A zenei díjak és gálák sokszor szeretik előrevetíteni a lehetőségeket és az új tehetségeket, megjósolni, mit hoz majd a holnap. Egyik ilyen rangos kitüntetés a brit zenei díj. Mivel a nemzetközi zeneipar legnagyobb nevei nyolcvan százalékban megoszlanak a brit és az amerikai piac között, így ez a díj igencsak fontos nem csupán a kitüntetetteknek, hanem a szakmának is. Több kategóriában is neveznek ilyenkor jelölteket, ebből az egyik leginkább felkapott a rising star, ami az új tehetségekre fókuszál.

A múltban ezen elismerésben nem kisebb nevek részesültek, mint például

• Adele,
• Rag’n’Bone Man,
• Sam Smith,

így lehet, hogy az új lány is esélyes lesz a piacon egy magasan szárnyalásra. A mostani nyertesünk Holly Humberstone.

Érdemes kicsit mögé nézni a dolgoknak, hogy a szigetország és a westernfilmek hazája közt melyek a legnagyobb zenei különbségek. Ha az ember egymás mellé pakol egy Ed Sheerant egy Adele-lal, valamint egy Bruno Marsot egy Billie Eilishsal, máris kezdenek kirajzolódni bizonyos hangulatok és érzések. Ez a megközelítés ismer kivételeket, de még a klasszikus heavy metal, a rock, a punk vagy a popzene világában is sokszor különválogatjuk a brit, valamint az amerikai vonalat, ami a mai napig érződik.

hozza azokat az egyszerre alternatív és slágeres hangulatokat, zenei megközelítéseket, amiket Artúr király népe magáénak tud a Beatles óta.

A zene maga az 1990-es évek pop-rock vonalára ugrik vissza. Vannak benne modern elemek, de hallható némi Killers- és Radiohead-hangzás, ebből a mixből táplálkozik. Az ének is kevert, bár sokkal inkább a modern vonulatot viszi. Kicsit azt érzem, mintha Billie Eilish egy gitárral a kezében belecsöppent volna egy füstös alterklubba 1993-ban. Ettől függetlenül slágeres, kellemes, visz magával a zene, összességében jónak értékelhető alkotások. A kislemezt végighallgatva nem unok rá három dal után, hisz Humberstone picit mindig csavar az egészen.

Holly remek példa arra, hogy a zenei önmegvalósítás, ha nem is kortalan, de kevéssé kötött, mint ahogy azt néha hisszük. Zenei pályája nagyjából egy éve kezdett drasztikus felívelésbe, amikor éppen a húszat töltötte be. Tinisztárnak már nem mondhatnánk, mégis elviszi a hátán az érzést. Nem biztos, hogy ez mindig jó gondolat, de esetében nem lesz tőle hamis a produktum. A generáció, amit képvisel, egy kvázi későn érő korcsoport, amelynek tagjai akár a húszas éveik közepéig is elviszik a tinisztárimázst, és csak ott kezd kínossá válni, amit vagy felfognak, és váltanak, vagy nem. Persze ez fordítva is megeshet, hogy valaki még nem érett be erre a lépésre, de már azon próbálkozik, és ilyenkor szintén kínos az eredmény, de ez most nem az a helyzet.

A színpadon sokszor egyedül lép fel, gitárral, zongorával és alapokkal kíséri magát, kicsit ezt az Ed Sheeran-es one man show feelinget viszi, ami az új generációnak lett a sajátja. Persze a gitár- és zongoratudáson még van mit csiszolni, de az irány jó, a minőség sem rossz.

A mainstreambe vezető úton nem egyszerű egy új előadónak megtartani a saját hangját. Sokszor kell olyan kompromisszumok közé szorítani a gondolatot és érzést, ami alatt könnyű megfulladni. Holly Humberstone zenéje is azt a vonalat képviseli, ami vagy őszinte, vagy halott. Jelen pillanatban még szépen mozog a penge élén, de láttunk már karón varjút.

Őszintén remélem, hogy idővel ő még teljesebb lesz, jobban kinyílik mind zeneileg, mind gondolatilag, a dalok még tartalmasabbá, a zenék még jobban felépítetté válnak, mindenesetre a kezdet jó. Ha erre képes lesz, úgy hiszem, sokkal inkább helye van a piac élén, szemben azokkal az előadókkal, akiket mostanában emeltek piedesztálra a korosztályából. Ahogy több őszinte hangzásra van szükségünk, úgy legyen ő az egyik tartóoszlop a jövő popzenéjében.