Ritka, hogy egy ikonikus személy és hang elvesztése után egy banda talpra tudjon állni. Hét év telt el Chester Bennington halálát követően, mire a Linkin Park eldöntötte, mégis folytatja a karrierét. Új frontemberük, Emily Armstrong elsőre úgy fest, hogy képes helytállni, ráadásul a zenekar friss lemezzel is készül, amelyen már az énekesnő szerepel. Ennek ellenére sokakban van kétség, hogy hosszú távon miként alakul a banda sora ebben a felállásban. Lapunk most olyan ikonikus zenekarokat szedett össze, amelyeknek egy karizmatikus frontember elvesztése után kellett talpra állni. Az ő példáikon keresztül vizsgáljuk, hogy a Linkin Park milyen esélyekkel indul. Listánk, a – sajnos – meglehetősen sok hasonló történet miatt a teljesség igénye nélkül készült.

Ahogy a zenetörténet mutatja, tucatnyi példa van arra, amikor egy kultikus frontember halála befoltozhatatlan űrt hagy maga után. Erre számos különböző módon reagálhatnak a zenekarok a feloszlástól az új énekes megkeresésén át egészen az emlékformációkig, de arra is volt már példa, hogy valóságshow-ban kerestek új frontembert.

Elsősorban azokat a történeteket vesszük most elő, ahol az énekes meghalt, de a zenekar újraindult. A The Doors esete például, ahol Jim Morrison karizmáját nem tudták pótolni (ezért végül befejezték), még úgy sem, hogy új énekes helyett a zenekartagok vették át a frontemberi posztot, nem mérhetők a mostani esethez. Szintén listán kívüli a Queen helyzete (és a hasonló cipőben járó zenekaroké), akik a régi dalaikat játsszák, csak vendég frontemberekkel Paul Rodgers vagy Adam Lambert személyében, és nem törekednek arra, hogy az új frontemberekkel olyan közös alkotói munkát végezzen, mint anno Freddie Mercuryval.

A hosszú távon fennmaradó zenekarokon van ezúttal a hangsúly, így többek közt olyan bandák történeteihez nyúlunk, mint a Lynyrd Skynyrd, az AC/DC, a Stone Temple Pilots, a Grateful Dead vagy a Thin Lizzy.

Volt a siker

A legismertebb és leginkább pozitív példa minden bizonnyal az AC/DC-é. Első frontemberük, Dave Evens mindössze egy évet és egy kiadott dalt élt meg a bandával, mielőtt a sikert hozó Bon Scott becsatlakozott. Ő mindössze hat évet töltött a zenekarban, ez idő alatt pedig hét lemezt adtak ki, amiken ő énekel. Folyamatos növekedés jellemezte a zenekart, és 1979-es lemezük, a Highway to Hell, ami fél évvel Scott halála előtt jelent meg, végre az Egyesült Államok albumlistáit is meghódította, ezért óriási csapás volt Bon Scott elvesztése. Sokan, még a menedzsment tagjai is szkeptikusak voltak, hogy egy olyan erős, különleges hang, mint Scotté, bármilyen módon is pótolható lenne.

A döntés nem volt véletlen, a néhai Bon Scott ismerte Johnsont, és elismerően beszélt róla a Young testvéreknek, így miután meghallgatták, biztosak voltak benne, hogy ez korábbi barátjuk szemében is jó döntés lenne. Még abban az évben kiadták első közös lemezüket, a Back in Black című albumot, amely bizonyította, hogy az új formáció magasabbra fog törni, mint valaha. A Back in Black a mai napig a világ öt legjobban eladott lemeze között van, és bizonyos források szerint a második helyen is áll, egyedül Michael Jackson Thriller című albuma előzi meg.

Az abszolút sikersztorik azonban itt nagyjából ki is fulladnak. Sajnos olyan zenekart is nehéz találni, ami szinten maradt a frontember halála után, olyat meg pláne, amelyik szintet lépett volna egy új énekessel.

Névváltoztatás

Ha ikonikus frontembereket akarunk említeni, akkor a Grateful Dead zenei zsenije, Jerry Garcia szintén óriási űrt hagyott maga után. A banda rajongótábora elkötelezett volt, mert bár Garcia karaktere pótolhatatlannak tűnt, mégsem idegenkedett a közönség attól, hogy a zenekar valahogy megpróbálja folytatni. Bár a csapat elengedte a Grateful Dead nevet, és az eredeti felállás sem maradt, a poszt-Grateful Dead zenekarok száma figyelemre méltó. Ők az eredeti banda örökségét vitték tovább különféle formákban, de már nem abban a volumenben, mint anno az anyaformáció.

A zenekar tagjaiból született meg a The Other Ones, a The Dead, a Furthur, a Dead & Company és a The Rythm Devil (utóbbi a Grateful Dead-tagok ötletéből született ütőhangszeres formáció). Garcia halála után nem jelent meg több stúdiólemez Grateful Dead néven, viszont 2019-ben kiadták a Ready or Not című live albumot, ami speciális esetnek számít. A lemez kilenc, 1992 és 1995 között készült élő felvételt tartalmaz, amelyek a híres „befejezetlen albumra” kerültek volna (a soron következő Grateful Dead-stúdiólemezre), de végül sosem jutottak el velük a kiadásig.

A banda ugyan 1983-ban befejezte, az újraalakulás esélye végérvényesen elszállt, amikor a vezető dalszerző és énekes Phil Lynott 1986-ban meghalt. Mindössze két tagja volt a bandának, akik az első perctől és az első lemeztől jelen voltak: Lynott és Brian Downey, a zenekar dobosa. A ’83-as lezáráskor öten alkották a bandát, Downey és Lynott mellett Scott Gorham, Darren Wharton és John Sykes zenélt az együttesben.

Lynott halála után tíz év telt el, mire a csapat újraalakult Sykes ötletére, aki átvette az énekes szerepét is. Összeverbuválta azt a csapatot, amely 1983-ban letette a lantot, és Marco Mendozával kiegészülve egyfajta emlékzenekarként folytatták halott társuk hagyatékát őrizve. Új lemezt viszont egészen 2010-ig nem adtak ki, amikor a felállás is komolyan megváltozott. Ricky Warwick vette át az énekesi posztot, és a banda gitárosa, Gorham bejelentette, hogy új lemezen dolgoznak. 2012-ben az is kiderült, hogy a Thin Lizzy hagyatékát nem akarják bolygatni, így megalapították a Black Star Riderst, ami párhuzamosan működve a Thin Lizzyvel új zenéket adott ki, félig-meddig azonos felállással. A két zenekar azóta is szimultán fut, bár több tagcsere is történt, a Black Star Riders azonban nem lett akkora név, mint az elődje.

A név marad, a forma változik

Akadt azonban nem egy zenekar, amelynek a tagjai a frontember elvesztése után ugyanazon a néven folytatták. Ilyen volt többek közt a southern rock talán legismertebb neve, a Lynyrd Skynyrd. A banda, amely örökre beégette magát a köztudatba olyan számaival, mint a Sweet Home Alabama, a Free Bird vagy a Simple Man, talán

Három nappal Street Survivors című lemezük megjelenése után repülőgépük lezuhant. Összesen hatan vesztették életüket a becsapódáskor: Steve Gaines énekes gitáros és nővére Cassie Gaines, aki háttérénekes volt az együttesben. Mellettük meghalt a zenekar egyik háttérembere, Dean Kilpatrick, a repülőt vezető két pilóta, illetve a zenekar ikonikus frontembere, a hetvenes évek egyik felejthetetlen énekese, Ronnie Van Zant.

A zenekar ezután feloszlott, majd tíz évvel később újraegyesült néhány emlékkoncert erejéig, ahol Ronnie Van Zant öccse, Johnny Van Zant vette át az énekesi posztot. Végül úgy döntöttek, hogy feltámasztják a Lynyrd Skynyrdet, ami némi jogi csatározást eredményezett az elhunyt tagok özvegyeivel. Végül 1991-ben megjelent az első új lemezük, azóta pedig aktívan működik a formáció. 2022-ig folyamatosan turnéztak, tavaly pedig még a 15. lemezükön dolgoztak, viszont az alapító tagok egymás után haltak meg, így Gary Rossington 2023-as halálával minden alapító eltávozott. Bár szakmailag talpra tudtak állni, és fesztiválok nagyszínpadainak visszatérő zenekara maradtak három évtizeden át, minden megváltozott:

A Linkin Park apropóján érdemes megemlítenünk a Stone Temple Pilots zenekart is, amely a kilencvenes és kétezres évek egyik kiemelkedő bandájaként maradt fent. Náluk furcsa helyzettel nézünk szembe, ugyanis az énekesek (mert ketten is voltak korábban) nem turné közben haltak meg, hanem elhagyták a bandát, majd meghaltak.

 Az első Scott Weilend volt, akit 2013-ban maga a zenekar menesztett – a dolog pereskedésig fajult. Weilend 2015-ben meghalt, így a visszatérés és a dolgok elrendezésének lehetősége elszállt. 2013-tól 2015-ig a Linkin Park énekese, Chester Bennington volt a banda frontembere, bár vele nem adtak ki új stúdiólemezt közösen. Bennington 2015-ben kiszállt a bandából, majd két évre rá ő is meghalt. A zenekar ezután online meghallgatásokba fogott, és 2017-re megtalálták új frontemberüket Jeff Gutt személyében, ám ugyanazt a sikert már nem tudták elérni, mint a kilencvenes és kétezres években, igaz, sikerült több jól menő dalt is kiadniuk az évek során. 

Ritka két hasonló eset, amikor egy elvesztett frontembert ugyanúgy akarnának pótolni különböző bandák. Néhol a névváltoztatás, másutt a visszatérés, megint más esetben a befejezés tűnt a jó megoldásnak. Az új énekes felkutatása sem egyformán zajlik, hisz csupán a fenti példákat nézve a zenekar átszervezésére, külső énekes bevonására, családtaggal való folytatásra és az online meghallgatásra is van példa.

bár az eredmény nem teljesen az lett, amit szerettek volna. A banda két lemezt élt meg az új énekessel, amelyek nem hozták a korábbi sikereket (persze az első album azért kapott némi visszhangot), de 2012-ben befejezte a zenekar.

Tiszta minta

A számos példát összevetve egy dolog tisztán látszik. Olyan esetben van esély a nagyobb sikerre, ha a zenekar eltávozott énekese nem az a fajta frontember, akire kizárólagosan és elsődlegesen épít a banda. Az AC/DC esetében nem csupán Bon Scott volt a sztár, még úgy sem, hogy a karaktere pótolhatatlan. Angus Young ikonikussága, színpadi és lemezteljesítménye vitán felüli, így a rajongók a gitárcentrikus bandát többek közt miatta is hallgatták.

Az olyan zenekarok esetében, mint a Thin Lizzy vagy a Lynyrd Skynyrd, egyfajta megemlékezésből indult a dolog, és nem „idegeneket”, hanem a bandához közeli embereket kértek fel a folytatásra. Az előbbi nem is Thin Lizzy néven adott ki új dalokat, az utóbbi pedig a halálukig foglalkoztatott több zenészt is, míg az elhunyt énekes öccse át nem vette a stafétát néhai bátyjától.

és még a zenekarnevet is csak csínján használták. Velük ellentétben a Stone Temple Pilots és az INXS frontot váltott, a nevet is megtartotta, de a siker mérséklődött. A Linkin Park esete leginkább az ő helyzetükre emlékeztet, viszont érdemes észben tartani, hogy számos más tényező is van, például a tagkeresési mechanizmus, illetve a külső tényezők is eltérnek. 

A zenekartagok közül többen a köztes időben sem távolodtak el az alkotástól, a zeneszerzés mögötti legfőbb elmék pedig megmaradtak a zenekar közelében, vagy jelenlegi tagjai között. Itt leginkább a The Doorshoz hasonló morális kérdés áll fenn, amikor is egy korszakalkotó frontembert szeretne pótolni egy zenekar, akihez a hallgatók érzelmileg mélyen kötődtek. Az AC/DC esetében az új frontemberrel teljesen új hangzás is érkezett, de az első dal alapján, amelyet a Linkin Park és Emily Armstrong adott ki közösen,

Az érzelmi kötödést nem lehet felülírni, viszont ha a zenei forma sem változik, akkor az igazi kérdés az, hogy tulajdonképpen egy majd húsz évig töretlen zenekari felállásba hogyan illeszthető be valaki úgy, hogy ne kelljen beleerőltetni zeneileg sem.

Ha a fenti példákat nézzük, azt lehet előrevetíteni, hogy a banda nem fog megbukni, de többé nem lesz képes olyan az átütő lemezsikerekre – az élő fellépések iránti érdeklődés más kérdés –, amilyeneket korábban közösen értek el. Ez természetesen semmit sem vesz el a Linkin Park vagy Emily Armstrong zenei teljesítményéből, de az is lehet, hogy a banda rajongótábora az első új album hallatán még rá is cáfol minderre.