A sikert nehéz bezsebelni, és még nehezebb fenntartani, amit most első kézből tapasztalhat meg az amerikai rock and roll zenekar. A Palaye Royal ötödik nagylemeze messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A toplistás banda az elmúlt években számos ütős dalt dobott ki. Előző két lemezük, a The Bastards, illetve a Fever Dream tele volt olyan számokkal, amelyek a zenekar legjobbjai közé kerültek, ha csak a Lonelyra, a No Love In LA-re vagy a Borkenre gondolunk. Új albumuk, a Death or Glory azonban nem dúskál sikerslágerekben.

Nem minőségbeli zuhanást hallhatunk a zenekarnál, hiszen a friss dalok is technikailag hibátlan munkák. Inkább a kreatív ötletek száma csappant meg. A 12 dalos, 37 perces korong határozottan kurtább, mint az előző két nagy kiadvány, de ettől függetlenül nem tűnik fókuszáltabbnak. Hangzásában vegyíti az első két Boom Boom Room lemez világát, foltokban visszanyúl az előző albumokon tapasztalt elektronikusabb közeghez, de alig lép túl ezeken. Itt-ott vannak visszatekintések a kilencvenes évek zenei atmoszféráihoz, de ez is elhal, nem tudja felkarolni a lemez egészét.

Persze nem minden dal vérzik el így. A Showbiz című szám, attól függetlenül, hogy kísértetiesen Lady Gaga Paparazzijának refréne ugrik be az énekdallamról (feltehetően direkt, reflektálva az áthallásra), izgalmas elemeket kever. Van benne kilencveneseket idéző hangulat, kétezres és kétezertízes évekből vegyített gitár- és effekthangzás, illetve különféle változatos énekrészek. Kiemelkedik az albumról, de a töretlen flow-élmény nem párosul katarzispontokkal, a végén pedig a lezárásnál is inkább csak elvágják a dalt, mintsem hogy valóban befejezést adnának a számnak. 

Szintén érdemes megemlíteni még a Mister Devilt, ami olyan, mintha a 2000-es évek legelejéről térne vissza egy Rancid-dal, vagy épp az azóta feketelistás Lostprophets egyik számát hallanánk. Eltemetett zenei korszakot támaszt fel, amire a zajos keveréssel is ráerősítettek. Hasonló időszakot elevenít fel (bár inkább az évtized végét) az Addicted to the Wicked & Twisted, aminek refrénje átugrik a 2010-es évekre, majd a verze vissza.

Fiús bandás boom boom

Egyértelműen az album erősségét képzik ezek az erőszakosabb, keményebb dalok, mert ha nem is vadonatúj világot teremt vele a zenekar, olyan stílusokat idéz föl, amik egy ideje már nincsenek a reflektorfényben. Ettől függetlenül ez a néhány erősebb pont nem tudja felemelni a lemezt az igazi nagy durranások és húzószámok hiányában.

Az album dúskál az olyan rock and roll szerzeményekben, amelyek akár a banda első két lemezéről is jöhettek volna, csak épp a tempót és a szöveget variálták (Dark Side of the Silver Spoon az intrót leszámítva vagy a címadó Death or Glory). A másik túláradó csoport a pop-rock vonal, ahol egy picit ércesebb Jonas Brothers / One Direction vonal elevenedik meg, és mindössze Remington Leith szenvedő, karizmatikus énekhangja ad valami eltérő élményt egy fiúbanda slágereknek (Self-Loathing Conversation, Just My Type). Hiába a szövegek kettős hatásai vagy ironikus sorai, nem tudják fejre állítani vele a dalokat.

A szövegeket nézve a banda ezúttal is képes volt arra a bravúrra, ami a dalaik többségét jellemzi. Lényegre törő, erőteljes sorokba szedték az őket valóban foglalkoztató kérdéseket, miközben csak ritkán botlanak közhelyekbe, és azok is még ritkábban válnak hangsúlyossá. A korábbi lemezek belső küzdelmeivel szemben ezúttal leginkább a társadalmi problémák és a képmutatás van fókuszban, de találunk merengő szövegeket, szexuális utalásokat, vagy épp haragos érzelmi vallomásokat.

Lassul

Egységét tekintve megvan a folyamatosság. A dalok átfolyása nem durva, nem szakad darabjaira a lemez, viszont kevés a dallamtapadás vagy az olyan zenei húzás, amit nem lőttek le már a korábbi lemezeken. Az előző két albumnál számos kilengés és próbálkozás akadt, amivel a Palaye Royal a modern rock and roll bandák közt kezdett teljesen sajátos irányt felvenni. Határozottan eltértek az olyan kortárs előadóktól, mint a Maneskin, Yunglbood vagy a Royal Blood.

Összegezve: a Palaye Royale legújabb lemeze, a Death or Glory működik, van benne energia, de valahogy semmiben sem sikerült új vagy kiemelkedő megoldást hoznia a Kropp-testvéreknek. A lemezek közti kétéves intervallumot továbbra is tartják, de lehet, hogy ezúttal több időt kellett volna hagyni kísérletezésre, vagy csak bevállalni nagyobb kockázatot egy-egy dallal.

Mindettől függetlenül minőségi lemezt kaptunk, ami technikailag profi munka, így valószínűleg sokan találnak majd rajta olyan dalokat, amelyeket a kedvenceik közé tehetnek. Reméljük, hogy a srácoktól a jövőben kapunk majd még olyan ütős, nagy slágereket, amiket az elmúlt évtizedben hoztak el nekünk.

6/10