Szokták mondani, hogy a visszanyúlás a klasszikushoz egyfajta krízist mutat. Nem azért, mert a régi zenét nem szeretjük, hiszen azok örök érvényű alkotások, hanem mert a jelenkor hangja nem elégíti ki az igényeinket. Ezek varázslatos reneszánszokat hoznak, mint Bruno Mars és Anderson .Paak esetében, amiről múlt héten beszélgettünk a Silk Sonic első lemeze kapcsán. Most pedig megkaptuk Adele új lemezét öt év síri csönd után, ami egy fura hibrid lett a múlt és jelen vibrálásaiból.

Ez itt a 30.

Adele, ugye, minden lemezét aktuális életkorához igazította (19, 21, 25, 30). Egy nő életét vezeti végig különböző korszakaiban a tinédzserlét hangjaitól a szerelembe esés, házasság, gyerekvállalás és a mai világra erősen jellemző válás és annak feldolgozásán keresztül. Minden album egyszerre volt ugyanolyan és közben mégis más, egyfajta fejlődés vagy inkább átalakulás, mind zeneileg, mind az életszemlélet oldaláról. A mostani lemez sem szól más gondolatról.

Hangzása kissé eklektikus, ebben talán az első lemezére emlékeztet minket. A néhány dalban fellelhető komplexitás az előző korongra vezethető vissza. Egy-két dal az ikonikus, slágergyáros 21-re mutat, de ettől áll a legmesszebb. Vagy mocskos egyszerűség és lazaság, vagy régimódi, finom komplexitás. Ha Bruno Marsék képviselik a funk és a jazz reneszánszát, akkor Adele a soul, az R&B és a sanzon újraértelmezője.

Kemény időszakon van túl szakmailag is, hangszalagproblémái megkínozták, és bármennyire is szeretném elengedni a dolgot, a nagyon magas és erős hangoknál kijön, hogy gond volt/van. Ennek ellenére a középtartománya lágysága nem szűnt meg, a jellemző ércesség helyben van, énektechnikailag pedig talán még jobb lett a legutóbbi album óta.

A lemezen lévő dalok egy része ezt a klasszikus sanzon- és smooth jazz vibe-ot hozza (Strangers By Nature, Woman Like Me, Love Is a Game), néhány R&B dal is felbukkan, ami keveri a 70-es és 90-es évek érzetét (My Little Love, All Night Parking).

Kapunk egy csipetnyi Whitney Houstont a To Be Loved-ban, valamikor 2008-ban hallottam utoljára akusztik popzenét a Can I Get It-ben, és egy kis klasszikus Adele-t a promóciónak szánt Easy On Me-ben. A Hold On és az I Drink Wine őszinte gospelhangzása az, ami talán legjobban áll Adele-nak erről a lemezről.

Végezetül pedig akadnak dalok, amik modern popot kevernek kísérleti hangzásokkal, több-kevesebb sikerrel (Oh My God, Cry Your Heart Out).

Összességében egy egész jó lemezt kaptunk, nincsenek rajta kimondottan rossz zenék, inkább az egységben van a hiba. Az eklektikussága nem segíti a hallgathatóságot. Ha valaki csak egy-egy dalt csípne ki a korongról, akkor teljesen rendben van a dolog, de ha egészben hallgatnánk a lemezt, akkor bizony a váltások megborítják az egységet, és arra késztetnek, hogy inkább léptessünk át a következő dalra.

Manapság kevés előadó gondolkodik lemezszinten, de sosem jelent hátrányt, ha egyben van az album, sőt! Ez nem jelenti, hogy egy stílusban kell legyen minden dal, csak az átmenetek, a dalok felsorakoztatása, a hangzások váltása ne gyengítse a számokat, hanem erősítsék egymást.

Egy stíluson belül jó példa erre az új Bruno Mars–Anderson .Paak-lemez (Silk Sonic), ahol a dalok sorrendjének hála nem lesz unalmas a lemez, mindegy, hányszor hallgatom.

Ha sok különféle stílust szeretnék felpakolni a palettára, arra pedig jó példa az új Tom Jones-album: mestermű, ahol nem veszem észre, hogy hat stíluson át haladtunk az elejétől a végéig, mert visz magával a lemez.

Mindezek mellett kifejezetten szeretem Adele hangzásait, így kicsit erősebb összhatásra vágytam, de rossz lemeznek semmiképp se mondanám, inkább csak kevés, kevesebb, mint amire vártam.

A múlt héten beszélgettünk róla, hogy erős verseny alakult ki, hisz a 2010-es évek kezdetén felpörgött nemzetközi sztárok (Ed Sheeran, Bruno Mars, Adele) egyszerre dobálták ki új lemezüket ebben a hónapban. Az igazi csata most kezdődik a toplista első helyeiért. Vajon ki lesz a befutó?