A zenei fejlődés és átalakulás minden előadó munkásságának része. Még a legnagyobb nevek, akik negyven évig képesek ugyanolyannak ható zenét alkotni, azok is átmennek kisebb-nagyobb változásokon. Van, amikor ez tudatos, mint egy Linkin Park esetében (kipróbálni új ágazatokat, és szabadjára engedni a kreativitást), máskor kényszeres, mint az ACDC-nél (amikor az elhunyt énekest helyettesítő új frontemberhez szükségeltetik a hangzáson is igazítani). Bár a fejlődés lehet kicsi vagy nagy, de egy biztos, nyomot hagy az előadóban és a közönségben.

Ez történt most a Deafheavennel is. Az amerikai black metal zenekar, amit eddig egy sajátos blackgaze irányzat képviselőinek tartottunk, előhozakodott egy olyan váltással, amire senki sem gondolt: laza, alternatív, liquid rock.

Olyan finom és selymes lett a hangzás az eddigi velőtrázó sikolyok és betonba hangolt gitárok után, hogy akár egy Celine Dion- vagy Killers-koncertre is elmehetnének társelőadónak – kis túlzással.

A megrögzött metálfanok elsőre nem lesznek elragadtatva ettől a váltástól, mindazonáltal egy elmondhatatlanul könnyed, gyengéden hallgatható és felemelő lemezt kaptunk tőlük. A zene technikai és stúdióminősége nemhogy csökkent volna, a srácok képesek lettek felülemelkedni önmagukon, és apróságokban mutatják meg végletes profizmusukat anélkül, hogy bármit is az arcunkba tolnának.

Persze felmerül a kérdés, hogy ilyen esetben a zenekar esik túlzásba az éles váltással, vagy a közönségnek kéne lazán felfogni a dolgokat, de ez egy húzd meg, ereszd meg játék lesz.

A kritikusok pozitívan fogadták az albumot, a közönség kevésbé. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy a Deafheaven egy blackgaze zenekar, akkor remek lemezzel találkozunk, ami zéróról nézve minőségi, profi munka, tele érzéssel és terjengősséggel, a szó jó és rossz értelmében. Ám ha fanatikusabban állunk hozzá, akkor felfoghatatlan ez a tviszt, amit lenyomtak.

A dalok egy kivétellel mind hosszabbak öt percnél, és ez egy kilencdalos albumnál olyan, mintha a végére tömény lenne a lemez. Ezt sokszor negatívan fogjuk fel, most épp ellenkezőleg. A hangzás is széles, nem bántó a dalok hossza. Kicsit szipolyoz, kicsit elragad minket, olyan, mint egy csillagközi túra a kabinban. Nem sietünk sehova, és így a jó.

Mondjuk, maga a tény vicces, hogy régebben szinte egyetlen tiszta éneket sem hallottunk a lemezeken, végig tüdőembóliában küzdő screammel kényeztettek bennünket, most meg ha kétszer fel lehet lelni pár visítást, és azt is jól elrejtették az atmoszférában.

A váltás annyiban bátornak is nevezhető, hogy legutóbbi lemezükről a Honeycombot jelölték Grammy-díjra is. Miután szakmailag elismernek abban, amit csinálsz, fogni és felrúgni az egészet, mert úgy érzed, most másra van szükséged, nem a bizonytalanoknak való. Esélyes, hogy a fiúk jól átgondolták a dolgot, és ez ki is jön a dalokban. Az elmúlt tíz évben erősen haladtak zeneileg a dallamos irányba a zúzdából, most az énekeket is könnyebbé tették, az összhatás meg enyhül.

Összességében a Deafheaven új albuma, az Infinite Granite egy jól megszerkesztett, kigondolt és megdolgozott lemez. A végeredmény tetszetős. Ezek után nem kell mást tennünk, mint hátradőlni, és élvezni az étert, vagy visszatérni a korábbi albumokhoz egy kis szennyesért. Ki-ki ahogy érzi.