Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első májusi hétvégén, 6-án este, Budapesten páratlan élményben lehetett része a Müpa közönségének. A kellemes, korai nyári időjárásban, minden tömegközlekedési nehézségen átküzdve magát szép számban gyűltek az érdeklődők a zene palotájának hangversenytermében. Egy olyan énekes húzta be a szinte telt háznak mondható nézősereget, aki röpke másfél óra alatt bebizonyította, hogy zenészként, előadóként és emberként is lenyűgöző, éppen úgy, ahogy arról szól a fáma.

A legendák kedvence

2023. május hatodikán a naplementében tündöklő Művészetek Palotája ismét örömmel fogadott néhány igen különleges vendéget. Érkeztek ide már világsztárok szép számmal, de olyan, mint akit most láttunk, minden tekintetben ritka jelenségnek számít.

Judith Hill semmiképp sem mondható hétköznapinak. Miként is nevezhetnénk hétköznapinak egy olyan énekesnőt, aki John Legenddel és Prince-szel dolgozott, és akit még maga Michael Jackson is duettpartnernek választott?! Persze, az ember igyekszik nem elfogultan beülni egy koncertre,

Ahogy helyet foglaltunk a sorokban, a kellően grandiózus Bartók Béla Hangversenyteremben, rögtön szemet szúrt, hogy a színpadon belül egy még kisebb színpad látható. A hangszereket középen, mondhatni, sűrítve lehetett látni, akár egy picit tágasabb próbateremben. Az egyébként kimondottan széles, nagyzenekarokra komponált tér szűk és intim lett. 

A fények lassan eltompultak, a színpad felizzott, majd könnyeden besétált a négyfős zenekar. Felállás tekintetében a kisebb erődítmény mögé lehuppanó dobos, az elegánsan visszafogott basszusgitáros, a billentyűs szekciót uraló, kalapos muzsikus, valamint a sztár, Judith Hill érkezett a színre. 

tekintve, hogy Hill május hatodikán, a koncert napján született − csak 39 évvel korábban. Az énekesnő örült a furcsa köszöntésnek, picit zavarba is hozta, de megköszönte.

A koncert kezdetén ő maga a zongorától indult, így dupla billentyűs játékot hallhatott a közönség. Hamar kiderült, hogy Judith Hill, akinek édesanyja japán, édesapja pedig afroamerikai, nem csupán énekesként virtuóz, hanem különböző hangszerek tudó ismerője, mestere. A koncerten több ízben váltogatta a zongorát és a gitárt, utóbbin egy-két igazán játékos szólót is megforgatott.

Az előadás művészete

Pillanatok alatt bebizonyosodott, hogy valójában mi az, ami az énekesnő igazi sikerét adja. Van, aki a zenei virtuozitást mondaná, más az egzotikus szépségét, de valamivel egyszerűbb a képlet. Hiába van számtalan profi zenész a világon, van egy egyszerű ok, ami miatt Judith Hillt sokkal jobb élőben nézni, mint bárki mást, ez pedig a jelenlét. 

Az énekesnő igazi előadóművész. Tökéletesen kommunikál a zenekarával − erre több példát is láthattunk −, a közönség felé pedig olyan pozitivitást küld, amitől bárkiből pillanatok alatt elpárolog minden rossz érzés, szorongás.

A koncerten többször is megszólalt, bár a nyelvi akadályok csökkentették mondandójának sikerét. Beszélt arról, miként nézett szembe saját, legbelsőbb félelmeivel, hogyan kell felülkerekedni a világ negativitásán, párszor igyekezett megénekeltetni is a közönséget − több-kevesebb sikerrel.

Az a mérhetetlen szakmai profizmus, amit tőle láthattunk, azáltal szabadult fel maradéktalanul, hogy ő is felszabadított magában minden energiát. Gátak nélkül közvetítette zenéjét, gondolatait és érzéseit.

A koncerten megjelent egy hazai vendég előadó is, Takács Nikolas. Duettet adtak elő. Kettejük énekstílusa remekül passzol egymáshoz, az egyetlen probléma talán, hogy a felvidéki énekes kezdetben annyira visszafogta magát, hogy a dal közepéig a dinamika elbillent Hill irányába.

Miután lement a közös produkció, és az est is már egyre jobban az éjszakába fordult, elérkeztünk a koncertszett utolsó részéhez. Hill kicsit a háttérbe húzódott − bár számos énekesi bravúrt még így is megugrott −, átadta a terepeit a zenészeinek, akik fejenként letoltak 2-3 szólót, bizonyítva, hogy itt mindenki a felső polcról érkezett.

Egy darabka Hollywood

Külön öröm volt, hogy az előadás végén, hála a szűnni nem akaró ovációnak, Hillék visszatértek egy velős ráadásra. Ez a gesztus manapság egyre ritkább, ám most is bebizonyosodott, hogy ez kétségkívül megéri. Kezdetben, ahogyan megszólalt az orgona, felmerült a gondolat, ami már jó ideje bennem él, hogy gyönyörűen grandiózus lett volna azt a hangversenyterem óriási orgonáján hallani. Persze az összhangzásnak semmiképp sem tett volna jót, főleg egy könnyűzenei produkció esetében, de egyszer talán valaki megpróbálkozik ezzel is.

Minden harmónia, díszítés és fill abszolút érezhető és érthető volt. Judith Hill, ha nagyjából ezer hangot leénekelt a koncert során − hajlításokkal és díszítésekkel együtt −, akkor legfeljebb kétszer lehetett ebből azt mondani, hogy valami nem volt 200 százalékos.

A hangosításra pedig annyiban kitérnék, hogy régóta nem hallottam ennyire makulátlanul megszólaló zenekart a könnyűzenei világból.

Miután lement a visszataps utáni szett is, Hill és zenekara megköszönt a a közönségnek a figyelmet. Bár a Müpa több ízben hangsúlyozza, hogy rendszeresen hoz különleges előadókat és világsztárokat Budapestre, ez a koncert még így is kiemelkedő volt.

Az előadásnak szimplán annyi volt a címe, hogy Judith Hill: Baby, I'm Hollywood! – és a közönség pontosan ezt kapta. Egy estére házhoz jött Hollywood, egy estére hazavihetett a közönség magával egy darabnyi Kaliforniát, abból is a legjavát.