A könnyűzenei piac legnagyobbjai közül az egyik listavezető mindig is az USA volt. Amerika muzsikája gyökerében határozta meg a mai rádióslágereket a kezdetektől, nemcsak a nyugati kontinensen, de Európában és a Ázsiában is. Olyan előadókat „gyártottak” számunkra, mint Elvis Presley vagy Michael Jackson, miközben kiemelt piacot teremtettek Európa húzóneveinek, mint a Led Zeppelin vagy a The Rolling Stones.

Joggal feltételezhetnénk, hogy kellő rálátással bír a pályán egy olyan nemzet, ami a könnyűzene pénzmozgásainak oroszlánrészét adja, mégis, néha szembesülhetünk az ellenkezőjével. Akadnak előadók, akik feledhetetlen nevek a tengerentúlon, de nálunk versenyre sem kelhetnek az itteni favoritokkal, bármennyire is akarja azt a kopasz sas nemzete. Hasonló a boygenius is.

Százmillió lemez sem garantál egy arénát

Talán a stílus, talán a körítés, de annyi biztos, hogy vannak azok az irányzatok, amik valamiért nem tudják felkavarni az állóvizet Közép- és Kelet-Európában. Ha csak egy masszív példát kéne hozni, akkor Garth Brookst említhetnénk, aki valahogy benne van a top 20 legjobban eladott előadóban világszinten – olyan neveket megelőzve, mint az Aerosmith, a U2 vagy az ABBA – közben mégsem tudjuk elképzelni, hogy egy Puskás Arénát meg tudna tölteni.

A magyar közönség nem igazán ismeri az ötszörös gyémántlemezes countrysztárt, de ez nem Brookst minősíti, sem a magyar hallgatóságot, szimplán az egyszerű tényt: nálunk nincs hagyománya a country irányzatának, nem ez lesz az a zene, amire tízezrek mozdulnak majd meg, hogy méregdrágán jegyet váltsanak.

így vannak olyan zenészek, akiknek a terjesztését célirányosan az Egyesült Államokra összpontosították. Épp ezért szokatlan, mikor az ország vezető könnyűzenei lapja úgy nevez meg egy – vélhetően nyugati régiókat célzó – előadót, mint a „világ legizgalmasabb supergroupja”.

A Rolling Stone magazin erőteljes, már-már agresszív kampányt épített a boygenius nevű trió mögé, mely három, indie-rock és countryvonalon mozgó szólóelőadót tömörít. A lányok egyenként már bizonyítottak kisebb volumenben az USA-ban, de most úgy érzik, közösen találták meg azt a zenei hangot, amelyet a legjobban tudnának vinni.

Európa, Amerika, Ázsia és Miley Cyrus

Furcsa, ahogy az újság igyekszik világszintű előadóként aposztrofálni a csapatot – bár olvasóinak gerincét az angolszász területek adják, így ez részben érthető –, miközben az amerikai és brit piac dominanciája ellenére sem tudja mindig úgy befolyásolni globálisan a slágerlistákat, ahogy szeretné. Erre szép történet Miley Cyrus új dala, mely Európában és Amerika legtöbb államában hetekig trónolt a top egyen, eközben viszont Ázsia országainak zömében oly messze maradt le a helyi élbolytól, hogy távcsővel sem lehet megtalálni.

A félreértés elkerülése végett Ázsia is szereti az európai és amerikai zenét, csak teljesen más az alapvető megközelítés, mint nálunk vagy az USA-ban. Így lehet, hogy egy klasszikusabb Bruno Mars-nóta előrébb kerül az ottani listákon, mint egy friss és ropogós szám. Sokkal szegmentáltabb a piac, mint ahogy az elsőre tűnik, és épp ezért nem szerencsés úgy tálalni egy – csupán Amerikában supergroupnak nevezhető – csapatot, hogy

Elengedve mindenféle terminológiai agresszorkodást, a lányok zenéje valóban különleges a maga módján, és nem szabad elsőre elítélni egy enyhén kontraproduktív reklámkampány miatt. Ezer és egy példát láttunk, hogy a jó zenét meggyilkolta a rossz reklám, amiről az előadó nem tehet. Épp ezért belevájtuk magunkat a boygenius munkásságába, mivel első, márciusban debütáló albumuk előtt szerettük volna tudni, mit is várhatunk a lányok közös lemezétől a túlzó cikkektől és felcsigázó tévéműsoroktól függetlenül.

2018-ban a három énekes egy közös turné kapcsán döntött úgy, hogy kiad együtt egy kislemezt. Eredetileg egy dalnak szánták a sztorit, de olyan bonthatatlan összhang alakult ki köztük, hogy rögtön hat nóta is kigurult a stúdióból. Majd százmillió Spotify-meghallgatást sikerült összekalapálniuk vele, ami kellően megalapoz egy újonnan indított projektet. A lemez egyszerre mixeli a country szomorkás és melankolikus vonalát az alternatív rockdalok 90-es és 2000-es éveket idéző hangzásával – mikor az indie-rock virágzott –, valamint egy falatot a 60-as, 70-es évekből, egy kicsit alter-popos Fletwood Mac-formában.

A szövegek néhol nagyon egyszerűek, már-már profánok is, máshol pedig húszféle mód értelmezhetők. A közös kislemez idézi mindhárom lány sajátos zenei világát, mégis valami egyedit is ad a fűszerezéshez.

Van élet az Oasis után

Ez az irány még hiánypótló is lehetett volna a maga nemében, akár még ki is nőhette volna az amerikai és brit piac vonalát egy nagyobb volumenűre, de az új lemezről eddig érkezett három dal sajnos mást sejtet. Egy sokkal közhelyesebb irányt kezdett venni a hangzás, ami mostanában megint népszerű az előadók körében, a többségnél mégsem váltotta valóra a hozzá fűzött reményeket. Ez a kicsit koszos, kicsit zajos forma ritkán rengetett hegyeket az elmúlt években. Inkább csak olyan,

.

A sztori pikantériája, hogy a lányok köré már elkezdett egy furcsa személyi kultusz épülni, így ha az album egészben ezt a vonalat is fogja képviselni, akkor sem biztos, hogy elsikkad, viszont annyi igen, hogy nem lesz akkora robbanás, mint amit az első kislemez után vártunk volna. Zeneileg szinte biztos, hogy minőségi albumot kapunk, csak nyitva marad a kérdés, hogy mi lehetett volna még.

amelynek talán tényleg több babér terem, ha a zenekari formát választja a szólólét helyett. Minden kétélű reklám ellenére egy esélyt bőséggel érdemelnek a lányok, mivel amit alkotnak, klasszisokkal minőségibb rengeteg fesztivál nagyszínpados zenéjénél. A kérdés inkább az, hogy az érkező lemez mit ébreszt fel a hallgatóban.

Az eddigiek alapján nem lehet teljesen megítélni, bár izgalmas volna, ha nemcsak szövegezésben és zeneszerkesztésben ásnának mélyre, hanem a hangzásban is találnának valamit, ami annyira az övék, hogy ha az ember megfeszül, sem tudja őket máshoz hasonlítani. Akkor biztos a sikerük, és hosszabb távon akár Európa keletibb zónáit is meghódíthatják – persze, ha ez egyáltalán felmerül a zenekarban.