A mai könnyűzene egyik vitathatatlan forrása az afroamerikai stílusokban, kiváltképp a bluesban gyökerezik. Az ágazat ikonikus előadói szinte kivétel nélkül az Egyesült Államokból származnak, ott építették fel karrierjüket. Mégis, néha előfordul, hogy az Európából Amerikába tévedő zenészeknek is terem némi babér, legyen szó akár egy magyar alkotóról, aki maga írja, játssza, énekli és adja elő dalait, körbeturnézva az államokat.

Little G Weevil neve valószínűleg nem ismeretlen a hazai közönség előtt, attól függetlenül, hogy az áttörést a tengerentúlon érte el. Ő azon ritka blueszenészek egyike, akik nem az Egyesült Államokban születtek, de az ottani közeg elismerte őket. Hazánkban egyesek híres kooperációinak köszönhetően, mások az X-Faktor ötödik évadának mentoraként emlékeznek az alkotóra.

Az If I May... című album visszanyúl Little G munkásságának kezdetéhez. Ennek apropóján beszélgettünk az előadóval zenei világlátásáról, élettapasztalatairól, hogy miképpen tekint a hazai és nemzetközi zenei piacra, és bennfentesként hogyan látja, van-e még haszna az olyan tehetségkutatóknak, mint az X-Faktor.

Járt utak, új ösvények

A magyar könnyűzene egyik legismertebb blueselőadójával Budán, egy kellemes kis kávézóban találkoztunk. Új lemeze, az If I May... szépen halad felfelé a ranglistákon, ez érte el eddig a legjobb helyezést. A világ egyik legjelentősebb, blueszenével foglalkozó toplistáján, a Roots Music Reporton (független szervezet, amely a globális, rádiós lejátszásokat összegzi) épp most ért a lemeze a nyolcadik helyre az összesített listán.

Az előadó nagyon hálás a sikerért, mégis olyan döntést hozott, amit ilyenkor nem várna az ember: nem csinál több stúdióalbumot. Úgy érzi, ezzel keretbe foglalta munkásságát, így lemond a stúdiózásról. A dalszerzéssel ettől függetlenül nem hagy fel, de innentől kizárólag koncertlemezeket szeretne csinálni – ha új szerzemény születik, az is ott debütál majd –, mivel elmondása szerint az esszenciális blues igazi ereje az élőzenében, a valós koncertközegben rejlik.

Van tíz stúdiófelvételem, de ami még sincs, azok a koncertalbumok, a bluesnak pedig ez a lényege, az élő hatás. Valahogy úgy hozta az élet, hogy sosem volt egy hosszú távon működő, állandó zenekar mögöttem. A világot is úgy jártam körbe – sokszor anyagi okok miatt –, hogy egyedül utaztam, vagy a dobosommal kettesben, az adott ország vagy régió helyi zenészei pedig lekísértek. Ez akkor teljesen működött, de olyan csapattal, állandó gárdával akarok felvételeket rögzíteni, akik érzik, tisztelik és értik, hogy mit szeretnék közölni a zenémmel és magával a muzsikával. 15 év távlatából a kezdeti számokat is merőben máshogy adom elő. Változott a stílusom, érettebb lett

– mesélte a zenész.

Elmondása szerint, amikor még az USA-ban élt, végigjárva az államokat, havi 15-20 fellépést adva sem találkozott más olyan európai blueselőadóval, aki a saját dalait énekelve, gitározva próbált volna megélni. Az, hogy nem oda született, hogy európai gyökerekkel akart az amerikai bluesszcénában érvényesülni, mindig is hátrány volt számára.

Akadtak más európai zenészek, akik hasonlóval próbálkoztak, de ők helyi énekesekre bízták a frontember szerepét. Little G ezzel szemben végigjárta azt az utat, ahol az akcentusát szépen lassan kitisztítva egyre több és több ember előtt játszhatott, míg végül elérte egyik legnagyobb sikerét: megnyerte az International Blues Challenge-et.

Elmondása szerint nem amerikai, szóló előadó előtte még sosem érte el az első helyet ezen a szakmai versenyen, jóllehet az énekes pontos stratégiát eszelt ki, hogy magyarsága ne is válhasson hátránnyá:

Az atlantai bluesegyesületet képviseltem, és ügyeltem arra, hogy a konferálások alatt ne beszeljek túl sokat, nehogy lebuktasson a kiejtésem. Ez be is jött. Sokszor elgondolkodtam, vajon a zsűri rájött-e, hogy nem vagyok amerikai, vagy ez csak utólag derült ki számukra, de sajnos ezt sosem tudtam megkérdezni tőlük.

Ahogy beszélgetünk, lassan kibontakozik, hogy Little G és a blues kapcsolata, kis túlzással, elrendelt volt. Bár gyerekként a dobok mögött kezdte zenei pályafutását – főként a rock és metál vonulatán –, amikor megismerkedett az autentikus blueszal, minden megváltozott. 

Van, ami csak egyszer jön össze

A dobóráin a tanára szépen, lassan kinyitott előtte egy új zenei világot, a bátyja pedig épp a legjobb pillanatban állított haza egy John Lee Hooker-albummal, amely nagy hatást gyakorolt rá. Lépésről lépésre nyíltak ki az ajtók, ő pedig lassan a dobok helyett a gitár, az ének és a dalszerzés felé fordult. Maga mögött hagyta a rockot és a metált, s a blues ösvényét választotta.

Kérdésemre elmondja, hogy a klasszikus blues hiába nem a tizen- és huszonéves generáció sajátja, a stílus, mint a könnyűzene gyökere, átsző mindent. A híres harmonikás, Sugar Blue gondolatára reagálva – aki egyszer azt nyilatkozta nekünk, hogy az ágazat gyökere megmaradt, de a zenészek generációin át formálódott a korral –, úgy véli, voltak szignifikáns próbálkozások a stílus modernizálására. Ilyen volt St. Germain is, de szerinte az igazi, az eredeti érzést megidéző bluest csak az afroamerikai hangszerelés tudja visszaadni.

Jó esetben van olyan, hogy egy stílus asszimilálódik. Erre voltak a kilencvenes, kétezres években próbálkozások. St. Germain modernizációja, amikor elektromos zenét kevert a blueszal. Egy-két ilyen dal nagyon népszerű lett, amit sokan elkezdtek másolni, de nekik nem jött be. A kérdés az, hogy működik-e egyáltalán ez az asszimilálódás, szereti-e egyáltalán a közönség? St. Germain példáját tekintve mondhatnánk, hogy összekeverjük a bluest az elektronikus zenével és az bárkinek megy, de nem így van. Ez a műfaj észrevétlenül alakult át popzenévé az évtizedek alatt, alapjaiban határozta meg a pop, a rock, a funk, az r&b és a soul stílusát

– fejtette ki gondolatait Little G.

Neki is idő volt megtalálni a saját hangját a blueson belül. Karrierje kezdetén, közel tíz éven át nem csinált mást, csak feldolgozásokat készített olyan dalokból, amelyekről úgy vélte, hogy a közönség kedvében járhat velük. Ez azt eredményezte, hogy lassan, de biztosan elkezdett kiégni. Ekkor feltette magának a kérdést: hova tovább?

Olyan helyeken, ahol nem szerették a bluest, vagy nem volt szokás bluest játszani, megesett, hogy bekiabálták, játsszak mást, mondjuk olyanokat, mint a Free Bird. Én meg ahelyett, hogy zenét váltottam volna, megállítottam a show-t, és két percben elmagyaráztam: »Srácok, az a helyzet, hogy én az első tíz évben feldolgozásokat játszottam, mindig arra figyeltem, hogy a közönségnek mi tetszene. Ez azt eredményezte, hogy tíz év után kiégtem. De ahelyett, hogy letettem volna a hangszert, úgy határoztam, hogy mától kezdve azt fogom játszani, amit én szeretek. Ha pedig a zeném őszinte, akkor majd megtalálja a maga közönségét.« Erre kivétel nélkül mindig az volt a válasz, hogy: »Akkor csináld, ami jól esik!«

– emlékezett vissza a dalszerző.

Nincs más út?

Szerinte ezért is fontos, hogy különféle manírok és felvett szerepek helyett az ember megtalálja a saját stílusát, azt, amiben valóban örömét leli. Úgy véli, hogy a zenészszakmát meg lehet közelíteni a siker hajszolásának, az irreális elvárásoknak az oldaláról, de egészségesebb, ha a zene szeretete a motiváció. Ilyenkor lehet, hogy keményebben kell küzdeni, vagy hosszabb az út, de az ember nem hasonul meg, nem ég ki.

Példának korábbi X-Faktoros múltjából idéz a dalszerző. Volt mentortársa, Tóth Gabi, vagy az akkori évad győztese, Tóth Andi szerinte éppen ezért találja nehezen a helyét a zenei világban, és változtatja folyton az irányokat.

Little G úgy látja, hogy a siker utáni hajsza sokkal nagyobb terhet rak Magyarországon az énekesnőkre, akik sokszor az utolsó szalmaszálként a botrányhős vagy az áldozat szerepét látják maguk előtt. Szerinte ennek egyik oka, hogy a társadalom jóval fogékonyabb az effajta celebségre a nőktől, mint a férfiaktól, így van, hogy tévesen erre próbálnak egyesek építeni, ami gyakran visszaüt.

Szerintem nekik részben az a problémájuk, hogy volt egy elképzelésük a zenész életről, és nem azt kapták tőle, amit vártak. Ezért is váltanak folyamatosan. Kitalálnak valamit, egy darabig mennek azon az úton, majd nem jön össze, és rögtön változtatnak. Ez azt hozhatja magával, hogy az embernek még ennyi idősen sem alakul ki a valós egyénisége, vagy ha igen, azt nem meri vállalni. Persze az is lehet, hogy egész egyszerűen nincs mondanivalójuk, vagy nem merik végigjárni azt az utat, a maga buktatóival, amit kell a sikerhez

– fejti ki véleményét a dalszerző.

Részben a zeneipart is okolja ezért, mert szerinte Magyarországon a fiatal zenészeknek nincsenek lehetőségeik  elindulni. Úgy érzi, a hangszeres zenét játszó rádiók nem a feltörekvő előadók közül szemezgetnek. Sokszor ugyanazokat a dalokat és neveket pörgetik, mint 15 éve, ha pedig az, amire a hallgatóság vágyik, abszolút nincs szinkronban azzal, amit a zeneipar le akar nyomni a torkukon, akkor természetes, hogy a szakma megrogy. Úgy érzi, a presztízsértékű kiadóknak, koncerthelyszíneknek, szakmai médiumoknak is szűkében van az ország, így pedig nehéz érdemi eredményeket elérni.

Az, hogy a rádióban pörgetett dalok disszonanciában vannak az online – YouTube- vagy streaming- – felületek toplistáival, számára érthetetlen. Az ő szavait idézve:

Huszonkét országban jártam, és sehol nem láttam olyat, hogy ennyire közömbös legyen egy rádió arra, mire van igény. Nem értem, hogy kiknek a kezében vannak a rádiók, és egyáltalán kinek jó ez. A hallgatónak nem jó, az országnak nem jó. Ez az egyik oka, hogy miért kullogunk állandóan évekkel a világ után. Nem értem, egy rádió hogyan engedheti meg magának, hogy ne reagáljon a mindennapi hallgatói igényekre.

Többek között ezért sem tartja rossz felületnek a tehetségkutatókat, hiszen ha a lehetőségek korlátozottak, a zenészeknek akkor is utat kell törni valahogy. Szerinte az X-Faktorhoz hasonló versenyek alapkoncepciója működik, hiszen most már akár saját dalokkal is mehetnek az előadók, megmutathatják magukat, a közönség pedig rögtön eldöntheti, hogy tetszik-e nekik, amit csinálnak, vagy sem.

Amit nehézségként lát – és ez számára sem volt könnyű mentori oldalról –, hogy ez egyfajta mély víz. Rögtön jönnek a kamerák, a kritikák, ha pedig sikerül megugrani a szintet, akkor egy elképesztő pörgés veszi kezdetét, amire nemcsak zeneileg, de lelkileg is készen kell állnia egy előadónak. 

A közönség a mérvadó

Little G úgy véli, hogy a színpadi karakter, az úgynevezett „jelenségérzés” épp olyan fontos, mint a zenei minőség. Szerinte ennek az az oka, hogy a zenei élet vezető személyiségei igyekeznek tematizálni a piacot. Ha pedig ez nem fedi a valós hallgatói igényeket, akkor óhatatlanul feltörnek azok az undergorund előadók, akik megadják a közönségnek azt, amire valóban vágyik, amivel azonosulni tud, vagy amit ők nem mernek kimondani, cselekedni, és helyettük megteszi az előadó.

és minden manír nélkül, önmagát adva, a benne megszületett mondanivalót tudja képviselni, átadni. Akkor a hallgatóság is érezni fogja, hogy az üzenet őszinte, és a zenész képes megtalálni a saját közönségét. Szerinte a mai zenei világ nem egy könnyű terep, de számára elegendő, ha zenész-dalszerzőként saját szerzeményeit játszva biztos megélhetést tud teremteni állandó, zenei munkákkal, és maga mögött hagyhatja a felesleges stresszt.

Legújabb albumát október végén hozza el Budapestre egy különleges koncert keretein belül a Muzikum klubba. Utolsó stúdiólemezével, amely keretbe foglalja az életművét, nem csupán saját emlékeit, hanem a világ mostani helyzetéről alkotott gondolatait is szeretné közvetíteni a nézők felé, amire lemezének címe (If I May...) is utal.