Van az a történet, amihez nem kell túlpörgetett cím, sem hangos fanfár, csupán a valóság, mert az is elegendő. Nyolc album, 25 év, koncertek százai. Vannak olyan ikonikus zenészek, akik annyira beleégnek egy-egy zenekar életébe, hogy elvesztésükkel talán sosem lehet igazán megbirkózni. Ha Foo Fighters, akkor Dave Grohl után Taylor Hawkins lehetett ilyen tag, aki a második album után csatakozott a csapathoz. Valaki, akire mindig felfigyeltünk a koncerteken, aki a rockzene világának ütőhangszeres országába hozott felejthetetlen stílust, aki nélkül egy ideje nem is tudtuk és nem is akartuk volna elképzelni a zenekart – mégis rákényszerültünk.

2022-ben Taylor Hawkins meghalt, vele együtt pedig az a Foo Fighters is, amit egykor ismertünk. December végén a zenekar közzé tett egy Twitter-bejegyzést, amely szerint folytatják a közös zenélést, de ez soha többé nem lesz ugyanaz a zenekar, mint korábban, és ez így is van rendjén.

Most, egy évvel később megjelent a banda Hawkins halála utáni első lemeze, az első album 2005 óta, amin maga Dave Grohl játszotta fel a dobszólamokat. Korábbi terveikkel ellentétben teljesen más végeredményt hozott az új anyag. A progresszivitás helyett ezúttal visszatértek a gyökerekhez. Ez a But Here We Are.

Progresszív helyett klasszikust

Az album címe is beszédes. Hawkins halálát megelőzően 2021-ben Grohl még azt nyilatkozta, hogy új lemezük válaszol a korábbi Medicine at Midnightra, elmélyül a kísérletezésben és vállalja a progresszivitást. És bár elindultak a felvételek és a dalszerzés, ezt a tervet teljesen felülírta a zenésztársuk halála. Ahelyett, hogy valami eddig ismeretlent fedeztek volna fel, úgy döntöttek, visszanyúlnak a gyökerekig, megmutatva, honnan jöttek, kik is ők valójában, és mi az az út, amin Hawkins végigkísérte őket.

A tízdalos lemez leginkább az első pár album hangzásvilágát, az Everlong-korszakot idézi, de itt-ott érezni a későbbi lemezek lenyomatait is. Egyfajta utazás, ami végigkalauzol bennünket az elmúlt közel harminc éven. Ezzel szemben a szövegek jóval érettebbek és mélyebbek, a klasszikus hangzatokkal keverve valóban megmutatják a banda igazi, benső világát, három évtized evolúcióját.

Dave Grohlnak a karrierje során – az elmúlt években is – több szerette elvesztésével kellett szembenéznie. Két világhírű zenekarában is meghalt egy-egy barátja, ráadásul 2022-ben Hawkins mellett édesanyját, Virginiát is elveszítette. Élete egyik legkeményebb éve mégis a Foo Fighters egyik legerősebb albumát hozta ki belőle, és ebben a rajongók és a kritikusok is egyetértenek.

Megújult zenekar

A But Here We Are az Egyesült Királyság lemezlistáinak élén nyitott több mint negyvenezer eladott példánnyal. Ezzel együtt a tizenegy albumukból ez a banda hatodik number one lemeze. Népszerűsítés gyanánt több dalt is kiadtak a lemez megjelenése előtt. Ezek sorrendben a Rescued, az Under You, a Show Me How – amin Grohl lánya is szerepel –, valamint a The Teacher.

Hangzásukat tekintve, ahogy korábban említettük, a banda elsődlegesen a gyökereihez nyúlt vissza. Tőlük megszokott módon törekednek arra, hogy adott album homogén legyen, de közben igyekeznek minden dalba belecsempészni némi egyediséget. Ami esetenként megtöri a folyamatosságot, mégsem zavaró, csupán izgalmas.

A But Here We Are hatalmas energiákkal nyit, majd a lemez kétharmadánál némileg visszább vesz, hirtelen intimmé válik. Zeneileg könnyed, a szöveg súlyosabb. Végül a The Teacher és a Rest című szám grandiózus, emocionális lezárást ad tartalmában és hangzásában is. 

Összegezve a Foo Fighters tizenegyedik stúdiólemeze, a But Here We Are fájdalmas búcsú, elengedés, amely méltó módon zárja le egy zenekar pályafutását, hogy új kapukat nyithasson. Ezen keresztül Dave Grohl és a csapat többi tagja talán képesek lesznek önmagukban is megélni a gyászt, feldolgozni a fájdalmat, miközben Taylor Hawkins emlékét is megőrzik. Ennek fényében szóljon ma a Foo Fighters és a But Here We Are!