Ahogy arról lapunk is beszámolt, néhány nappal ezelőtt izgalmas dolog történt Észak-Koreában. Megjelent a legújabb „nemzeti sláger”, amelyben a vezetőt, Kim Dzsongunt, a nemzet „barátságos atyját” éltetik. A premiert egy díszceremóniával kötötték egybe, ahol tízezer új otthon átadását ünnepelték.

A dalocska érdekessége, hogy kicsit olyan, mintha a múlt század táncdalait a kilencvenes évek hangzásvilágával kevernék – csak picit jobb technikai felszereltséggel. Első hallgatásra – ezúton is elnézést kérünk érte – zeneileg Aradszky László jól ismert slágere, a Nem csak a húszéveseké a világ ugrott be. 

meg a nyolcvanas és kilencvenes évek zenéjéből is akadnak elemek a Friendly Father című dalban – főleg a szám elején –, a klasszikus táncdalokat és indulókat idéző világ tagadhatatlan, a szövegre kitérni pedig ezúttal nem érdemes. Azonban ami még inkább érdekes, hogy végignézve azt a kevés könnyűzenei produktumot, amit online el lehet érni, ez nemcsak az új „slágerre”, hanem a helyi „mainstream” egészére is igaz. Észak-Koreában megállt az idő.

A fellelhető, régebbi, múlt századi dalok még – számos keleti ország zenéjéhez hasonlóan – késéssel ugyan, de lekövették, adaptálták, saját hangzásvilágukkal vegyítették a nyugati vagy az internacionális trendeket. Ez az elmúlt években, legalábbis abból az igen kevés könnyűzenéből kiindulva, ami megtalálható az éterben,

Noha mára számos technológiai újítást bevezettek a hangzás- és színpadtechnikát nézve Észak-Koreában – vagy legalább látszólag törekedtek erre –, a zenében a kilencvenes éveken nemigen léptek túl.

Az államfő lánycsapata

Egy-egy videóban tetten érhetők ezek a szokatlan eltérések, akár a Kim Dzsongun által személyesen összeállított Moranbong Band esetében, amely hiába 2012-ben indult, a zene, amit játszik, legjobb esetben sem haladta meg a kétezres évek legelejét. Papírforma szerint egyébként a banda maga is részben K-popot nyom, csak éppen annak az észak-koreai megfelelőjét, amit néha DPRK-pop néven emlegetnek.

Szintén izgalmas visszakeresni régebbi dalokat az országból, múlt századi alkotásokat, amelyek ugyanúgy érdekes hibridek voltak a világ zenéjét és sajátjukat összekeverve. Akkor azonban sokkal közelebb voltak ahhoz, amit a legtöbb ázsiai ország tett – legalábbis zenei korszakokat tekintve.

Az adaptálás tudatos és természetes késleltetése, kizárása, a külvilágtól való elszigetelődés hosszanti nyomai érződnek a dalokon. Történik ez annak ellenére, hogy néha-néha azért megesik, hogy egy-egy külföldi előadót beengednek az országba.

Üzenet

Ilyen volt például a Red Velvet nevű K-pop-banda vagy a híres Laibach szlovén avantgárd zenei társulat, ami első nyugati fellépőként léphetett be a Kim Dzsongun vezette országba. Utóbbi fellépéséről találni is néhány felvételt, amin látszódik a rezisztens közönség és a kötelező tapsvihar – az átadott, táptalaj nélküli üzenet.

Bár az észak-koreai zenei jelenség nem meglepő, inkább hosszú távú hatásai lehetnek érdekesek. Ugyanis ahogy a világ nemzeteinek zöme megszokta, a könnyűzene egy internacionális olvasztótégely, amely oda-vissza hat minden (bár főként nagy) résztvevője között, ezzel egyfajta konstans átalakulást, formálódást előidézve.

Ez az elmúlt években a gyors információáramlással, az online zenés platformokkal nőttön-nőtt. Ebben a világban látni egy elszigetelt ország mainstream könnyűzenéjének, még ha csak egy aprócska szeletét is, érdekes „olvasmány”. Milyen lenne, ha mindenhol megállna az idő?