A szakmai kritikának van egy fontos ismérve. Hiába nem lehet sosem száz százalékban objektívnak maradni, törekedni kell rá. Mégis minden zeneszerető embernek van legalább egy olyan előadó az életében, akinél ezt nem olyan egyszerű tartani, mert sokkal komolyabb szálak fűzik az adott művész vagy művészek munkásságához.

Amikor elmaradt a Hollywood Vampires budapesti koncertje, rengetegen bosszúsak és bánatosak voltak. A közönség egy részét elsősorban viszont nem az zavarta, hogy nem láthatja Johnny Deppet rocksztárként színpadra állni, hanem az, hogy a shock rock királya, Alice Cooper itt van a magyar fővárosban, mégsem lehetünk részesei egy valódi rock'n roll élménynek, pedig anno a Fezen Fesztiválon bebizonyította, hogy ő már az a háromgenerációs előadó,

Bár a fellépés elmaradt, a szóló előadóként régóta beígért új lemeze most megérkezett. A Road című album visszarepít minket Alice Cooper hőskorába. Első sorban a legendás Trash album korszakát idézi fel, de azért tiszteletét teszi még a kilencvenes és hetvenes évek hangzásvilága is, jóllehet, a kísérletezés ezúttal nem volt célkeresztben. Inkább azt az igazi hard rock hajtotta, dögös rock'n rollt kapjuk, amivel a kezdetekben meghódította a shock rock legnagyobb mai neve a színpadokat.  

Az új csapat

A Road egy alapos visszatekintés Alice Cooper munkásságának javába, annak is a rockzenei esszenciáiba. A látványos előadásairól ismert zenészt sokan a hard rock, a glam rock és a heavy metal dalai által ismerik – ha csak a legendás Trash és Hey Stoopid albumokról beszélünk olyan slágerekkel, mint a Poison, a Feed My Frankenstein, a Love's a Loaded Gun, a Bed of Nails, vagy a House of Fire. Mégis, a shock-rock nagyágyúja ennél jóval vegyesebb zenét csinált az évek során.

Közel harminc évnyi szóló karriere során kiadott több, mint húsz lemezén vannak alternatív rockos, jazzes, r&b-s részek, klasszikus zenei betétek, hetvenes évek disco korszakát idéző lüktetések, avantgárd megvalósítások, szinte minden. Legnagyobb sikereit azonban kérdésen felül a hard rock és heavy metal világában könyvelhette el.

A mostani lemezén mára híressé vált turné zenekarával közösen dolgozott, amely olyan profikat vonultat fel, mint Tommy Henriksen, Glen Sobel, Ryan Roxie, Chuck Garric, vagy a jelen rockzene egyik leghíresebb gitáros hölgye, Nita Strauss. Fontos ismételten kiemelni, hogy nem egy új hatású, korábban példátlan lemezt kapunk a Roaddal.

Ez inkább egy értékes párlat, ami sok jó pillanatot fog adni azoknak, akik szeretik Alice Cooper dalait, valamint a hetvenes, nyolcvanas évek zenéjét, és a kilencvenes évek, még korábbi tizedbe kapaszkodó hatásait. Zenetörténelmi sarokkőnek nem nevezhetjük a lemezt, de szórakoztató, tartalmas, a maga nemében kimondottan értékes. 

Az albumról három kislemez érkezett előre népszerűsítésként, ezek a lemezt indító I'm Alice, a sorban második Welcome to the Show, és az album egyetlen „featuring” dala, a Tom Morellóval közösen készített White Line Frankenstein. Szintén érdemes kiemelni, hogy a lemezt lezáró nóta nem saját szerzemény. A Magic Bus egy régi The Who szám, amelyet Pete Townshend írt anno. Érdekes választás az album befejezésének, főleg a dobszólós betét miatt, azonban az út és az utazás tematikájához jól kapcsolódik, nem dobja le magáról a lemez.

A sávon innen, sávon túl

Az album egészére Alice Cooper hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évekbeli hangzásvilága a jellemző rockzenei fókusszal, de azért akadnak kivételek. A The Big Goodbye egyfajta klasszikus Metallicát idéző világa szintén sokat hozzátesz a lemezhez, főleg a velős refrén és jól felépített szólórész miatt. A Baby Please Don't Go az album végéhez közeledve is

A Dead Don't Dance és a 100 More Miles is jól akasztják meg az autózós, kicsit Lost in America típusú világot a maguk – főként a 100 More Miles – sötét tónusával, megadva az Alice Coopertől imádott, árnyalt shock-rock világot. A Magic Bus ezekkel szemben a vezető kislemezek (I'm Alice, White Line Frankenstein) hangulatához igazodik, így az album gerincét adó hangulattal zárja a lemezt.

A Road album azt hozza, ami Alice Cooper zenei világának központját adta. Színes folt a hard rock, a glam és a heavy metal szerelmeseinek a 2020-as években. Az egyetlen kérdés, hogy ezek a dalok képesek lesznek-e idővel az alapvető koncertszettbe belesimulni, maguknak létjogosultságot kivívni az akkora gigaslágerek mellett, mint a Hey Stoopid, a School's Out, az Only Women Bleed, vagy a No More Mr. Nice Guy.

Izgalmas kérdés, hogy a keményvonalas rajongókon kívül mennyire talál majd táptalajra a rockzene szerelemeseinél ez a lemez. Idővel kiderül.