Nem könnyű az egyslágeres sztárok élete. Olyan, mint a fergeteges első éjszaka után a stagnálóan közepes szex. Amikor ezrek jelennek meg a koncerteden azért az egy nótáért, amit ha a fellépés elején lejátszanál, tulajdonképpen el is szivárogna a közönség fele. Néha azt gondoljuk, nem futja már többre, holott ezeknek az előadóknak a java sok nagylemezt is kidob a pályafutása során, csak egyik sem születik olyan remek csillagzat alatt, mint az az egy ominózus nóta.

Elképesztő, amikor rájövünk, hogy az adott előadónak több toplistás slágere is volt, ahogy Psynak a Gangnam Style-on kívül is van jó pár, százmillió nézőt is megugró dala, de Vanilla Ice-nak is fellelni top tízbe kerülő dalát az Under Pressure-kópia mellett. Hasonló cipőben jár Carly Rae Jepsen, akit legtöbben csak a Call Me Maybe után ismernek, holott az énekesnő most jelentette meg hatodik stúdiólemezét, amely egész jóra sikeredett. Ez a The Loneliest Time.

Nem szorít az üvegcipő, ha nincs

Kereken tíz éve volt, hogy Jepsen betört a szupersztár státuszba, amikor a fent említett, tinglitangli, pasizós nótája futótűzként terjedt el a YouTube fénykorában. Akkoriban pont az egészséges keresztmetszet élt, a nagy kiadók belátták, kell az a kis szeletnyi segítség, amit az internet tud nyújtani, így a közösségimédia-oldalakat és videómegosztókat felhasználva pillanatok alatt tudták elterjeszteni új csillagaik legsikeresebb számait mindenféle komolyabb akadály nélkül, miközben a kezdő előadókat sem szorították ki teljesen a felületekről.

Persze Jepsen akkor sem tudott népszerűségi versenyt nyerni Katy Perry vagy Taylor Swift ellen, de hozta az aranyos, kissé ügyetlen, csinos és életvidám lány karakterét a zenébe, ami fontos volt a tonnányi szívfájdalomról és szakításról ódákat éneklő power voice énekesnők mellett. Bár a fent említett tinglitangli kifejezés hathatna pejoratívan is, itt teljesen pozitív, mert erre akkor nagy szükség volt.

De minden mesének egyszer vége lesz, így a hercegnő sztorija sem eposzi hősköltemény. A rágógumipop élvezetes, egynyári tinédzserkaland, így nemcsak ő, de a rajongói is hamar kinőttek a buliból, Carly pedig lassan eltűnt a köztudatból. Ha ma feldobjuk a nevét, elég kevesen kapcsolnak, hogy kiről van szó, de ha megszólal a Call Me Maybe, azonnal villan a körte. Ekképp nem szűnt meg teljesen a jelenléte a zenében, Jepsen pedig azóta dolgozik rajta, hogy megmutassa, ma is ugyanúgy képes bulit csinálni, mint tíz éve.

Pofátlanul rádióbarát

Ha belevágunk a lemezbe, azt kapjuk, amit eddig is. Táncolható, bulizós muzsika, csak már nem az a sima 2012-es pophangzás. Mixeli a 70-es és 80-as évek jegyeit, beleforrasztja a mai világot, de kerüli a nosztalgiavonat-érzést. Az album maga elég pofátlanul rádióbarátra készült, tekintve, hogy közel a nóták fele kevesebb mint három perc, igazodva a mostani trendekhez, ennélfogva pedig még a leghosszabb dal sem éri el az öt percet a bónusz számokkal együtt 16 dalos korongról.

ami maga az album címadó dala, a The Loneliest Time. Az igazán kemény az, hogy mivel Carlytól sosem állt távol a kooperáció műfaja, az idő előrehaladtával látjuk, ahogy csökkent az együttműködések költségessége. Ezt szimplán úgy kell értelmezni, hogy a kezdetben még az Owl Cityvel és Justin Bieberrel éneklő Jepsen – akinek még a későbbi lemezéről érkező I Really Like You című videoklipjében is Tom Hanks játszott – lemezről lemezre csökkentette a kooperációk horderejét.

A nívósságot azonban nem venném ide, mert ugyanúgy megválogatja, hogy kivel csinál közös dalt, sőt, a minőségét tekintve, ahogy feljebb is említettem, Rufus Wainwright messzemenőkig profi és szakmailag elismert énekes, aki Stinghez hasonló nevekkel lépett már a múltban is színpadra. Ettől függetlenül az énekesnővel most alkotott közös daluk valahogy egyikőjük erősségeit sem emeli ki. Patikamérlegen mért hangzatokkal dolgozik a dal, amivel pont elég steril lesz a végére ahhoz, hogy kellemes muzsika maradjon az egyik lejátszási lista közepére beszúrva.

Jónak jó. Nem elég?

Mégis előnyeként kell egy ponton ezt a mérlegen kimértséget említeni, mivel ennek hála szemtelenül homogén az album. Egyben van, nagyon jó hullámzást ad az első perctől az utolsóig. Még akadhatna is rajta néhány sláger, ahogy a mostani popelőadók top lemezeivel is méltán fel tudná venni a versenyt olyan dalaival, mint a Beach House, a Surrender My Heart vagy a Talking to Yourself. Persze ezek a dalok sem az évtized rugóját mozgató elemek, de egy hajszállal sem teljesítenek versenytársaik alatt, sőt sok előadót maguk mögé utasítanak.

Ettől függetlenül bánatosan kell konstatálni a két pontot, ami miatt ez az album sosem fog felülkerekedni a zenepiac fősodrán. Egyfelől amennyire jókor és jó helyen, szerencsés csillagzat alatt született meg anno a Call Me Maybe, annyira szerencsétlen a mostani lemez időzítése. Egy napon megjelentetni a lemezed Taylor Swift új albumával, amelynek a forgalmától leáll a Spotify, és amit boldog-boldogtalan folyat még a csapból is, nem jó marketingfogás.

Még az egyébként potenciális közönséget is beárnyékolja Swift fellege, mivel két popénekesnőről beszélünk, akik akarva-akaratlanul osztoznak a közönségük egy szeletén. Kár, mivel Jepsen előző lemezéhez, a Dedicated Side B-hez képest ebben kicsivel nagyobb volt a lehetőség, de ez ettől függetlenül semmit sem vesz el az album értékéből.

A nagyobb probléma, hogy szinte a nullához konvergál az esély, hogy Jepsen újra visszatérjen a toplisták élére. Sajnos az egyslágeres előadók nem véletlenül maradnak egyslágeresek. A reflektorfény közepébe kerülni nagyon nehéz munka, ezért is küzdenek az emberek olyan kétségbeesetten, hogy ne essenek ki a pixisből. Mert ha egyszer kikerül onnan valaki, akkor a szakma megvető és gőgös lesz vele szemben. Átkerülnek a „futottak már” vagy a „vak tyúk is talál szemet” kategóriába, ahonnan a kijutás sokkal rögösebb, mint egy ismeretlen névnek a naggyá válás.

Csekély esély

Jepsen is ebben a cipőben jár. Már a harmadik albumát jelenteti meg, mióta kvázi eltűnt a térképről, de a tűzhöz közelebb nem került vele. A valószínű stratégiájával, hogy mindig csak az aktuális trendekhez igazodva dob ki egy-egy kellemesen megmunkált albumot, szinte lehetetlen, hogy egyszer ismét akkora sikereket arasson, mint annak idején. Ha papíron nem is ez a cél, kevés popzenész van, akit zavarna, ha a dalai híresebbek lennének.

Jepsennek utóbbira jelenleg akkor lenne jó esélye, ha valami olyan zenei húzást csinálna, ami ráirányítja a fényt, vagy a többi popzenész maga közé invitálná kooperációk vagy közös koncertek jegyében. De ez nem valószínű, hogy megtörténik, hisz szűk az asztal, ahol a nagyok ebédelnek, és nincs több étkészlet a fiókban.

Mindentől függetlenül Carly Rae Jepsen legújabb albuma, éppúgy, mint az előzők, közepes, stabil minőséget hoz, táncolható, laza, szórakoztató. A bulizenék rágógumi-hercegnőjének titulusából a rágógumit hála az égnek kiszedték. Ha most lennénk tinédzserek, akik ráfüggnek az énekesnő zenéjére,

Jepsen egyre jobban érzi, hogyan kell zeneileg hosszan tartó formákat használni. A kérdés az, hogy ez a tudás a meglévő fősodor másolásával megmarad-e a közepes előadók tartományában, vagy beletesz végül valamit, amire csak ő képes, amire azt tudjuk majd mondani, hogy „igen, ez Carly Rae Jepsen”. Amíg ez kiderül, szóljon hatodik lemeze, a The Loneliest Time!