Egy hercegnek készen kell állnia arra, hogy elfoglalja a trónt. Van, aki oda született, és van, aki megszerzi azt. Ahhoz pedig, hogy az ember uralkodjon a sötétség felett, ismernie kell azt, annak természetét. Kényelmetlen uralkodás az, amelyben minden előbukkan, amitől igazán félünk, Ozzy Osbourne ezen mégis tartással emelkedik felül. Hetvenhárom évesen olyan albumot hozott el nekünk, ami megmutatja,

Az őrületről énekelni egy dolog, a fájdalomról egy másik, a félelemről pedig egy harmadik, de ezek mind egyesülnek új lemezén, a Patient Number 9-on. Az album visszahozta régi dalainak hangulatát, mégsem poros vagy fáradt, hanem megmozgatja a rock- és metálrajongókat fizikálisan és lélekben egyaránt.

Ozzy tudja, kivel érdemes

Az új lemez gitárosok felső polcos válogatása, tekintve, hogy vendégelőadóként megjelenik a lemezen Eric Clapton, Jeff Beck, Zakk Wylde, Tony Iommi, Dave Navarro és Mike McCready mint kiemelt vendégszereplő. Emellett nem „feat.” státuszban, de közreműködőként olyan zenészek emelik a színvonalat, mint Chad Smith, Josh Homme, Robert Trujillo, Chris Chaney, Duff McKagen vagy a nemrég meghalt Taylor Hawkins.

Rögtön az elején teszteli is a lemez a hallgatót, hiszen a Patient Number 9 mint címadó dal mintegy hét és fél perces mivoltával megmérettet. Aki ebben a dalban örömét leli, az bizton élvezni fogja a lemez további 12 nótáját is, hiszen néhány kisebb ellenállást leszámítva az erő és lendület zavartalanul pörög. A címadó dal tipikus Jeff Beck-ízesítésű riffel indít, de teljes hangulatát idézve visszanyúl Ozzy nyolcvanas években jellegzetes stíluselemeihez. Van benne falatnyi Shot In The Dark, kicsi I Don’t Want to Change the World, leheletnyi No More Tears,

Ezt a lendületet fejleszti föl az Immortal Mike McCready témáival, majd a Parasite modern, zúzós hangzása robbantja be a lemezt, és megmutatja, hogy miért nem lehet leírni Zakk Wylde-ot, és miért van még mindig helye a rock és metál világában. 

Aztán visszatérünk a gyökerekhez. A régi zenésztárs a legfeketébb korszakból, a sötétség hercegének születésétől. Tony Iommi, a Black Sabbath legendás, balkezes gitárosa a No Escape From Dark című dalban vehemens, éteri és sötét balladával ékkövesíti a lemezt, ami Ozzy karrierének egyik legautentikusabb – ha ilyet meg lehet nevezni – korszakát idézi vissza.

A hetvenes és nyolcvanas évek sírnak közel hét percen keresztül, mindent visszaidézve a zene hullámainak völgyétől a hegyekig. A dal analógiának is tekinthető Ozzy és családja jelenlegi bizonytalanságával az életről, az Amerikából való kiköltözéssel és a jövő fodraival.

Amerikától az elmúlásig

A grandiózusság Eric Claptonnal teljesül ki a One of Those Daysen, remek dallamtapadás, szikár riffek és ízes gitárbetétek. Aztán megint egy Jeff Beck-dal, A Thousand Shades. Bár köze valószínűleg nincs sok hozzá, az első versszak jól kiemelt zárszava, az „isolation” épp Jeff Beck frissen megjelent, Johnny Depp-pel közösen kiadott dalának a címe. Ha véletlen, akkor csupán érdekes véletlen, ha pedig szándékos, akkor igazán ízlésesen rejtett üzenet.

A balladák folyamát két Zakk Wylde-kooperáció viszi tovább, a My Darkness és a Nothing Feels Right, majd szintén a gitárossal egy lassú, de arcletépős, kicsit southern rock és heavy metal hatású nóta, az Evil Shuffle, ami

Aztán az erő emelkedik a Degradation Rules című dalban Tony Iommival meg egy kis szájharmonikával, amit elméletileg maga Ozzy tolt fel. Jöhet is a végjáték a Dead and Gone-nal, mely szintén klasszikus Ozzy, egy csipet kilencvenes évekkel felturbózva.

Az ezt követő God Only Knowsnál válik érdekessé a dolog. Ha zeneileg nem is kiugró, de a szövegezése súlyos. Ozzy egyszerre fogalmaz meg társadalomkritikát, miközben a saját elmúlásával, a halállal és annak gondolatával próbál szembenézni. Sok rocksztár volt, aki életében próbált egyfajta ívet lehozni, de talán ez a húzás volt eddig a legelegánsabb, ahogyan a fiatal Ozzy is foglalkozik a halál és az elmúlás témájával, mégis látszik, hogy mennyit változott az idő során ez, és egy idősebb rockzenész

A lemezt különleges és ízléses módon zárja a sötétség hercege. Ha már végigmozogtuk az élet, a társadalom és a halál témáit, mi más lenne ikonikusabb záróakkord, mint egy kis delta-blues, extra modern, éteri felhangokkal, amiben Ozzy is kicsit tekerhet a harmonikáján.

A Darkside Blues bár csak másfél perc, mégis annyira stílusos befejezés annak ellenére, hogy a blues nem volt erősen jelen az albumon – főleg ebben a gyökerekig visszanyúló, delta-változatban –, hogy nem ront az összképen, hanem a gondolatiságot is belevéve éppen hogy igényes zárást ad. A bluest mint műfajt használja a lezárás megtestesítésére, és az atmoszférahangokkal megerősítve bele is tudja ágyazni a lemez egészébe.

Összesítve – egy finom megüléstől eltekintve – kimondottan jó kompozíciót kaptunk Ozzytól, aki tíz év kihagyás után 2020-ban az Ordinary Man, most pedig a Patient Number 9 lemezekkel megmutatta, hogy miért is nem érdemes elfeledkezni róla.

Tavasszal hozzánk is ellátogat majd európai turnéja keretében, és remélem, hogy az új albumról is hoz pár ikonikus dalt az olyan klasszikusok társaságában, mint a Crazy Train és Mr. Crowley. A No Mour Tours 2 részeként májusban érkezik Budapestre a sötétség hercege – s tekintve élete számos változását, igazán érdekes koncertnek ígérkezik ez. Addig is hangolódjunk, szóljon most Ozzy Osbourne és a Patient Number 9.