Ha ez a koncertbeszámoló Sting stílusában születne, alighanem most pontot tennénk a végére. Pedig Gordon Matthew Thomas Sumner, vagyis Sting tud ennél mélyebb élményt is nyújtani – amikor szimfonikusokkal lép fel, kifejezetten emlékezetes hangulatot teremt –, de egyvalamit nem lehet tőle elvitatni: mestere annak, amit művel, amit játszik, 71 évesen is képes megtölteni a Papp László Budapest Sportarénát.

Szűk harminc perc kellett ahhoz, hogy Sting megérkezzen saját koncertjére. Persze, előtte is játszott, fellépését a Message In A Bottle című The Police-dallal indította, és mindjárt rá is küldte az Englishman In New Yorkot. Ráadásul úgy tűnt, a közönség képes felvenni a gyorsított tempójú dalok ritmusát, ám Sting, akinek nemcsak dalai vannak, hanem gondolatai is a világ dolgairól, s benne rólunk, emberekről,

Mintha addigra gombolta volna le magáról az utazás fáradalmait, a készülődés rutinját, vagy bármi dolgát, s mutatta meg azt, hogy neki nem csupán dalai vannak – turnéjának címe: My Songs, vagyis Dalaim –, hanem lelke is a zenéhez. 

Sok munka, kevés lélekjáték

Addig mintha túl akart volna lenni az első akkordokon, nyomták az ütemet, zakatolt a Sting-vonat, és koncert közben is csak olykor-olykor állt meg egy-egy állomáson, hogy hagyjon időt arra, hogy vele együtt a dalok is megérkezzenek. Talán éppen ez a koncert egyik legnagyobb tanulsága is:

Sting szerencsére nem tűnik olyannak, mint aki elveszítené a hitét bármiben is, vagyis bőven van még dolga ezen a bolygón. És az sem biztos, hogy éppen azt kellene tőle számonkérni, hogy a zenélés, a koncertezés neki is lehet munka, éppen úgy, mint a gyári melósnak az éjjeli műszak, orvosnak a műtét, tanárnak a névmások magyarázata, de ez a koncert tényleg olyan, mintha Sting saját dalainak remixét akarta volna összevágni, de még az sem biztos, minden dal a helyére került.

Ez a csávó meg olyat énekelt…

Az If I Ever Lose My Faith In You az első, amelyik a helyén volt. A dal vége szinte már New Orleans bluesbárjainak hangulatát ígérte, és ezt vitte tovább a Shape Of My Heart is, amelyben a vokálból kilépett Gene Noble amerikai énekes és dalszövegíró, és olyat énekelt Stinggel, pontosabban Stingnek és nekünk, a közönségnek, hogy akinek ez a koncert egy száguldó gyorsvonat sebességével robogott át az életén – annyi idő alatt, amíg Stinget a színpadon láttuk, Budapestről talán Karcagig se jutnánk el az IC-vel –, az is úgy emlékszik majd rá, hogy 

Sting amúgy ebben mindig is nagyon jó volt. Dalait nem sajnálja másoktól, és ő is gyakran rácsatlakozik mások dalaira, zenei világára. Mert tudja, a világ ilyen, sokszínű, a zene pedig örök.

Színpadi szereplésére nem lehet azt mondani, hogy az angliai Wallsend szülöttje túlmozogná magát, s még azt is nehéz elképzelni róla, hogy „alig ujjú” pólójába nagyon beleizzadna. Ráadásul az egész koncert alatt – kivéve az utolsó számot – mindvégig egy basszusgitáron játszik, azt az érzést keltve, hogy bár ő a frontember, a koncertet is a nevével adja el, ő csak egyvalaki a csapatból. A gitárszólókat rábízza az argentin származású Dominic Millerre, a harmonikát meg az amerikai kölyökre, Shane Sagerre. 

Stingen azért – bármennyire úgy néz ki, mint aki éppen a meditálás után lép ki egy buddhista kolostor kapuján – látszik az idő. Nagy mákja van, hogy ez jót tesz neki, s bár torkából még mindig kiszalad a jellegzetes lisztes-ködös-sivatagos Sting-hang, néha azért dal közben is rutinosan megpihen, nem fél megúszni néhány hangot, vagy egy oktávval lentebb énekelni. De erre meg azt kell mondani, hogy csinálja utána bárki. Feltéve ha bírja ekkora tempóval, lendülettel, rutinnal. 

Ez is csak olyan, mint amikor a maratonfutó átbillenti magát a holtponton vagy egy frissítő állomáson. És lám, a Roxanne már megint úgy szól, mintha az istenek hegyének magasából érkezne.

Van itt egy kis kontraszt

A My Songs a koncertajánló szerint a tizenhétszeres Grammy-díjas előadó legnépszerűbb dalait tartalmazza, és külön ki is emeli, hogy ez bizony dinamikus tempójú előadás. Ehhez képest a színpadi látvány inkább színházba való, semmint hatalmas arénába.

A koncert díszlete szolid, visszafogott, inkább fényjátékkal, reflektorokkal próbálnak a közönség felé nyújtózkodni, néha talán túlságosan is dinamikusan. 

A reflektorok fénye olykor olyannyira éles és zavaró, különösen, ha a szemüveg lencséje még tovább töri a sugarakat, hogy a közönségből azonnal hallgatóság lesz, mert ember legyen a talpán, aki szemezni tud a feléje áradó fénysugarakkal. De úgy is fel lehet fogni, hogy a Desert Rose című dalnál legalább hagynak időt arra, hogy érezzük is a zene tempóját, nem csupán lássuk.

A színpadi monitorok pedig olyannyira kicsik egy arénaméretű térhez, hogy inkább díszletelemek, semmint valódi funkciót betöltő vizuális információközlők.

Rutinszerű kiállás az ukránokért

Stingről azért lehet tudni, hogy az életet egyfajta egyetemes igazságosság felől szemléli, s nem meglepő, ha olyat mond, amitől egy pillanatra azt reméljük, a világ talán lehetne jobb hely is. Budapesti koncertjén is – ahogyan manapság mindegyiken – az ukrán embereknek ajánlotta utolsó dalát.

Ám éppen a rutinszerű, dinamikus tempójú koncert miatt kicsit ez is úgy hangzott, mintha az üzenet is a remix része volna. Éppen az hiányzott belőle, amitől hiteles, de legalábbis hihető volna: az idő. Az idő arra, hogy a szavaknak súlya legyen. A sóhajtás, amitől nem csupán egy kimondott gondolat lesz az, amit egy énekes mond. 

Sting nyilván nem udvariasságból mond bármit is, nem szorul rá, vagyis az, hogy a Fragile című dalt az ukránoknak küldte, az ukrán emberekért játszotta el, abban nem lehet kétségünk. Ám a dal szövege itt is erősebb, mint ahogyan felvezette azt:

A koncerten végül is azt kaptuk, amit az előadás neve ígért. Dalokat. Ám valami mégis hiányzott belőlük. Mert Sting ugyan itt volt, láttuk őt a színpadon, s mégis olyan volt, eltekintve néhány daltól, mintha csak fizikailag lett volna jelen. Mintha a lelke még nem érte volna utol a repülőgépet, amelyik elhozta őt Budapestre. Sem Stinget, őt magát.

Lehet, ha a dalok között hagyna több időt, átmenetet, hogy egy-egy ritmus vagy dallam képes legyen megtapadni, megülni rajtunk; időt hagyna arra, hogy kicsit rezegjen bennünk a Sting-univerzum, nem lenne olyan érzésünk, mint akit felültettek egy életmű gyorsvonatára.