Egyeseket érdekelnek a történetek egy egész albumon át, mások csak dalokon belül figyelnek az efféle ívekre. A Twenty One Pilots a koncepciólemezek világát egy másik szinten értelmezi, hisz már albumok óta építi saját metaforikus, fiktív világát, ahol most végre körbeértek a dalok. A Clancy című kiadvány, amely a banda hetedik nagylemeze,

A sztori szerint a főhős visszatér Trench képzelt világának Dema városába, hogy felszabadítsa a többieket, akik a kilenc püspök – köztük a vezetőjük, Nico – uralma alatt élnek. Ahogy a mostani történet is végigjárja a zenekar korábbi kiadványainál behozott sztorielemeket, úgy zeneileg is újraélik elmúlt albumaik legikonikusabb stílusirányait, miközben a zenekartól megszokott kísérletező gondolatiság van a központban. A Clancy című album azonban ennél is többet tartogat.

Rögvest a lemezt indító dal, az Overcompensate felépíti a főhős visszatérését. Először németül, majd franciául, utána spanyolul bontja ki egyre jobban és jobban a sorokat, hogy újra itt van Clancy, aki visszatért a titokzatos szigetről, élő fegyverré vált, és kész megfordítani a háború jelen állását. 

Egyik láb a másik után

A szám négyszer is kijött, mielőtt május végén debütált volna a banda 2024-es albuma. Először single-formátumban, majd háromszor a banda másik három dalával együtt, mindig kicsit csavarva a felálláson. Először a Next Semesterrel, majd a Backslide című számmal, végül a The Craving nevű alkotással bővült a kedvcsináló lista. Kicsit úgy álltak hozzá, mint anno a Saint Chaos, akik mindig egyel több dalt tűztek a lemezhez, csak a Twenty One Pilots ezt nem tolta el addig, amíg egyesével feltöltődik a kiadvány, csupán négy dalig játszották el, majd bedobták a teljes albumot.

A 13 számot tartalmazó, 47 perc hosszú lemez zömében hallgatóbarát, nagyjából háromperces dalokból épül fel, leszámítva a befejező, hat és fél perces számot. A banda most úgy döntött, minden zenéhez készítenek videóklipet is, amelyek a lemez megjelenésével együtt kerültek ki YouTube-ra.

Kivételt képez az előzetesen megjelent három dal (Overcompensate, Next Semester, Backslide), ugyanakkor a The Cravinghez két videó is készült, mivel kétféle változat jött ki belőle – egyik az előzetesen kiadott single-verzió, a másik a lemezen is hallható „Jenna’s version” alcímmel ellátott kiadás. A két változat közötti különbség, hogy míg elsőnek egy kicsit rétegzettebb verziót kaptunk, addig az albumra egy leegyszerűsített forma került, miközben a bedroom pop hangulatot nagyjából megőrizték – legfeljebb a kiművelt dobhangzás dolgozik ellene.

A Backslide című dalt is érdemes kiemelni, mivel az egy remek keveréke a zenekar berobbanásakor felpörgött, rájuk jellemző stílusnak, majd a később, a 2010-es évek közepétől behozott, nagyobb kórushatásokkal dolgozó zenéiknek is, ebbe belekeverték a legutóbbi időszak kellemesen populáris hangzásait. Egy dalon belül végigjárják munkásságuk több kulcspillanatát, ami a dalhoz készült videóklipben és a szám szövegében is visszaköszön, miközben mégis alkotnak valami újat, kellemeset, fülbemászót.

A lemezen számos stílus megjelenik. Az alternatív zene rengeteg szegmense előkerül, legyen az a pop, a rock vagy a hiphop irányzaton belüli, rendhagyó felfogás. Vannak elemek, amelyek kimondottan a mai és az elmúlt két év zenei divatjaira reagálnak, miközben kísérleti ötleteket hoznak be. A Twenty One Pilotsra mindig is jellemző volt, hogy – hiába a mainstreamben tartják őket számon – nem riadnak vissza olyan ötletek kipróbálásától, amelyeket előtte nem járattak be mások. Ezt itt is remek egyensúlyérzékkel teszik.

Nyitott ajtók

A dalszövegek folyamatosan himbálóznak a kizárólag kontextusban értelmezhető sorok és az általános üzenetek között. Vannak dalok, amelyek csakis az elmúlt évtizedben felépített koncepció mentén kapnak teljes színskálát, ha az ember hallotta, megismerte és megértette a Trench és a Scaled and Icy, illetve a felvezető Blurryface világépítését, metaforáit, kibontakozását.

A hat és fél perc hosszú szerzemény egy, a lemez zenei koncepciójába szépen illeszkedő dalként indul, majd egyszer csak lezárul, és egy percnyi madárcsicsergés után lassan visszaúszik. Néhány sornyi ének még beköszön, elmeséli, hogy a végső összecsapás pillanata közelít, majd megszólal egy hang, amely köszönti a főhős Clancyt, és nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon miként végződik a történet. Elviekben ehhez a dalhoz is érkezik majd klip, de csak néhány nap múlva, ami lehet, hogy megmutatja, mi is a végkifejlet, vagy épp ráhagyja a hallgató és néző fantáziájára.

Összegezve: a Twenty One Pilots hetedik stúdiólemeze, a Clancy tartalmilag, zeneileg és koncepció szintjén is kivételesen jó alkotás. Noha a zenei átkötések egyes dalok között még lehettek volna kicsit finomabbak, találóbbak, minden szám önmagában is hibátlanul értelmezhető, miközben lemezszinten teljesen jól illeszkedve alkotják meg a történetet, a koncepciót. Hogy a jövőben visszaviszi-e még a zenekar a közönséget Dema városába, vagy a történetet valóban, végérvényesen lezárták, majd kiderül – ahogy az is, hogyan folytatják innen tovább.

8,8/10