Elindulunk a lejtőn, lezúgunk, a gödörben meg egy adag csalán vár. Ilyen lendülettel vágtunk neki és a végén sajnos pont ennyire is fájt az Imagine Dragons új albuma, a Mercury Act 2. A Mercury Act 1 óta (amelyről itt írtunk) már fenntartásokkal kezeljük a kísérleti rockzene egyik legnagyobb nevét, így most sem szavaztunk feltétlen bizalmat a korongnak, nem véletlenül.

Ahogy nekivágunk, rögtön a húzódalnak szánt Bones ropogtatja meg testünket, ami klipet is kapott már. A nóta kellemesen csapong, mégis hozza a sárkányok csalfa lángjait, behúz, finoman éget, az Origins albumon már kikísérletezett hangzások babérkoszorújaként jelenik meg, kistesó a Naturalnak. Nem kell dimenziókat megbontó dolgokra számítani, de élvezzük, éhezzük, el nem unjuk. Hasonló siker- és életélmény a Sharks névre hallgató teremtmény, amit szintén belengettek már jó előre,

Sem a zene, sem a szöveg viszonylatában nem születik meg a dal, valahol elsikkad, sokat markol, keveset fog. Mindenféle hangszereket invitál meg, de attól sajnos nem lesz valós jelentése ezeknek, hogy a szövegben megemlítik őket. Aztán I Don't Like Myself, mondják a srácok. Lazaság, chill, nem a legkülönlegesebb hangzások, nem a legegyedibb dallamok, de élvezetes, ez pedig pont elég. Beváltja, amit ígér.

Majd jöhet is a Blur, ami olyan, mintha maga a Blur zenekar akarna feldolgozni egy Imagine Dragons-számot, közben meg trappel kísérleteznének. Három dimenzió fúziója ködös világot idéz, ahol zavaros víz fölött a tenger is szilárd. Nem találjuk az összefüggést, nem érnek össze a hangzások, mintha különféle ételek rétegeit helyeznénk hegyre, halomra, a lejtő pedig megindul.

Emelkedésnek szánták, zuhanás lett a vége

A Higher Ground remekül reprezentálja ezt, ő a lemezen a magas pont, ahonnan lefelé tekintve látunk még vagy egy tucat dalt, de csak egyre lejjebb és lejjebb a csalánosban. Csípős növényben kell turkálni azért, hogy a fogunkra valót találjunk, rengeteg nóta olyan, mintha csak félig lenne kész. Soknál azt érezni, hogy a srácok kibéreltek egy tanyát Idahóban és ott vették fel az egészet, miközben a kiadó napi háromszor hívta őket, hogy kész vannak-e már. A dalokban a váltásokat nem tudjuk semmihez sem kötni, az ötleteket nem találjuk, sokszor meg olyan, mintha a keverés is kimaradt volna. Nagyon rossz érzés látni, hogy összeraknak egy jó hosszú albumot, de a dalok csak töltik a lemezt, nem erősítik.

Dan Reynolds, akiről mindig úgy beszélt a világ, mint egy igazán erős hangú énekes, most a számok felében fejhangon próbál dolgozni, ami sajnos nem működik. Fáj hallgatni, ahogy dalról dalra elvékonyodik, és hol összejön, hol nem, amit szeretne. Valósággal küzd, ez pedig rengeteg számot felzabál a lemezről. Legjobban talán a Crushed című szerzeményben halljuk ki, ami alapból nagyon hajaz a Radioactive intrójára.

Van egy másik csoportosulás a lemezen, ami furcsa módon ilyen tipikus pop-country feelinget hoz, mintha Ed Sheeran- vagy Thomas Rhett-feldolgozások lennének, csak annyira távol áll a sárkányoktól ez a vonal – legalábbis úgy, ahogy most megfogták –, hogy az ember csupán átlépdel rajta.

Mondanám, hogy csak a vonal ezen végén rossz a vétel, de a Spotifyon folyamatosan csökken a dalok hallgatottsága a korong végéig. Kevesen rágják át magukat az albumon, mert az első harmad után nincs sok dal, ami fenntartja az érdeklődést. YouTube-on már kicsit eklektikusabbak a számok, de ott sem reagáltak kiemelkedő pozitivitással a hallgatók.

A kritikusok egyöntetűen lehúzták a lemezt a megjelenésekor, és szeretném azt mondani, hogy nincs igazuk, hisz ez a banda rengeteget tett a zene evolúciójáért, új színt hoztak a rockzenébe, és a mainstreamet is meglovagolták, de néha a kevesebb több. Hiába tesz az ember 16 dalt egy korongra, ha csak 4 van olyan állapotban, hogy az megfogja a közönséget. Ezt a srácoknak kell újraértelmezni.

Talán egy 8-10 dalos lemez, ahol kellően el tudnak mélyülni, jobban állna az új, kísérletezős Imagine Dragonsnak, de az akkor olyan csokor legyen, amiben különféle ritka növények jól ápolt példányai adnak felejthetetlen élményt. Addig is szóljon az Imagine Dragons és a Mercury Act 2.