Mondjuk ki, nem mind arany, ami sárga. Főleg, ha még illegális is. Vonatkozik ez folyó ügyekre és zenekari látványbűnözésre egyaránt. Egy bizonyos jóslat szerint száz év múlva már nem lesz hangszeres zene, és a jazzre úgy fognak emlékezni, mint valami öncélú kielégülésre. Azt, hogy a jóslat beválik-e, valószínűleg nem fogjuk megélni, de annyi fix, hogy a jóslat gazdáinak érvelése tökéletes, hibátlan – csupán minden értelmet nélkülöz.

Egy újraéledt magyar banda első lemeze most gurult ki, sőt még bemutatókoncertet is adtak mellé. Az egyetlen, ami minden kétségen felüli, hogy az az agymenés, amit audioformátumban megkap az ember, azt élőben képesek fokozni, de épp csak ízlésesen, ahogy egy szemtelenül sárga stricibundához illik.

Ez a Gorg & Benzol és első nagylemeze, a Trip to Hatland.

„Gyere el, és dohányozz!”

Nem voltak illúzióim. A zenekar eddigi munkásságát tekintve nem vártam azt, hogy bármi olyat kapok, amire számítani fogok, legfeljebb röfögős funky groovokat, mert azokból sosem elég. Ha a nagyérdemű szeretné megérteni ennek a bandának és új lemezének velejét, először távolabbról érdemes indulni. Nézzünk rá a kommersz reklámpiacra.

Minden zenekar próbál valamivel kitűnni. Manapság az elsődleges reklámfelület a közösségi média, így a pénznyelő algoritmusoknak hála jól meg kell gondolni, mibe érdemes belepumpálni a vaskos tízezreseket. Felesleges áltatni magunkat,

Mégis, akad egy arcátlan csapat, amelyik kitalál valamit, ami a mostani arcba piszkító nettársadalomban is kirívó és érdekes, ehhez pedig nem kell sem csöcs, sem kóla, sem rock'n roll – utóbbiért kár. A Gorg & Benzol többnyire olyan dolgokkal hirdeti magát az elátkozott közösségi éterben, mint a szárazföldi teknősök legkedveltebb bandája, vagy a függő láncdohányosok törzszenekara:

gyere el és dohányozz... aztán dohányzás közben szedd fel az egyik zenekartag barátnőjét!

A fura az, hogy ez működik. Szimplán azért, mert a srácok olyan dolgokból csinálnak geget, ami annyira durván nem megosztó, mégsem kapjuk, vagy nem kaphatjuk az arcunkba – ilyen meg amolyan okok miatt. Ma már nincs beltéri dohányzás Magyarországon, de a koncertszünetben ugyanúgy kiözönlik a terem fele, hogy bagózhasson, és erővel tömje a szájába azt a három szálat, ami még épp belefér, így egy kültéri koncertnél ezt kiemelni előnyként vad, és logikus.

Mindez a provokáció határán innen, de a filtereken túl – tudom, nem vicces. Valahogy ez írja le a Gorg & Benzol jelenséget. A csapat muzsikájában van jazz, blues, rockzene, funky ritmus, akad instrumentális dal és énekkel megtöltött zene, van angol és magyar nyelvű szám is, igazából minden. Azt pedig szinte meg sem érdemes már említeni, hogy új lemezük egy alternatív valóságban játszódik, ahol a stenk, a frankó muzsikalöket illegális.

Aztán jön az első gondolat, hogy ez sok. Ezt az átlag hallgató épphogy nem dobja ki izomból az ablakon, csak tisztességgel kikapcsolja. A trükk pedig az, hogy a csapat – feltehetően – számolt ezzel. 

Az egyensúly és a fordított meditáció

Minden progresszív ötlet ellenére a lemez csordultig van olyan dallamokkal és ritmusokkal, ami tetszetős, barát a füleknek, az ember hamar megjegyzi, de mire megunná, már meg is törik. Ugyanez igaz a koncertjükre – bár egyetlen buli alapján ítélni sarkos. Nincs a dalok közötti félórás monológ bármiről is. Van a közönség, a zenekar és a dögös funky groove-ok. 

Ha mégis megállnak, akkor ott vagy technikai dolog történik, vagy poénra kell készülni. Ilyen, amikor megköszönték a menedzserüknek, hogy ostorral hajtja őket, és az utolsó fillért is kihúzza belőlük, vagy amikor elkötelezettek a hangtechnikusuk kemény munkája mellett, csak mégsem hallani a gitárt rendesen.

ahol végigvezették a nézőket egy elmélyülésen, de ellazulás helyett be kellett feszülni. Ezután arra kérték a közönséget, hogy képzeljenek el maguk előtt egy pultot, menjenek egyre közelebb és közelebb, majd vegyék elő pénztárcájukat, mert itt lehet venni zenekari pólót – a vicc az egészben az, hogy a tömeg húsz százalékán tényleg volt Gorg & Benzol póló.

Ez a sok hülyeség pont azért működik, amiért a lemezen is a rengeteg variálás. Sosem lépnek át bizonyos határokat. Amit csinálnak, az se nem bunkó, se nem erőszakos. Az egész csak felhívás keringőre, hogy a nézők jöjjenek és érezzék jól magukat, a bandával közösen, amelynek tagjai a zenét szenvedélyesen és profin tolják, magukat mégsem veszik komolyan – mondjuk sárga stricibundában nem is könnyű.

Az angol daloknak jól áll az angol nyelv, a magyaroknak a magyar, és nem hangzik rosszul, hogy akad mindkettő. Ami egyedül kicsit sok, az az intró – feleennyitől is bizton lefárad az ember agya, de ez még azért belefér. Tömör, lényegre törő, egyszerre emlékezetes, és pont annyira öncélú, hogy a zenészek totálisan élvezzék, amit csinálnak. Minden zenekart a maga zenei közegében érdemes megítélni, és a srácok a saját terepükön most bizonyítottak.

Bár most még nem tudom elképzelni, hogy ilyen muzsikát giga fesztiválok nagyszínpadain a következő pár évben hallani fogunk, de ha a Gorg & Benzol ehhez hasonló albumokkal rukkol elő a jövőben is, akkor a hazai underground szcéna egyik legütősebb bandája válhat belőlük. 

Mióta bevezettük a pontozási rendszert a Stenkbe is, nem gondoltam volna, hogy pont ez a lemez lesz az első, amit élre kell tűznöm. Egyszerű lenne adni egy hatost, vagy egy hetest, hogy szigorúnak tűnjön az ember, de ami jó, az jó, ez az album pedig...

9/10