Újra meg újra meg újra végigjátsszuk ugyanazt, de semmi sem változik. Az érvek nélküli véleményháború örök fogócska, ahol a játék végén nincs győztes, mert mindenkit kizártak. Akadnak megosztó lemezek és előadók, de az egyik leginkább pálcatörős korong idén mindenképp Corey Taylor új albuma.

A Slipknot és a Stone Sour énekese 2020-ban dobta ki első szóló lemezét, a CMFT-t, amely már akkor is véleményfrontok tucatjait nyitotta meg, ahol a fegyvereket elsősorban a klaviatúra adta. Új albuma most stílszerűen a CMF2 nevet kapta,

Láttunk már olyat, hogy a hallgatóság összerúgja a port, hogy a kritikusok és a közönség nem ért egyet, de olyat, mint most, hát, erre kevés példa van. Míg a szakmai oldal azt hangoztatja, hogy Corey Taylor ütős kis lemezt rakott most össze, amely az első szóló albumánál klasszisokkal jobb, addig a hallgatóság ugyanúgy a földbe akarja döngölni az anyagot.

Átrágtam a lemezt – emberi fogyasztásra alkalmas. Közben az járt a fejemben, hogy ez se nem fantasztikus, se nem tragikus, hiába ezt a két végletet hallani. Szóval ahelyett, hogy próbálnám – valószínűleg sikertelenül – megfejteni, hogy az énekes miért döntött úgy, hogy összekever tucatnyi olyan stílust, ami talán működhetne egyben – de valahogy inkább csak szétzúzza a lemezt –, inkább arra kerestem a választ, hogy a szakma miért szereti, a közönség egy vaskos része meg miért szidja. Ez Corey Taylor új lemeze, a CMF2.

Az a fránya koncepció

Kezdjük is a bulit egy bevezető dallal, ami inkább passzolna valami fura, személyiségzavaros Witcher-intróba – ha már a sorozat is némileg megzavarodott –, mint bárhova máshova. Azért nem hallgathatatlan. Felvezetésnek pont rágható. Aztán minden koncepciót nélkülözve jön a poszttraumatikus blues, ami tökéletesen illik a mentális zavarba. A dal címe is magáért beszél: Post Traumatic Blues. Amúgy a nóta veretős, bár a blueshoz legfeljebb annyi köze van, hogy a rock és metál valamikor a bluesból fakadt. Egyébként egy picit hörgős heavy metal és egy metalcore nóta között áll félúton.

Némi lelki nyugalomra ad okot, hogy a harmadik dal kötődik a másodikhoz. A Talk Sick apró Avenged Sevenfold-hatással indul, aztán valahogy olyan, mintha a banda vendégszerepeltetné Slasht, de annyi baj legyen. Amcsi rock, belefér. Aztán a végén azért kapunk egy kis old school nu metalos Corey Taylort, de csak egy pillanatra, nehogy jóllakjunk.

Egyébiránt nem lenne ez rossz dal, Bon Jovitól egész jól is fogadná a nép, de az előzők után olyan, mintha egy berobbantott gyár romjaira hívná az ember a csaját, hogy üljenek ki piknikezni. Magában teljesen belefér, de olyan zavar az erőben, amit Yoda mester sem tudna feloldani, hogy a koncepció épségben földet érjen.

Ezzel szemben a Beyond, ami soron következik, már jóval inkább illik a képbe – bár lehet, hogy csak jól esik a törmelékes piknik után valami, ami szintén romos egy kicsit. A szám maga amúgy konkrétan a kétezres évek rock/metál szcénáját hozza vissza. Mintha a Stone Sour, a Hinder meg egy kis dallamos Sevenfold keveredne. Nem egyedi, de élhető, sőt. Aztán nagyjából maradunk ebben a korszakban a We Are The Rest című dallal. Van a számban potenciál, csak épp nem kimondottan izgalmas. Picit zavaros, hogy mi is volt vele a cél. Mikor a költő maga sem tudja, hogy épp mire gondol.

Elfáradunk, de kár érte

Az átlag hallgató nagyjából itt fárad el a lemeztől – ami a Spotify-on szépen látszik, hiszen innentől egyre csökkennek a hallgatási számok. Holott a Midnight, ami ezután érkezik, pont egy jól eltalált kompozíció. Visszanyúlik a kétezres évek post-grunge világába, szép az atmoszférája, közben hoz némi frissességet, izgalmasabb megvalósításokat, és a felépítettsége sem rossz. A szövege valamelyest elvérzik – bár ez az album egészéről elmondható sajnos –, plusz a refrén sem telepszik rá az ember agyára,

Valamennyire a Starmate is tartja ezt az érzetet. Itt épp a refrén az, amit egészen eltalált Corey Taylor, csak a többi rész olyan, mint az az előjáték, ami addig untat, hogy az action már annyira nem is akciódús. Kár, mert ebben a számban is volt potenciál.

A lemez szempontjából a Sorry Me hatalmas dinamikai esés ezután. De ha ezt félretesszük, leginkább az a baj, hogy az embernek akarva, akaratlanul beugrik a Snuff róla, ami nem véletlenül a Slipknot egyik legismertebb dala. A Sorry Me sem zeneileg, sem az énekben, de még szövegében sem veszi fel vele a versenyt. Ha elvonatkoztatunk a Snufftól, akkor sem földet rengető ballada – de azért rossz számnak sem mondható.

A lemez utolsó negyedében a Punchline újabb, klasszikus post-grunge nóta, ami a bridge-től kezdve úgy hagyja hátra a stílust, mint emós srác a hajvasalót a koleszban. Taylor eddigi zenei munkásságából határozottan a Stone Sourra jellemző irány az, ami a legjobban meghatározza ezt a lemezt, de csak néhol képes hozni azt a különleges világot, amiért a banda neve a mai napig fennmaradt.

Ha muszáj, beszélhetünk a Someday I'll Change Your Mind című dalról is, de szerintem mindenki el tudja dönteni maga, hogy mi hibázik abban a képletben, hogy miért nem célszerű ennyi Bon Jovi- és Kings of Leon-hatást vinni egy ilyen lemezbe, főleg, ha csak egyetlen ilyen dal van rajta.

Az All I Want Is Hate és a Dead Flies, ha teljesen más helyre kerülnek a lemezen, valószínűleg nagyobbat tudtak volna ütni – úgy is, hogy az utóbbi egy hatperces ballada-nyitányú nóta. Itt, a lemez végén már csak úgy hatnak, mint két bónusz track, amivel nincs feltétlen baj, csak elég destruktív a koncepciót tekintve. Olyan érzést keltenek, mintha nem lett volna semmilyen koncepció a dalok sorrendjében, hanem csak felkerült minden szám, amiről Corey Taylor úgy döntött, hogy „tegyük fel, ha már elkészült”.

Nem temetünk, ha nem muszáj

Azt hiszem, az előző mondat az, ami leginkább éket ver a hallgatóság két fele – a szimpatizáló szakma és a haragvó rajongók – közé. Mit vártak a kritikusok? Valamit, ami jobb az előzőnél, és zeneileg értékelhető. Valamit, ami képes Corey Taylort szóló előadóként, a Slipknoton és a Stone Souron kívüli entitásként is megtartani. Egy-egy dalban és ötletben látták a potenciált, fejlődésnek ítélték meg az előző után, így született egy általánosan pozitív vélemény, még akkor is, ha a lemez koncepciója annyira ingatag, mint részeg elefánt a Grand Canyon szélén.

Ezzel szemben a hallgatóság jelentős részének az előző album is – egészét tekintve – egyfajta csalódás lehetett. Van ez a két korszakalkotó banda, ezeknek adott egy remek orgánummal megáldott énekese, természetes, hogy nagy durranást várnak az emberek – ami lehetőleg nem egy vécéöblítés-hang az utolsó dal végén. Corey Taylor – bár ez a lemez zeneileg erősebb az előzőnél – sem akkor, sem most nem ugrotta meg ezt,

Az eladásokról még túl sok infó nincs, de nem gondolnám, hogy akkora sikersztori kerekedik belőle, hogy a kiadó még sok fél-experimentális lemezre adna Corey Taylornak felületet. Azért még nem szabad temetni az énekes szóló projektjét, voltak az elmúlt években olyan dalai, amelyek magukban, a lemez nélkül, vagy single-ként igenis ütős számok, csak ez a koncepció nem forrott még ki. Hogy egy fékezhetetlen agyvelejű producer kellene ide, aki segít mederben tartani a dolgokat, vagy az is elég, ha az énekes kevesebbet markol egy-egy albumon, az továbbra is kérdés. Idővel kiderül, meddig robog a „Corey mother f***ing Taylor” sztori.

6/10