A fény hanyatlik a pusztán, éhes morgás remeg a bokrok között. Utolsó vacsoráját üli a fehér oroszlán. Fáradt, megvénült, hányatott sorsú. Egyik nap még a horizont legnagyobb vadásza, mára fogatlan jószág. Tekintete a portól megvastagodott levegőbe kapaszkodik. Senki sem emlékszik rá, senki sincs, aki vissza tudná adni büszke termetét, diadalittas járását, igéző jellemét vagy királyi hangját. Csak ül és vár egymagában, megfáradtan, a sebeit sem nyalogatja már. Így pusztul el a fehér oroszlán. Így tűnik el a White Lion zenekar.

A glammetal-csapat a nyolcvanas évek zenéjét kedvelők számára talán nem ismeretlen. 35 éve jelent meg Pride című albumuk, amely kétszeres platinalemez minősítést szerzett, és egy teljes évet töltött a Billboard 200 listáján. A jubileumot senki sem ünnepli, senki sem maradt, aki ünnepelni szeretné. Nem volt haláleset, nem történt tragédia, csupán elveszett a hit, az erő, az összetartás, a barátság.

1983-ban alakult a csapat, amikor a dán származású énekes, Mike Tramp New Yorkba költözött. Felkereste Vito Bratta gitárost, hogy megalapítsák közös zenekarukat, amely később a White Lion nevet kapta. A kezdet, mint minden legendánál, itt sem volt könnyű. „Én voltam a gépezet, ami Vitót mozgatta” – meséli Tramp egy interjúban a Louder Soundnál.

„Vito a szüleivel élt Staten Islanden, és a kisujját sem mozdította volna, hogy pénzt keressen. Amikor eljött hozzám autóval Queensig, tíz dollárt kellett adnom neki benzinre.” Miközben az első dalok készültek, Mike egy építkezésen dolgozott, hogy kiadásait fedezze. „Ott álltam a járdán, kevertem a betont ing nélkül, szőke hajjal, egy hatalmas gettórádió kíséretében hallgatva a Def Leppard Pyromania albumát és Amerika hatalmas rock 'n 'roll sztárjait. Az élet jó volt hozzám!”

Olyan legendákkal turnéztak és léptek egy színpadra a srácok, mint az AC/DC vagy Ozzy Osbourne. Első albumukat Japánig vitték, hogy kiadathassák, mielőtt megjelent az USA-ban. Több lemezcégnél megfordultak, végül az Atlantic Recordsnál értek partot, ahol megjelent második lemezük, amely meghozta az igazi áttörést. Ez volt a Pride.

A zenekar távol maradt a rosszfiús imázstól. Társadalmi és politikai üzeneteket írtak a hangokba, ők voltak a jó srácok, akik egy szebb jövő felé akarták terelni az életet. Zeneileg sokszor hasonlították a csapatot a Van Halenhez, de Mike szövegei teljesen más értelmezési réteget képviseltek. A kiadónál is bírálták ezért.

Jobb, ha szólsz Mike-nak, hogy a bálnák megmentése nem hoz albumeladást!

– üzenték neki.

Vito gitárjátéka hangulatban és eredetiségben is levált példaképe, Eddie Van Halen stílusáról. Zenészek és egyéb szakemberek is megegyeztek abban, hogy Bratta korának egyik legtehetségesebb szólistája. A zenekar magját ez a két dalszerző adta, miközben a körülöttük lévő zenészek állandóan változtak. Dolgoztak többek között az Anthrax, az Angel és a Black Sabbath tagjaival.

Zenéjükben Mike európai és Vito amerikai gyökerei fonódtak össze. Eredetiségük a nyolcvanas évek egyik legnagyobb balladaírójává tette a párost. A mondanivalót technikás, de befogadható gondolati ívek vezették el a hallgatókig. Képesek voltak érzéseket teremteni a semmiből.

Amikor az AC/DC-vel turnéztak, Brian Johnson úgy fogalmazott: „Ez az első alkalom, hogy ennyi nőt látunk a közönségben”. Steven Tyler az Aerosmithből minden este örömmel fogadta volna őket, hogy a Wait című dalukat meghallgathassa, miközben Gene Simmons a Kissből úgy gondolta, hogy Mike Tramp rendelkezik „a legmenőbb rock'n'roll névvel”, amit valaha hallott.

Egyedül a világ ellen

Ennek ellenére a kiadó mindig is kétségekkel lazította fel a hófehér ragadozóval kialakított kapcsolatát. Amikor a harmadik lemez csupán arany fokozatot ért el, senki sem tudta, mi lenne a jó lépés, így a zenekar „szabadesésbe” kezdett. Mike tehetetlen volt. Úgy érezte, negyedik albumuk képes lett volna visszahozni a haldokló fenevad erejét, de 1991-ben az MTV-t a grunge és Kurt Cobain érdekelte, míg a kiadót a Skid Row ereje vonzotta.

Miután a New York-i koncertjükön nem jelent meg a lemezcég képviselője, Mike felkereste a központban. „A titkár nem tudta, hogy ki vagyok.” Megkérdezte, hogy tud-e beszélni a kapcsolattartójukkal, Doug Morrisszal. Azt állították, hogy házon kívül van, Mike mégis előcsalta. „Szóljon neki, hogy Sebastian Bach, a Skid Row énekese keresi.” Néhány perccel később Doug megjelent az ajtóban.

Megfordultam, és leléptem. Ismertem a dörgést, új srác van a városban.

A végső bostoni koncert előtt Mike félrehívta Vitót, és elmondta neki, hogy ez lesz az utolsó White Lion-koncert, mire ő annyit mondott, hogy rendben. Tramp számára megdöbbentő volt, hogy mindenki bedobta a törölközőt, és ilyen könnyen hagyták kimúlni a zenekart. „Sosem beszéltünk róla, hogy miért volt ennyire egyszerű feloszlatni a bandát. Sosem érkezett telefonhívás, sem a kiadótól, sem a menedzserektől, sem az értékesítőktől, akik régen dollármilliókat adtak nekünk. Volt egy remek zenekarunk, volt két dalszerzőnk, akik tudták, hogyan dolgozzanak együtt, de senki sem harcolt a White Lionért.”

Ezután Mike különféle formációkban lépett színpadra. Hogy fedezze a kiadásokat, szóló fellépéseit és későbbi bandáit többször promotálta a White Lion névvel. Vitóval való utolsó közös projektjük emiatt egy jogi párharc volt – a banda nevéért küzdött meg az a két ember, akik egész életükben a háborúk ellen énekeltek. Végül peren kívül megegyeztek, Mike lemondott a névről. Szerinte ha ő nincs, akkor Vito sosem hagyta volna el Staten Islandet, így azonban nem visz mást magával a sírba, mint a White Lion nevet.

A zenekar hatása óriási volt a korszakban, megszűnésük pedig tragikus és nyomasztó. A hairmetal-korszak előadói közül kevés zenekarban volt akkora egyediség és potenciál, mint a White Lionban, így az emberben mindig lesz hiányérzet, hogy vajon meddig juthattak volna, ha nem mond le mindenki a csapatról, hanem küzdenek is érte. Üzenetük és gondolataik épp annyira erősek most, mint 35 évvel ezelőtt, aki pedig a régi korok zenéjében barangolna, annak elengedhetetlen állomás a külvárosi szavanna és a fehér oroszlán.

Legyen ez a nap az övék, szóljon a White Lion!