Megjelent Dolly Parton legújabb lemeze, amelynek minden nagyzolás nélkül csupán annyi a címe, hogy Rockstar. Nem ok nélkül, hiszen a több mint két óra hosszúságú alapkiadásban is harminc dalt tartalmazó óriáslemez egyfajta válogatás a múlt század legnagyobb rockslágereiből, kiegészítve Dolly Parton néhány saját szerzeményével.

Több mint kétórás válogatás

A szőke countryénekes kérésére több mint húsz, a rockzenét meghatározó művész gyűlt össze, hogy közreműködjön az albumon. A végeredmény igazán grandiózus lett – ahogy el is várható egy ilyen koprodukciótól. Nem kell nagy, tematikus albumra számítani, inkább egyfajta best of azokból a dalokból, amelyeket Parton is imád, és szívesen énekel. Ennek ellenére a zenéket jól válogatták össze, a sorrendiség is hatásos, szépen fűzik egymásba a számokat.

Hogy pontosan miért is akart Parton előrukkolni egy ekkora volumenű alkotással? Erről korábban írtunk is:

Végül mégis elfogadta a megtiszteltetést, és cserébe megígérte, hogy beváltja régóta dédelgetett álmát – amit férje is sokszor javasolt neki –, vagyis előrukkol egy igazi rock and roll albummal.

Lehetünk szkeptikusak a fenti gondolattal, de a 2023. november 17-én megjelent lemez valóban szinte hiánytalan sztárparádé. A kérdés azonban továbbra is fennáll: Dolly Partonnak van-e helye a neves rockzenészek soraiban? Mondjuk is, mire jutottunk.

Először kicsit a lemez struktúrájáról: az alapkiadásban harminc (ez hallható a streamingoldalakon és a YouTube-on), a CD-s bónuszkiadásban 33 dalról beszélünk. Ebből több mint húsz nóta klasszikus rockslágerek feldolgozása, de akad közel fél tucat saját dal is Dolly Partontól. Rögvest a lemezt indító két szám – a címadó Rockstar és a World on Fire – saját szerzemény, ráadásul nem is rossz. Extraként a Rockstarban a Bon Jovi exgitárosa, a legendás Richie Sambora csap a húrok közé.

Nem hazudtolja meg önmagát

Azért akad a muzsikában némi gospelhatás, plusz Parton nem tudta teljesen levetkőzni a countryénekesnő szerepét, de ez annyira nem is gond. Ha hirtelen eljátszaná 77 évesen a 49. lemezén, hogy ő valójában zabolázhatatlan rockénekes, azt vagy nem hinnénk el, vagy azon töprengenénk, hogy akkor több mint ötven évig mégis miért nem mutatta meg ezt az oldalát.

Ami szerencsés, hogy jellegzetes hangszíne – főleg a magasabb regiszterekben, amikor picit rá is rekeszt – passzol a klasszikus rockzene világához. A finom énekei is jól működnek az albumon, főleg azokban a rockballadákban, amelyek a tiszta, légies, könnyed énekhangot követelik meg.

Ostobaság lenne minden együttműködőt felsorolni, mert akkor még három bekezdésen át azt nézhetnék a kedves olvasók. Csupán néhány nevet emelnék ki, hogy a lemez színvonalát érzékeltessem:

• Sting,
• Elton John,
• Steven Tyler (Aerosmith),
• Paul McCartney és Ringo Starr (The Beatles),
• Nikki Sixx (Mötley Crüe) és Rob Halford (Judas Priest),
• Joan Jett and the Blackhearts
• vagy a Lynyrd Skynyrd.

Eközben olyan bandák és előadók dalai kerültek a feldolgozási listára, mint a Queen, a Led Zeppelin, a The Rolling Stones vagy Prince. Utóbbit külön kiemelném, akitől a legendás Purple Rain című dalt dolgozta fel Parton. Ez az egyetlen olyan szám az alaplemezen, ami bár feldolgozás, az énekesnő mégis egyedül adja elő, mindenféle vendégelőadó nélkül. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de ha még nem is érheti el azt a hatást, amit Prince, Parton tökéletesen adja elő a számot, van benne érzelmi töltet és energia.

A feldolgozások során a countryénekesnő nem forgatta ki a számokat eredeti verziójukból. Inkább egyfajta tisztelgés ez a lemez, köszönet. Nem próbált villogni azzal, hogy vajon miképp tudja újragondolni a könnyűzene világát formáló slágereket, és talán így még hitelesebb a végeredmény.

Nem sikerülhet minden

Maga a küldetés is fantasztikus, hogy ennyi különféle zenész kötélnek állt csupán azért, mert Dolly Parton kérte őket. Noha nem sikerült minden muzsikust megfűzni – Robert Plant és Jimmy Page nem volt hajlandó újra összeállni, még Parton kérésére sem, valamint Mick Jaggerrel sem sikerült időpontot egyeztetni, akit lefoglaltak a Stones új albumának munkálatai –, a végeredményt elnézve nem lehet okunk panaszra.

ahol pedig erre nem volt lehetőség, ott más zenészek pótolták a kiesettek helyét. Így volt a Stairway to Heaven esetében is, ahol az eredeti Zeppelin-tagok hiányában egy mai popsztárt, Lizzót kérte fel Parton.

Itt külön kiemelném, hogy nem csupán a múlt évezred zenészei gyűltek össze. Parton jó kapcsolatot ápol a XXI. század popsztárjaival is, így történhetett meg, hogy P!nk vagy Miley Cyrus is megjelenik az albumon. Utóbbi egyébként Dolly Parton keresztlánya is, akivel a fiatal énekesnő saját dalát (Wrecking Ball) éneklik el közösen, amelynek a végén eléneklik, hogy

I will always love you,

utalva Dolly Parton híres dalára, amelyet Whitney Houston is feldolgozott, és kettejük kapcsolatára.

Lehetne még boncolgatni, meg egyesével elemezni minden dalt, de mivel főként feldolgozásokról és nem átdolgozásokról van szó, ezért a lemez győzelme azon múlik, a hallgatóság mennyire nyitott rá, hogy ezeket a számokat az eredeti hangszerelést idéző, mégis modernebb hangzásban, Dolly Parton hangján élvezze. A zenék többsége még így is abszolút megállja a helyét.

Az énekesnő saját dalainak mindegyikében vannak jó megoldások. A különféle számokban hallható beszélgetős betétek itt-ott kicsit erőltetettek, ettől eltekintve rengeteg jó ötlet és fülbemászó dallam akad, úgyhogy a végeredmény elég ütős.

Ha csupán annak tekintjük ezt a lemezt, ami valójában lenni akar – köszönet a Hall of Fame beiktatásért, egy régi álom beteljesítése és tisztelgés a rockzene előtt –, akkor hibátlanul beváltja a hozzá fűzött reményeket. Ha azt várjuk tőle, hogy Dolly Partonra innentől countryénekes helyett majd rocksztárként tekintünk, akkor viszont csalódni fogunk.

8,7/10