Néha megindul az a bizonyos vezérhangya: „gyúrni kéne”. Aztán vagy megtörténik, vagy hozzuk a hangyairtót. A magyar minőségi trash – igen, oximoron – koronázatlan királya, a Bëlga újabb, rájuk jellemző, őrült kis szórakoztatással rukkolt elő. Ezúttal gyúrni vágynak az urak.

Csak hogy ne érje szó a ház elejét, ez az a banda, amelynek dallamívei nem épp a zenét előrevetítő progresszivitást tükrözik, de nem is ezért szeretjük őket, így nem érezzük a hiányt. Az ő zenéjük azért jó, mert a leghétköznapibb baromságokat szövik őszinte, mindennapi szórakoztatássá. A művészi sallangot kerülve természetes élethelyzetek természetes megéneklője (elrappelője) a banda, és ez az új daluknál sincs másképp. Ez a Gyúrni kéne.

Ildikó, a recepciós

Most a kondi felé kacsingatnak a srácok, attól a vágytól túlfűtve, amitől az emberek jelentős része is ezt fontolgatja, közben pedig pont azokkal az indokokkal húzzák ezt keresztbe, amik miatt az emberek jelentős részénél is elmarad a gyúrás. 

A dalhoz klip is készült, ami egy animált, számtalan fricskával, beszólással és pluszüzenettel telepumpált szemgörcs – valószínűleg több mint kielégítő a kívánt célhoz mérten.

Zeneileg ez a csoda félúton van a kilencvenes diszkókorszak muzsikája és a modern EDM között, amit a Bëlgától megszokott dallamos hiphop vezet. Van benne falatnyi ének, a raprészeken túl a monotonitást a különféle dallamos betétek vagdossák meg.

A Bëlga a mai napig képes volt megtartani azt, ami miatt az emberek megszerették. Provokatív, de nem offenzív, egyszerű, de csak ritkán – akkor is többnyire szándékosan – hat butának, minden számban akad valami, ami megmarad, amit csípünk. Így van ez a Nemzeti hip-hop, a Zsolti a béka, a Gérvágó, a Rendőrmunka, a Benzinkút vagy most a Gyúrni kéne esetében is.