Ugye mindenki fejében megvan az elvonuló, remete életet élő zenész képe? Kint, az erdő közepén, egyedül egy faházban. Csodás kilátás, friss levegő, epikus versenyzongora, plafonra akasztott szörfdeszka... bocsánat, hogy mondta?

Az újságírók jó része szeret személyesen beszélgetni interjúpartnereivel, de ebben a rohanó, modern világban megesik, hogy online ejtjük meg a találkozóinkat. Ilyenkor a videós beszélgetés hálás lehetőség, főleg

Ilyen módon beszélgettünk már Joss Stone-nal is, aki erdőszéli stúdiójából jelentkezett be, az ablakon át mutatva a szarvast, amely a kertjében sétálgatott. Most hasonló élményben volt részünk Martin Kohlstedt zeneszerzővel, zongoraművésszel, akinek háza fényárban úszik, a világos színű faszerkezetek pedig még inkább könnyed érzés élményét árasztják. Sok növény, hatalmas versenyzongora, isteni kilátás a város szélén, minden, ami szükséges az elvonuláshoz, alkotáshoz.

A német zeneszerző 2023. szeptember 23-án, szombaton ad koncertet az A38 nagytermében, de előtte nyitott volt egy interjúra az Indexszel, és számos dolog szóba került. Beszélgettünk arról, hogy

• valóban tátong-e szakadék a komoly- és a könnyűzene között,
• miért olyan innovatív a német zenei piac,
• és mennyiben akadályozó a dalszöveg, ha egy művész érzéseket akar kifejezni.

Néhanapján belefut az ember, hogy feltesz olyan bugyuta kérdéseket, mint: „Mi jut eszébe Budapestről, Magyarországról?” Kaptam már számos egyforma, és néhány kirívó választ, de a világon nem gondoltam volna, hogy bárki is azt fogja felelni, hogy: 

a flippermúzeum.

Martin Kohlstedt függőágyából, vagy székéből – igazából nehéz megállapítani, miben is ült pontosan – jelentkezett be a beszélgetésre, a kérdés hallatán pedig rögtön kitör belőle a nevetés. Nézelődik, forgatja tekintetét, majd kissé zavartan megjegyzi, hogy a régi flippergépek rajongója – minél különlegesebb, annál jobb. Bár megmaradt a fejében Budapest látképe, amit gyönyörűnek tart, a benne rejlő flipperrajongó minden ezzel kapcsolatos élményt maga alá gyűr.

Generációs hagyaték

A zeneszerző Németország keleti részén született, épp az NDK megszűnése előtt. Szüleiben nyomot hagyott a szocialista rendszer és annak minden velejárója. Ezt ő is érezte, de zenéjével mindig igyekezett kitörni abból a társadalmi utóhatásból, ami a rendszerváltást követően megmaradt. Amikor először érkezett Magyarországra, furcsa mód úgy érezte, itt jobban megértik őt és a zenéjét. Mintha egy alapvető, kölcsönös bizalom lenne zenész és közönség közt, függetlenül attól, hogy sosem járt erre korábban.

Az az érzés fogott el, amikor először játszottam Budapesten, hogy nincs határ köztem és a közönség közt. Egyfajta közvetlen kapcsolat, szinte már bizalmi kötődés. Fogalmam sincs, miért, de meleg, ismerős érzés járt át. Pont az, ami akkor tölti el az embert, mikor őszintén képes alkotni

– mondja a zeneszerző.

Arról, hogy az elmúlt években miként fejlődött ilyen sokat a zenei innováció Németországban, úgy vélekedik, hogy jelenleg számos különféle hatás és világlátás munkálkodik az országban. Ez egyfajta különleges, hibrid formában csapódik le a művészetek világában. Öt okot emelt ki:

• az egyik, hogy szimplán a földrajzi elhelyezkedése miatt, ahogy a kultúrák kereszttüzében folyton különféle behatások érik minden oldalról,
• másfelől a belső, politikai ellentét is munkálkodik, hogy az ország közel fél évszázadig két részre szakadt, amelyek más és más hatalmak befolyása alatt álltak,
• harmadrészt ott van a történelmi hatás, ahogy sok különféle ember bevándorolt Németországba, magukkal hozva saját kultúrájukat,
• továbbá a világháborúk utóhatásai, amelyek a mai napig ott dolgoznak a társadalom tudatalattijában,
• valamint a társadalmat ma is megosztó, nagy kérdések, akár a klímahelyzet kezelésének ügye, vagy az orosz–ukrán háború.

A mai világban már nem mondhatunk csupán annyit, hogy igen, vagy nem. Mindent meg kell vitatnunk. A szüleinknek nem volt erre lehetősége, és az előttük lévő generációknak is csak ritkán. Hosszú idő óta mi vagyunk az elsők, akik szabadon megvitathatják ezeket a kérdéseket anélkül, hogy az a nyomás nehezedne a vállunkra, hogy ezért bármikor főbe lőhetnek bennünket

– részletezi az előadóművész.

Színpadon ritkán játssza ugyanúgy darabjait. Zenéjében egyszerre vannak jelen klasszikus stílusjegyek, modern, populáris hangzásvilág és némi elektronika. Szerzeményeit hárombetűs, apró szavakkal illeti. Nem is címek ezek, hanem inkább kódok, titkos zenei nyelv. Azért csinálja így, mert alkotásaira nem tekint kész művekként. Inkább egy folyamat éppen akkori állapotaként. Ezért sem ad nekik teljes címet, mint „Fehér fa”, vagy „Holdfény”, mert onnantól az ő szemében egy mű befejezett. Így meghagyja magának a lehetőséget, hogy később formálja a darabokat, amire több példát is lehet találni lemezein.

Megváltozott világ

A klasszikus- és a könnyűzene mai kapcsolatát nézve számos meglátása van. Úgy érzi, az emberek idegenkedése a klasszikus zenétől többek közt azért van, mert régen egészen más volt az ágazat, mint ma. Akkoriban az alkotás, az újragondolás, az improvizáció volt az egyik legfontosabb, de manapság egyre kevesebben törekednek a fejlődésre az ágazatban. Akkoriban diskurzus zajlott, ellentétes irányzatok, vélemények ütköztek. Súrlódások és katartikus élmények tarkították a koncerteket, Martin Kohlstedt szerint ez az, ami a művészetet előrelendíti.

Többek közt azért is választotta ezt az utat, mert szerinte sokkal több minden születik meg a zenében, mint amit szavakkal le lehet írni. A szekvenciák hatnak az ember tudatalattijára, a belső, gyermeki énünkre. Ezért használja saját dalaiban is az elektronikus és az organikus zene keverékét, amely egy különleges, új területet nyit meg, ha megfelelően adagolja az alkotó. Filozófiáját így foglalja össze:

Számomra, ha csupán szavakkal lehet dolgozni, akkor az egyfajta kétdimenziós dolog. A reflektálás utáni állapot. Az intuícióinkra hallgatunk, vesszük az elektronikus és az organikus hangzásokat, de nem megyünk el a reflektálásig. Amikor a színpadon improvizálok, az kicsit olyan, mintha a semmiből jönne az ötlet. Sokkal több benne a hiba, de sokkal direktebb a forma.

Ennek ellenére többször tett már kísérletet arra, miként lehetne szöveget illeszteni, éneket helyezni a zenéire. Volt, hogy próbálta a másik zenésszel megtalálni a tökéletes szavakat, de volt, hogy túlhaladtak az emberi beszéden, és igyekeztek új szavakat kitalálni. A szavakról sokszor úgy érzi, hogy túl sokféle kontextusban jelennek meg. Ugyanazon szavakat használják a politikában, a templomban, a reklámokban, a gazdaságban, és valahogy akaratlanul is többlettartalmat hordoz magában egy-egy kifejezés. Ezért is döntött úgy, hogy az instrumentális zene felé fordul, de nem zárkózik el teljesen a dalszövegtől, csupán nehéz megtalálni azt a zenésztársat, akivel tökéletesen egyetértene, akivel közös a hang.

A zeneszerző nem gondolkodik ágazatokban, intuíciókra épít. Az improvizációja azonban elkülönül a jazzistáktól megszokott formától, amiben szintén túl sok kötöttséget érez. Az érzelmi és technikai szabadságot egyszerre keresi. Ugyanakkor igyekszik távol tartani magát azoktól az intellektuális elefántcsonttornyoktól, amit számos művész maga köré épít, mert szerinte épp ez az, ami hajlamos klisék közé szorítani a művészt. 

Látsz egy gyönyörű naplementét, és ahelyett, hogy csupán a szépségét értékelnéd, máris szimbolikus rendszerekben gondolkodsz, különféle tágabb értelmezésben, de közben lehet, hogy ez nem több, mint egy naplemente, amit elég annak látni, ami. A zenében is megvan ez az egyszerűség, ugyanúgy, ahogy megvan a komplexitás, vagy a többszintű jelentéstartalom, a fehér zaj. A tökéletességben megvan a gyönyörű tetőpont, de végeredményben nekünk, embereknek nem az a feladatunk, hogy túlzásba esve próbáljunk hatást gyakorolni a zenére

– mondta a zongorista.

Világlátása a zenéről, úgy fest, nem táptalaj nélküli, az online térben tízezrek hallgatják alkotásait, bejárta Japánt, az USA-t és egész Európát. Számtalan koncertet ad jelenleg is, hazánkba pedig 2023. szeptember 23-án látogat el, amikor az A38 koncertterme ad otthont estjének.