Hogy mi lesz a metálzene jövője? Szerintem erre senki sem tud rendes választ adni, bár azért akadnak páran, akik próbálkoznak vele. 2016-ban a híres Judas Priest frontembere, Rob Halford a következőképpen nyilatkozott az ágazatról:

A Babymetal lesz a jövő metálja.

Erős kijelentés, tekintve, hogy a 2010-es évek egyik legmegosztóbb formációjáról van szó. A három éneklő, táncoló japán kislány – akik már csak ketten vannak egyikük 2018-as kiválása óta – és a mögöttük felsorakozó, fehérre maszkírozott, elvetemült metálbanda két egymástól végtelenül távolinak tűnő világ, a Babymetal mégis azzal a központi koncepcióval jött létre, hogy a japán popzenét – más néven J-popot – és a heavy metalt fuzionálja.

Ez a projekt olyannyira sikeres lett, hogy az elmúlt években nem csupán a szigetországban, hanem globális szinten is híresek lettek, világ körüli turnét adtak, közös dalt készítettek a Bring Me The Horizonnal, és együtt zenéltek a Sabatontól elkezdve Rob Zombie-n át egészen a Lordiig és a Judas Priestig mindenkivel. Most megjelenő, negyedik nagylemezükhöz (ehhez mérten) nagy elvárásokkal fogtunk neki. Ez a The Other One.

Nem értjük, de nem is kell

A tízdalocskás lemez nem sokkal több negyven percnél, csöppet eklektikus, de közben annyi meglepetést tartogat, mint egy dél-amerikai eszkimó go-go-táncos. Az elméletileg koncepcióalbumnak készült alkotás többször kizökkent minket az egységesség érzetéből olyan zenei fordulatokkal, amik kifejezetten izgalmassá teszik a számokat, még akkor is, ha sokszor nélkülözik a következetességet.

A furcsán kínosnak tűnő cím végül pozitív csalódás, a szám több mint profi szerkezeti és zenei felépítettséggel bír – még akkor is, ha a dalhoz készült klipben egy Trónok harca ülőgarnitúráról szónokol az énekes. A refrén előtti build-up kísértetiesen gyűrűzteti be a refrén monumentális hangszerelését – amiben az egyetlen gyengeség talán, hogy a vezető énekes, Suzuka Nakamoto hangját nagyon magára hagyják, ami kicsit elvékonyítja az erejét.

A soron következő Divine Attack – Shingeki – egy elképesztő power metal, heavy metal, drum and bass keverék, amely olyan adrenalinbombaként virít az albumon, hogy egy órát el bírna pogózni már csak erre az ember – főként a jó kis mocskos átkötő részek miatt. Aztán érkezik a Mirror Mirror, ami tovább keveri a zúzatást, vagy death metalt idéző, bordatörős romboldával, vagy agyas – már-már progresszívba hajló – megvalósításokkal,

A Maya is a zúzdát vinné tovább, bár némileg gyengébb vonalon, mint elődjei, egyedül a hangszerek és effektek baromi széles kompozíciója teszi igazán velőssé a dalt az átvezetőkben. A Time Wave egy levegős nyelvezetet hoz be rengeteg szintifelhangzással, majd a Believing berobban. Na igen, szintén a pár évvel ezelőtti prog-metal korszak néhány aspektusát idézi ez a szám is, mint a Mirror Mirror, a verzék spéci effektezése pedig kimondottan izgalmas. Ehhez érkezik egy popos, fülbemászó metal core-os refrén a Babymetal aranyos formájában – ha már ők vezették be a kawaii metal stílusát (cuki metál) a köztudatba.

A jótékony zavar

Aztán azt hisszük, hogy hallottunk mindent, és a lemez fogja magát, és megerőszakolja a hallgató fülét és agyát. A Metalizm egyszerre táncoltat, tetszetős, tipikus guilty pleasure, miközben a szövegezés enyhén kínos. Eközben meg egy olyan gitárszólót leteker a démonbanda szólistája, hogy az agyunk délnek megy, a veleje meg északnak. Mintha összekevertük volna a Blackpinket, a Bollywoodot (elvetemült indiai metálbanda), meg a Polyphiát. Zeneileg valami őrület ez a nóta.

A Monochrome már egy fokkal monotonabb ennél, annak ellenére, hogy zeneileg ez is eszméletlen, és az album egyik legerősebb dala vitán felül. Borzasztóan homogén hangzás, jó riffek, konzekvens építkezés, finom hangszeres játék. Az egyetlen, ami megöli a számot, az a refrén, amiben baromi jók a dallamok, de kicsit kásás, a dob eltompul, és meggyengül a közép-mély tartomány,

A lemez végéhez érve a Light and Darkness ismét egy új színt hoz be az albumra. Sok elektronikus hangzás, mint a Metalizmben, nagy grandiózusság, mint a kezdő Metal Kingdomban, a hangszerelés meg bizonyos pontokon – főként az első refrénben – visszaidéz némi klasszikus Evanescence-t zongorás, légies formájával. Az egyetlen nagy gyengeség a dalban ugyanaz, mint a Monochrome-ban – a refrén, meg a közép-mély.

Egyik oldalról a dal címe miatt (The Legend), másik oldalról azért, mert egy abszolút popdalból indulunk ki, ami lassan eszkalálódik egy rockballadává, melyet egy váratlan, de mégis tetszetős szaxofon szóló tesz feledhetetlenné. Utóbbi a gitárszólóból növi ki magát valami eszméletlen módon, úgy, hogy az ember egy pillanatra még fel sem tudja dolgozni, hogy egy teljesen indokolatlan hangszer került a képbe.

Megosztó, de kell

Összegezve a cuki metál annyira komplex lett ezen a lemezen, hogy a maga nemében rengeteg nagynevű metálelőadót is verhetne a komplexitás tekintetében, mialatt szemtelenül igyekszik megtartani a dallamosságot és dallamtapadást. A Babymetal a szcéna egyik legmegosztóbb zenekara. Egy mesterségesen előállított ötletből létrehozott csapat, aki azért is táncol pellengéren, mert két olyan ágazatot kever, amiről sokan úgy vélik, hogy egyáltalán nem férnek össze.

Annyiban vitatható a kérdés, hogy amíg a mögöttes zenei tartalom ennyire kimunkált és aprólékosan, mesteri fokon megkomponált, addig milyen probléma adódik abból, hogy ez a zenekar nem a garázsbandák útján tört fel. Nem állították magukról az ellentétét, nem akarták megvezetni a hallgatót, annyi volt a cél a kezdetektől, hogy kereskedelmi alapon szórakoztassák a közönséget,

A zenekar és a lányok elképesztő mennyiségű munkát fektetnek a produkcióba, ami a mostani lemezen meg is látszik. Talán túlzás nélkül állítható, hogy a Babymetal életútjának ez a legprofibb albuma – legalábbis zeneileg mindenképp. Bár a stílus továbbra is megosztó marad, a belefektetett munkát nem lehet elvitatni sem a zenészektől, sem a zeneszerzőktől.

Szóljon ma a Babymetal és a The Other One!