Én... nem is tudom, mit mondjak. Úgy voltam vele, hogy ma elhozok egy fűszeres kritikát a legújabb szellemidézésről, és bemutatom a Ghost frissen kigurult albumát. A két beharangozó dal után azzal voltam, hogy kapunk egy kellően sötét, klasszikus rockon és gótikus köríveken nyugvó új lemezt, de arra, amit most hallottam, semmilyen körülmények között sem számítottam.

Akinek esetleg ismeretlen a zenekar, múltkorijában dobtunk ki róluk egy olyasfajta áttekintést, amiben a zenekar szerkezete, életútja, nehézségei és sikerei lettek sorra véve, na meg persze az új albumhoz érkező új dal is. Ezekről és néhány további fun factről itt lehet olvasni.

A mostani lemez után kellően kíváncsi vagyok, hogy a budapesti koncertjük hogy fog elsülni, de vissza az alapokhoz!

Az album első levegőre:

Ahogy elkezdjük, kapunk egy hangulatalapozást, egy egészen kis tetszetős intróval. Nem szoktam csípni az ilyen húzásokat, de a Silk Sonic anno megmutatta, hogy ezt lehet jól is, így nem voltam ellenséges a témával most. Áldom érte a szerencsém, mert már az intró megsúgja, hogy valami nem egészen kerek. Nem pont olyan a hangzás elegye, amit megszoktunk egy Ghost-korongnál, kicsit modern metál, kicsit klasszikus, valamiért az Avanged Sevenfoldra emlékeztetett, de lehet, hogy csak a gitár miatt.

Csak ültem a kádban

Ellenben már itt is feltűnik, a gitárok fajsúlyosabbak, mint általában. A szépség benne, hogy ez a kedves kis intró keretbe is foglalja a lemezt, mivel a vezető gitártéma visszatér a lemez utolsó dalában, konkrétan ezzel a dallammal úsztatják ki a nótát és az egész albumot, igazi nyolcvanas évek feelingben, ahogy a dal elhalkul az éterben és a semmibe vész.

Aztán jön valami, aminél én három percig ültem és csak bámultam a vizet a kádban. Glam metal. Csókolom, glam metal, de az az igazi, dúros, boldog, energikus, oroszlánsörényes, visítós intróval felszerelt verzió. Még a Steel Panther is megirigyelné.

De ez nem csak a Kaisarion című számban van, az albumnak alapja a glam és a heavy metal. Eddig is nyúlt már hasonlóhoz a sötét pápa, de ez most annyira velősen autentikus, hogy hirtelen nem is tudtam hova tenni. Senki ne értse félre, a minőség zseni, csupán erre olyan szinten nem számítottam, mint mikor az embert hirtelen lepottyantja egy galamb az utcán, és két percig azt se tudja, eszik-e vagy isszák.

Aztán felocsúdtam, jött még egy nyolcvanas évek nóta, kicsit Journey, kicsit ABBA, de van benne már jóval több Ghost. Visszatértem a szép eszemhez, mire megjött a két dal, amit már korábban is kiraktak étvágy gerjesztése gyanánt, a Call Me Little Sunshine és a Hunter's Moon. Két olyan nóta, ami abszolút Ghost, és megtaláltuk magunkat a térképen.

Röfögős metál

Külön érdekesség, hogy a dalok hossza olyan differenciában működik, hogy a félperces intermezzótól a hétperces zenei apokalipszisig minden van itt, mint a moziban (persze, nem Marvel-film, ahhoz még mindig túl sötét).

Számomra az album egyik legemlékezetesebb dala talán a Twenties lett. Röfögős metálriff egy ilyen kis karneváli hangulatban. Annyira furcsán kiugró, hogy nem tudom nem szeretni. Itt is kijön a korábban említett gitárcentricizmus. Az eddigi kedves kis pihenős Ghost-szólók után jön egy egészen egzotikus tekerés. Esélyes, hogy a névtelen ghoulokat jelenleg becserélték echte metálzenészekre, mert a dobokon is érződik az a fajta technikai túlprofizmus, ami az eddigi, szuper egyszerű rockalapok után szignifikáns váltásnak minősül.

A másik nagy kedvenc a Darkness At The Heart Of My Love. Érdekes, mert van benne tipikus nyolcavanas sound, de mellette ott van egy olyan modern zeneiség, ami itt-ott egy kis Imagine Dragons- és Coldplayt idéz (a jó értelemben). A gitárjáték egyenesen úsztatja az érzelmeket és kellemesen emelkedik ki.

Majd érkezik a Griftwood, amiért kérem, ne kövezzen meg senki, de az eleje nagyjából nyolcvan százalékban egyezik a Van Halen híres Ain’t Talkin’ ‘bout Love című dalával, mind a téma, mind a hangzás. Elsőre bennem volt, hogy megvették a jogokat vagy cover lesz belőle, de aztán abszolút átalakul a verzében, szóval nem ez volt a szándék.

Majd az albumot egy kellően grandiózus, szimfonikus, kórusos, lebegő gitárszólós nótával lezárják, aminek a vége, ahogy már feljebb említettem, az intró témája, ezzel egy szép keretet adva a lemeznek. Elcsépelt? Lehet. Jól hangzik? Nagyon is!

Összegzés: a Ghost odatette magát. Zeneileg eddig sem volt egyszerű, amit csináltak (főként a kórusos témák miatt), de most egy olyan stílusi és technikai palettabővítést hoztak, ami érdekes színeket fog vinni hosszú távon a projektbe. Nem annyira sötét, mint általában, de épp olyan mesterkélt és itt-ott még grandiózusabb. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben többet is kapunk-e majd ebből a vonalból, vagy visszatérnek a megszokotthoz. Annyi biztos, ezt az albumot még párszor végig kell hallgatni.