Az ember abból farag rímet, amiből tud, ami az életének a veleje, ami az övé, amit jobban ismer bárkinél – minden más csak klimpírozás a szavakkal. Itthon fel-feltűnt időnként néhány olyan rapper, aki azt a tobzódó nyomort feszegeti, ami körülvesz bennünket. Olyanból azonban már kevesebb akad, aki ezt párhuzamba állítja a belső nyomorral – nem közhelyes módon –, és mindkettőben megmutatja, meddig lehet elsüllyedni.

Megjelent Szirmai Marcell, alias Pogány Induló új lemeze, amelynek szimplán annyi a címe: Vagy Mindent Vagy Semmit. Rappelni lehet érzelemből, értelemből, technikából és stílusból is, de az ágazat – talán túlzás nélkül – aranykorának kezdete, a Death Row Records óta tudjuk, hogy igazán egy dolog számít. Teljes testtel, elmével és hévvel mögéállni valaminek, ami azonos velünk, amit igazmód tudunk közölni, amivel átszakítunk bármilyen falat, állítsa azt az élet, a család, a banda vagy a társadalom.

Félreértés ne essék, nem az egón van a hangsúly, hanem azon, ahogy az élet különféle aspektusai hatnak ránk, ahogy a környezetünk mozgatja az önmagunkról alkotott képet. Ezt tépi darabokra, új lemeze pedig kaput nyithat egy friss, mai, mégis a gyökerekhez kötődő, erőteljes magyar rapnek, ami kinő az underground sötét színpadairól, és felépít egy olyan közeget, amire generációnként talán ha egy példa akad.

Dalonként most nem elemezünk, azt tegye meg minden érdeklődő maga, inkább csak az összképből tépünk ki sorokat szemléltetés gyanánt. Akad bőven tartalom, így van miből válogatni. 

Mindig felmerül a kérdés

Mit tettem le az asztalra?

– feszegeti a rapper az Úgy Hiszem című dalban.

Azon túl, hogy épp az MVM Dome-ban készül koncertet adni, Pogány Induló nagyjából két év alatt futott be olyan karriert, amire nagyon kevesen képesek – és ami a magyar rap ágazatát tekintve kvázi egyedülálló, pláne úgy, hogy a zenész még a húszat sem töltötte be.

Ennek ellenére a hírnév hűtlen szerető, amit Szirmai Marcell jól lát és érez. Dalaiban rengetegszer tér vissza közvetlen környezetét és önmagát elemezve oda, hogy mekkorák a fények és az árnyak abban a játékban, amit sikernek hívunk. 

Liszt és Kodály sok mindent hagyott ránk

És régi előadók szavát vihetném,
De én írom a szabályokat

– mondja J11 című dalában. 

Pogány Induló fejében van egy stabil ars poetica, ami nemcsak korosztályából, de a hiphop és rap ágazatból is jelentősen kiemeli. Ez ösztönös, de zenei előképzettsége, sokévnyi hangszeres tanulmányai is hozzájárulnak. 

A zenei alapok, amiket használ, kicsit sarkítva három stílusból állnak össze: van benne old school rap, annak karcosságával, lo-fi zenét idéző, enyhén tompa hangzás – ellensúlyozandó az ismétlést –, az egészet pedig sokszor népzenei és klasszikus elemekkel, különféle hangszeres játékokkal dúsítja fel,

Ahelyett, hogy a divatos trapközpontú világot tolná, vagy a zsáner éppen aktuális divatelemeire építene, visszaidézi a régi nagyokat. Ezt is úgy, ahogy ő tud velük azonosulni. Nem utánoz, hanem újratervez.

Egy új generáció, ahol

Követi az utam rengeteg ember

– rappeli a Gengetek ellen című dalban.

Vannak együttműködések a lemezen, nem is kevés. Ótvar Pestis, VZS, Hibrid, Ekhoe – Pogány Induló szinte minden barátját, kollégáját, közegének pörgős prédikátorát összeszedte, hogy erősítsék együtt az új lemezt. Még a „fehér ló” is megjelenik a lemezen a Székelykapu című dalban, egy igazán ütős együttműködés született a rapper és a Parno Graszt között.

Látszik, ahogy Pogány Induló sikerével – és a számos alkotó egyéni munkásságával – egy egész rapzsáner és -generáció kezd szárnyra kapni, ahol ahelyett, hogy mindenki tolja a saját döcögő szekerét, úgy alkotnak közös frontot, mint anno a 90-es évek rapzenei csoportosulásai. Nem akarunk East Coast/West Coast kifejezésekkel dobálózni, de végre felpörög újból egy olyan magyar rapközeg, ami valódi kohó sok, stílusban és hangban eltérő alkotóval, azonban kinőve az underground közeget.

Meg kell lépni, hisz

Nincs két esély, csak egy

– kezdi mondandóját a lemez címadó, Vagy Mindent Vagy Semmit dalában. 

Az elmúlt években látszódott, hogy a lassú építkezés helyett a fiatal sztárok – stílustól függetlenül – rakétaként törnek fel, beszéljünk csak arról, hogy 2020 óta hogyan jutott el Beton.Hofi, Azahriah vagy most Pogány Induló addig, hogy MVM Dome-ot, Puskás Arénát, Papp László Sportarénát vagy Budapest Parkot töltsön meg. Talán annyira nem kell vérgőzösre venni, hogy „mindent egy lapra tesznek fel”, de annyi biztos, hogy

Összegezve: Pogány Induló legújabb albuma, a Vagy Mindent Vagy Semmit tökéletesen megmutatja, hogy hol tart most az előadó, és milyen szinten forrt ki zenében és szövegben egyaránt az elmúlt évek alatt. Noha a dalok témáját tekintve néha ugyanazokat a köröket futja, valamint a prozódiát és rímeket is többször beáldozza az energiákért – ezeket lehet stílusismérvnek is felfogni, de a lehetőség nyitott a kísérletezésre, és izgalmas lenne látni, ahogy még jobban elmerül ebben a rapper. Pogány Indulóban valóban megvan a lehetőség, hogy egy generáció belső és külső küzdelmének hangja legyen.

Zeneileg ebben a zsánerben egy igazán jó lemezt kaptunk az előadótól. Esetleg érdekes lenne még több olyan rétegzett rapbetétet hallani, mint amit az Úgy hiszem vége felé kapunk; olyan, stílusában is elváló, már-már provokatívan személyes kooperációkból újabbakat tapasztalni, mint a Zárka; vagy remekül működő, kísérletező dalokkal találkozni, akár a Székelykapu. Ez a lemez egy nyitás, ami számtalan irányt feldob, és megmutatja, ha Pogány Induló kísérletezni akar, bevállalja a hibafaktort is azért, hogy valami igazán erőset adhasson.

8,8/10