Fertőző állapot a zenekarként aposztrofált szólóprojekt, ahol bandanév van, de banda nincs. Erre tökéletes példa a Panic! at the Disco és Brendon Urie esete, de hasonló Dallon Weekes és az I Dont Know How But They Found Me (röviden IDKHow) története is. Ami poén, hogy a két zenekar közös múltra tekint vissza, amitől még furább a helyzet. Weekes tagja volt Brendon Urie bandájának, 2014-es Too Weird to Live, Too Rare to Die! című albumukon dalszerzőként is közreműködött, majd azért lépett ki, mert a Panic! inkább külső dalszerzőket kért fel.

A fenti két bandánál fordítva ment az, ami a Bon Jovinál volt – adott egy név, és amögé sorakozik fel egy zenekar. Persze nem fekete-fehér a helyzet, hisz náluk is van egyfajta fura balansz a hierarchiában – ha csak Jon Bon Jovi és Richie Sambora szakítására gondolunk –, míg a Panic! at the Discónál és az IDKHow-nál volt időszak, amikor valóban zenekarról beszéltünk, de ez mindkettőnél megszűnt.

Az IDKHow új lemeze azonban annál frissebb, épp hétnapos, ráadásul ez az első, ahol a banda arca, Dallon Weekes egyszemélyes zenekarként működik, hisz zenésztársa, Ryan Seaman, akivel az elmúlt nyolc évet együtt húzták le, elhagyta a bandát. Ez a szakítás valószínűleg nem volt zökkenőmentes, mert Weekes egy Twitter-bejegyzésben arról írt, hogy megtört a bizalom, és egy 15 éves barátságnak kellett búcsút mondani.

Az új lemez új kiadóval is párosult, Weekes és az IDKHow a Concord Records gondozásában adta ki új, Gloom Division című albumát, amelynek producere Dave Fridmann volt. A cégcsoport olyan előadókkal dolgozik és dolgozott korábban, mint Michael Bolton, Elvis Costello, Lindsey Stirling vagy a Postmodern Jukebox. A végeredmény kellően pazar.

A lemez 12 dal, cirka negyven perc. Stílusilag van rajta minden, ami szem-szájnak ingere indie poptól rádiórockon át progresszív elemekig. Aki nem ismeri annyira az IDKHow munkásságát, annak elsőre kicsit olyan lehet, mintha a Nothing But Thieves és a Panic! at the Disco szerelemgyerekét hallgatná. Könnyű felismerni, hogy melyik zenei elemek kerültek be a Panic! hangzásvilágába Weekesen keresztül.

Van koncepció

Ami érdekes, hogy amerikai előadó létére rengeteg olyan zenei elemet emel be, amely az elmúlt időszakban inkább az európai csapatoknál jelent meg, de ehhez persze hozzákeveri a tengerentúli muzsikosok gondolati világát.

Számos olyan zenei elem jelenik meg a számokban, ami szemtelenül kísérletezik, de az esetek zömében amint túllépne a befogadhatatlanság határán, azonnal visszarántja a hallgatót. Picit olyan a lemez, mint egy kellemes háttérzene, amibe nem akar belepofázni az ember, ezért inkább némán beszélget szemjátékkal és testi érintéssel.

Azért akadnak szétszakadó dalok, amelyek behoznak olyan túlzásokat, amik nehezítik a hallgathatóságot – főként a mainstream zene szerelmeseinek – ilyen a Downside is –, de közben vannak olyan szemtelenül egyszerűnek tűnő, fülbemászó számok, mint a Gloomtown Brats, a Kiss & Tell vagy az Infatuation.

Hova tovább?

Noha Weekes az IDKHow új albumán valamennyire az elmúlt évek trendjeit, a hetvenes, nyolcvanas éveket idéző zenei témákat és hangzásokat hozza, zenéjüknek a kezdetektől ez volt az iránya, így nem igazodásról van szó. Hiába nem gigabandáról beszélünk, az IDKHow valamelyest – nem szándékosan, de – elővetítette a Covid utáni trendhullámot már a Covid előtt. Ez akkor még a The Black Keyshez hasonló zenekarok stílusára hajazott, de már érződött, hogy eltér az iránytól,

Weekes szemtelenül jól használja fel a modern zene adta lehetőségeket a 70-es, 80-as évek világába csepegtetve, ami segít, hogy ne elcsépelt dalcsokrot kelljen rágcsálnia a hallgatóknak. Korábbi kiadványaikhoz hasonló a mostani lemez, de érződik egyfajta letisztultság, fejlődési ív,

Összesítve az I Dont Know How But They Found Me második nagylemeze, a Gloom Division profi munka számos kísérleti elemmel. Remek összhatás uralkodik a korongon, amit csupán néhány zenei túlkapás tud megtörni. A kísérletezésben azonban benne van a hibafaktor, ami egyben lehetőség is az újításra, a szabad alkotásra. Az IDKHow új albuma hasonló az előzőhöz, de azért minimálisan érződik Seaman kiválása. Hogy ez jó, vagy rossz, azt mindenki maga döntse el, ahogy azt is, hogy a kiforrottság széléhez közelítve vajon milyen irányba indul majd el a Weekes az immár szólóprojektté zsugorodott bandájával. 

7,9/10