Folyamatos boksz a függetlenségért – ez Taylor Swift élete, amióta 2018-ban kiadót váltott. Korábbi otthona, a Big Machine Records rendelkezik az énekesnő dalai felett, mivel a számok végső kiadói változata hozzájuk tartozik. Hiába Swiftté az összes dal szellemi tulajdona, piaci értelemben nem sokra ment vele. A 2019-es tulajdonváltás után az énekesnő hiába próbált megegyezni a kiadó új fejével arról, hogy visszavásárolhassa a jogokat, olyan feltételeket szabtak meg, ami még neki is sok volt.
Végül úgy döntött, a Big Machine elmehet a búsba, inkább felveszi újra az összes lemezét, amit anno a kiadónál tett közzé. Tavaly már írtunk egy ilyen megmozdulásáról, amikor a Red című albumot élesztette újjá, most pedig az 1989 című lemezéből csinált saját verziót. A kettő között a Speak Now korong is „taylorosodott”, de mégsem írhatunk minden lemezéről disszertációkat – elkopna a billentyűzet.
Ahogy az előző albumnál is kiemeltük, nem kell igazán nagy zenei újraértelmezésre gondolni. Ezek a dalok kvázi ugyanazok, mint az eredeti lemezen. Minimális eltérések vannak, amiket a keményvonalas rajongókon és szakavatott füleken kívül nem sokan szúrnak ki.
Ami viszont jóval izgalmasabb , hogy ezzel együtt Swift négy lemeze született újjá abból a hatból, amely a Big Machine égisze alatt forrt ki.
Már látni a kritikusi értékeléseken és a hallgatottsági számokon, hogy valójában mennyire is érhette meg ez a fajta meló az énekesnőnek. Ahogy az 1989 címe is Taylor Swift születési dátumára utal – egyfajta újjászületést szimbolizálva –, úgy a mostani egy második újjászületés, ezúttal nem zenei, hanem függetlenségi szinten. És hogy mekkora a siker? Máris mondjuk.
Akad rajta újdonság is
Kezdjük egy gyors szerkezeti csekkolással, ugyanis a két lemez nem 100 százalékban azonos dalokból épül fel. Az eredeti 1989 alapkiadásban 13 dalt tartalmazott, deluxe verzióban 16-ot, bónuszszámokkal együtt pedig 19-et. Ezzel szemben a Taylor’s Version kiadás 21 dallal jelent meg, hossza pedig közel nyolcvan perc. Az első 16 dal hibátlanul illeszkedik a két kiadványban, a variálás pedig ezután indul.
A kilenc évvel ezelőtti kiadás plusz három dala zongorás átdolgozása volt az eredeti 16 nóta három slágerének. A mostani plusz öt száma abszolút más. Az utolsó öt nóta – amelyek közül a Slut! című szerzemény speciális borítóval némi kiemelést is kapott – mind olyan dal, amely Swift „kincsesládikájából” jött elő. Ezeket eredetileg a 2014-es 1989-re szánta, de végül nem jelentek meg az albumon. Most saját kiadásban véglegesítette őket, így a hallgatók nem csupán újrafelvett dalokkal gazdagodnak.
Kritikusi oldalról mókás a helyzet. Nem teljesen világos, hogy egy újrakiadást, ami nem is nyúl bele mélységében a zenébe, miért kell külön skálán értékelni, de a nagy zenei újságok – NME, Rolling Stone, Telegraph – megtették. Persze rá lehet fogni, hogy a plusz öt dal miatt, de attól még szembetűnő, hogy az eredeti 1989 átlagosan 76/100-as értékelést kapott, a mostani pedig voltaképp 100/100-on áll a Metacriticen.
Ezen kritikák egyik fele abból áll, hogy Swift bátorságát és függetlenedési elköteleződését méltatják, a másik fele pedig a pluszdalokról ír, az eredeti lemez első 16 dalát szinte teljesen figyelmen kívül hagyva.
A listák élén
Persze azt is tekintetbe kell venni, hogy a streamingtársadalom leghallgatottabb énekesnőjéről beszélünk, aki a második helyen áll a hallgatottsági toplistán havi 100 millió hallgatóval – egyedül a The Weeknd előzi meg 4-5 millióval. Ijesztően kiegyensúlyozott számokat produkál Swift. Szemben az olyan nevekkel, mint Miley Cyrus, akinek van egy-egy gigaslágere, a lemezeinek a többi dala pedig abszolút hullámzik vagy elsikkad, Swift minden lemezének minden dala erős hallgatottságra tud szert tenni, a kilengések pedig kisebbek.
Gyakorlatilag alig találni 100 milliós meghallgatás alatti Taylor Swift-dalt a Spotifyon, kivéve az akusztikus, live és remixváltozatokat, valamint a Taylor’s Version lemezek néhány dalát, és ezzel vissza is tértünk a kiindulási ponthoz. Az újrakiadások ugyanis nem helyettesítik az eredetiket, inkább csak megfér egymás mellett a két változat, aztán mindenki eldönti, melyiket preferálja.
A hardcore rajongók nagy valószínűséggel az újak mellett teszik majd le a voksukat – a minimális eltérések ellenére –, ezzel támogatva kedvencüket. Ezzel szemben a havi 100 millió hallgatóból az a jelentős rész, amelyet abszolút nem érdekel a popipar pénzügyi és jogi háborúja, marad az eredetinél.
Swift jogi függetlenségi vágya itt az igazi kulcskérdés, amely sokakat inspirált, köztük Olivia Rodrigót is. A fiatal énekesnő példaképként tekint a szakítós dalok úrnőjére. Bevallása szerint ő maga is egy hardcore „Swiftie” – ez a keményvonalas Taylor Swift-fanok beceneve.
Taylor Swift törekvése, amelyet a világmédia kezdetben egy inspiratív harc alapkövének tekintett, jelenleg inkább az énekesnő saját keresztes háborúja. Swiftnek lehetősége van efféle unortodox módon megváltani a függetlenségét, de rajta kívül erre nem sokan képesek. Jó lenne azt mondani, hogy a piaci rendszert formáló eseményekről beszélünk, de jelenleg inkább úgy fest, hogy a szabályokat erősítő kivétel Swift kampánya. Ennek akkor lesz újabb nagy visszhangja és jelentősége,
amikor az énekesnő minden albumát újravette, amit korábban a Big Machine-nél adott ki.
Reklámnak, hírverésnek, konstans médiamegjelenésnek azért hasznos a küldetés. Minden évre jut két nagyobb lélegzetű Taylor Swift-kiadvány, amivel saját rajongóit táplálja, a médiát pedig folyamatosan impulzusokkal bombázza. Az 1989 (Taylor’s Version) című lemeznek persze már kisebb hírértéke volt, mint tavaly az újrakiadott Red albumnak, de hatástalannak abszolút nem nevezhető.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!