel szakmai szempontból alázattal és kemény munkával áll hozzá a dolgokhoz, remélem, hogy sikerül neki.