Végtelenszer gondolkodtam már el azon, hogy vajon mi a célja a zenének. Újra és újra átpörgettem a fejemben a kérdést, mégsem találtam rá igazán kézzelfogható választ. Kerestem az igazságot a hangokban, a szövegben, az érzésben, a művészeti törekvésben, de mind csonka, hamis és valótlan megoldás. Küzd az ember mindennap, hogy legalább egy halvány megfogalmazást találjon, megértse azt, amivel reggel felkel, és este lefekszik. Egyre több a zenész, mégis egyre kevesebb az előadó, akik miatt azt érezzük, hogy a zene nem a kiégett pénzcsinálásból, hanem valami mélyebbről, jelentősebbről szól,

Ma sikerült találnom valakit, aki talán, ha nem is egészében, de legalább szellemiségében tud igazat válaszolni a kérdésemre. Az ő válasza fehérbe öltözött, oltár elé járult, és egy egyszerű szó mélységes sötétjét tárja a hallgató elé, amit úgy írunk le, hogy nyomor. Ez a lány Nicole Dollanganger.

Nyomorból ihletet

Fura a név, a történet pedig még furább, egyszerű irodalmi rajongásból és önmarcangolásból lett megoldás. A neves író, V. C. Andrews 1979 és 1987 közötti regénysorozata, amely a Dollanganger család történetét meséli el, adta az ihletet, és az énekeslány önutálata a táptalajt. Mára (sajnos) már végeláthatatlan az énekesek, táncosok és különféle előadók listája, akiknek önképzavara durvábbnál durvább betegségeket teremtett, amiből Nicole Dollangangernek egész díszes sor kijutott: anorexia, bulimia, túlmozgás.

Bár zenei karrierjét már tizenéves korában elkezdte, mire első lemeze 2012-ben megjelent, betegségei annyira elharapództak, hogy kórházi kezelésre szorult, ami után közel egyévnyi ágynyugalomra volt szüksége, hogy teljesen felépüljön. Saját bevallása szerint két kezén meg tudja számolni, hányszor volt képes ezalatt az idő alatt elhagyni az otthonát.

a romantika, a szexualitás és önmagunk megkérdőjelezése annak minden kegyetlen és kellemes részével az első randevútól a nemi erőszakig vagy a halálig. Amikor úgy érezzük, hogy az általa képviselt zenei megközelítés elcsépelt, a szövegezés válik kegyetlenül őszintévé, amikor pedig a szövegben kezdünk banális világot felfedezni, zenei élményt kapunk.

Egyszerre túlozza el a közhelyes hangzást, és tölti meg olyan elemekkel, amelyek nélkülöznek minden agyonhasznált zenei megoldást. Az énekritmizálás sokszor váratlan, a dallamvezetés nem elégíti ki az elvárt szólamokat, a szöveg gyakran profán módon fejez ki gondolatokat, miközben túlzóan igyekszik azt egy lírikus és metaforikus környezetbe építeni.

Inspirációs forrás számára Ross Farrar, a Ceremony frontembere, valamint a Type O Negative zenéje. Ezzel szemben saját stílusa mégis valahol a modern, légies popzene képviselői (Lana Del Rey, Billie Eilish), az alternatív rock laza elemei – egy-két kísérleti Linkin Park-megmozdulás –, valamint a klasszikus, Fleetwood Mac által bejáratott folk és progresszív hatás egyesüléséből adódik. Erre egy kissé klisés ének érkezik, ami a ráépülő, gyomorba vágó témájú szövegekkel adja ki a groteszk menyasszony saját világát – mivel karakterisztikájában a brutális kimenetelű románcokon túl

Új lemeze, a Married In Mount Airy egyfajta kivonat korábbi szárnypróbálgatásaiból. Kevésbé eksztatikus, de annál letisztultabb, van, ahol elharapódzóan allegorikus, másutt pedig egyszerű és átütő. Popzene, alter rock hatások és folkmuzsika váltja egymást, itt-ott pedig lo-fi hatás telepszik a dalokra. Bár a címadó szám még nem rántja ki a hallgatót a valóságból, a második nóta, a Gold Satin Dreamer úgy húzza be az embert, mint amikor könnyedén lebegünk a vízben, miközben gondolatok cikáznak a fejünkben, körös-körül pedig csönd.

Minél több, annál rosszabb

A lemezen váltogatják egymást a rövid, egysávos történetek a szélesen elhintett balladákkal. Dollanganger magas, finom, laza éneklése – korábbi munkáival szemben – hamar elveszíti közhelyességét, főként, amikor az alá írt történet is megadja ennek a kellő táptalajt. Elkezd erőssé és intenzívvé válni, ahogy ez a Dogwood című számban is történik. A dal által egy szemvillanásra átérezzük az elengedés pillanatnyi lehetetlenségét.

Ez tovább eszkalálódik a Bad Man című nótában, ahol egyszerűen annyi a sztori magja, hogy a szeretet miként írja felül a szeretett személyről alkotható egész képet, mennyire tűnik képtelennek az elengedés, még akkor is, ha érthetetlen a kötődés egy emberrel, aki azt nem érdemli meg.

Megmutatják, hogy ezen témakör kimeríthetetlen, amennyiben a valós emberi kapcsolatok végtelen érzelmi palettájáról választ inspirációt az alkotó. Jó példa erre a Sometime After Midnight, ami szörnyen rossz érzést hagy az emberben őszinteségével – alapgondolata egyszerű, megfogalmazása mégis kegyetlen.

A Married In Mount Airy messzemenőkig nem az a lemez, amely első hatásra behúzza a hallgatót, de nem is az, amelyet könnyed napjain szívesen vesz elő az ember. Egyszerű hangzásvilága ellenére „nehéz olvasmány”, és minél többször fut neki az ember, annál tisztább a kép, és annál nehezebbek a sorok. Az ilyen típusú alkotók nem számíthatnak végtelen rajongótáborra, hiszen a mély lelki nyomor nem közkedvelt azonosulási pont. Ellenben azok, akiknek a zene és a gondolat segít cipelni a mindennapi életet, örök kötelékeket alakíthatnak ki az ilyen dalokkal. Szóljon ma Nicole Dollanganger és a Married In Mount Airy!