Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMA titokzatos zenész, aki nem is annyira titokzatos
Van egy egyszerű kérdésem. Hogy néz ki egy átlagos countryzenész? Nem jazz, nem blues, hanem country. Képzeljük csak el:
- cowboykalap,
- farmernadrág,
- kockás ing,
- szakáll,
- reszelős hang,
- középkorú férfi (vagy nő, persze szakáll nélkül).
Na de milyen férfi? Nem hiszem, hogy túl sokunknak ázsiai, indonéz vagy fekete férfi jutott volna eszébe. Nem azért, mert ne értékelnénk őket, szimplán nem ez a megszokott.
Egy felmérés szerint annyira nem megszokott, hogy az elmúlt két évtized rádiókban megjelenő countryelőadóinak mindössze 1,5 százaléka fekete, legalábbis ezt derítette ki és osztotta meg Twitter-oldalán Dr. Jada E. Watson. Ez igazán akkor kezd szokatlanná válni, amikor végiggondoljuk, hogy a bluesban és jazzben, melyek szintén erős amerikai gyökerekkel rendelkeznek, milyen nagy számban találunk jobbnál jobb fekete előadókat, beszéljünk csak Aretha Franklinről, B.B Kingről vagy Ray Charlesról.
Ez az egyszerűen fura összefüggés Holly G-nek is feltűnt, aki íróként és légiutas-kísérőként tengette mindennapjait. Imádta a countryzenét, és nem értette, hogy miért van az, hogy sem a rajongók, sem az előadók, sem a kiadók és szakmabeliek körében sem talál feketéket. Szerette volna helyre tenni a kapcsolatát a countryzenével, ezért elkezdte felkutatni azokat a közösségeket, akik szeretik és művelik is ezt a szakmát.
A lényeg a zene
Amikor felismerte, hogy milyen sokan vannak és milyen aktív és erős is ez a közeg, missziójának érezte, hogy összegyűjtse az embereket és bátorítsa őket, csinálják azt a zenét, ami a szenvedélyük, amin valóban megszólalnak az érzelmeik. Így született meg a Black Opry.
Egy olyan online felület formájában indult el ez, ahol egymást erősítve gyűlnek össze a fekete countryzenészek és az őket követő közönség. Holly az elmúlt egy évben rengeteget dolgozott, hogy ezen az úton továbbhaladjon, ebben segítségére volt Nashville zenei közössége. Utazása egyik csúcspontja volt, mikor a háromszorosan Grammy-díjra jelölt Allison Russel énekesnő koncertet adott Nashville legendás Exit/In klubjában, amit a Black Opry szervezett. A koncert közben Allison felhívta maga mellé a színpadra az összes énekest a teremben, aminek köszönhetően nagyjából 20 színes bőrű előadó alkotott egy hatalmas kórust a rivaldafényben.
A nashville-i countrytörténelem egyedülálló pillanata volt ez, amiről Holly úgy nyilatkozott egy interjúban (írja a The Washington Post):
Úgy éreztem, hogy ez egyike azoknak a történelmi pillanatoknak, amikor valami fontosnak lehetünk tanúi.
Persze minden szép pillanat mellett vannak a mérleg másik tányérjában is események. Hollyra nem véletlenül hivatkozunk Holly G név alatt. Ez se nem művésznév, se nem becenév. Holly a médiában nem vállalhatja fel a teljes nevét, mivel amióta elkezdte ezt a folyamatot, az bizonyos színtéren túlnőtte őt. Nem csupán egy zenei palettabővítésként értelmezik sokan az eseményeket, egyesek támadónak gondolják az egészet.
Úgy vélik, a probléma fel van nagyítva, egy olyan területre hozzák be a rasszizmus és kirekesztés kérdését, ahol az eddig nem volt jelen és nincs is helye. Ennek hála Holly többször is kapott már fenyegetéseket, így pontos személyazonosságát a médiában titkolja.
Ez nem teher
Ettől függetlenül úgy véli, főként azok támadják őt, akik vagy nem szeretnének a problémáról tudomást venni, és zavarja őket, hogy rávilágít a dolgok kellemetlenebb oldalára, vagy azok, akik túlzóan bele akarják vonni a faji kérdéseket és nem a kezdeményezés művészeti értékét tartják szem előtt. Holly végső célja, hogy egy sokkal nyitottabb és sokszínűbb countryzsánert hozzon létre, ahol egy kiadó nem azért határolódik el egy tehetséges, fekete dalszerzőtől, mert nem tartja elég eladhatónak.
Holly úgy fogalmazott, írja a The Washington Post:
Igazságtalannak érzem, hogy előadók nem juthatnak el arra a pontra, hogy megalkossák a saját művészetüket. Rengeteg pluszmunkát kell beletegyenek, hogy egyáltalán értékes emberi lénynek látszódjanak, mielőtt esélyt kapnak arra, hogy bárhol megmutassák, milyen is az ő saját művészetük. Nekem nincs olyan különleges művészetem, amit megoszthatnék, így nem érzem tehernek, hogy ezt csináljam. A teherrel pedig, amit róluk veszek le, segítek nekik megteremteni ezt a helyet.