Nem gondoltam volna, hogy fogok még új Linkin Park-lemezről írni, azt meg pláne nem, hogy lemezkritikáim közül ez lesz az a bizonyos, ami megizzaszt. Nem azért, mert ne tudnék róla mit írni – az egy másik, elcseszett véglet –, hanem azért, mert annyi gondolat van bennem, hogy a témát szimplán megfogni is kihívás. Arról nem beszélve, hogy erre az albumra hét évet vártunk.

• Tükrözzem a közönség amúgy sem egyhangú véleményét?
• Álljak bele és legyek a „rossz arc”?
• Vagy írjam, amit érzek, és tegyek a világra?

Egyáltalán mondhatom azt, hogy az a lemez tanulsága, hogy kövessük a megérzéseinket, még akkor is, ha nagy az ellenszél, és a bandát támadás is érheti? Ha meg elengedem, és csak szakmai oldalról fogom meg, ami rohadtul nem az igazi kritika, csak zenészokoskodás, akkor meg mihez mérjem? A visszatérés adja az erejét, vagy a korábbi Linkin Park lemezekhez hasonlítandó inkább? Van olyan banda egyáltalán, ami releváns viszonyítási alap?

Végül, hogy a nagyokat idézzem, a döntés nehéz volt. Mégis megtettem. Megírom úgy, ahogy 2017-ben ott álltam a Volt Fesztivál nagyszínpada előtt, durván három héttel Chester Bennington halálát megelőzően, nyitottan az új albumra, miközben vártam, hogy üvölthessem a klasszikusok szövegét. Hagyom, hogy vitára keljen bennem a rajongó és a zenész, a srác a negyedik sorból, aki torka szakadtából énekelte a Bleed It Outot, a New Divide-ot, a Lost In The Echot, de még a Heavyt is, és az a zenész, aki nem hagyhatja szó nélkül, ha valami nem áll össze, és lehetett volna sokkal erősebb is. Ez a From Zero, a Linkin Park nyolcadik stúdiólemeze.

Nagy erény

11 track, fél óránál kicsivel több. Ezt kínálja az album. Van benne OG Linkin Park-hangzás, hogy visszanyúljon a gyökerekhez; némi punkos attitűd, hogy Emily Armstrong sajátos karaktere is nagyobb teret kapjon; érkeznek mai, friss zenei ötletek, dallamok, hangzások és témák; miközben Mike Shinoda elmúlt hét évének szólóprojektje, és az ott tapasztalt kísérletező hangvétel is felkerült a lemezre.

Ha ennyi minden van az albumon, joggal mondhatnánk, hogy „na, ez változatos lemez”, amivel csupán két baj van:

• a lemez flow élménye tördelt,
• a Linkin Park egyik legnagyobb erőssége pedig, az albumokra szabott, elmélyült világ, elsikkad.

Persze, ma már ki hallgat egyben lemezt? Jó, én klasszikus gyerek vagyok, aki beteszi a lemezjátszóba vagy a CD-lejátszóba a Hybrid Theoryt vagy a Living Thingset, vagy épp nem shuffle módban a Spotifyra, és élvezi azt a változatos, mégis koherens élményt, ami dalról dalra reagál az előtte és utána lévő trackre, ahogy egyik szám húzza a másikat, és a 30-40 perc végére teljesen megélhetem az ötletet és az érzelmi vonulatot is.

Szerkezetileg akadnak kötések, ahogyan stúdióban beszélgetős dalintrók és -outrók összefűznek zenéket, vagy amikor az utolsó dal erősödő atmoszférája az intróba folyik vissza, de a sok, gyökeresen eltérő világ néha a legjobb technikai ötlet ellenére sem összeforrasztható.

A másik zavar meg leginkább azért van, mert a Linkin Park nem járt úgy, mint a nu-metal bandák zöme a 2000-es évekből, hogy képesek voltak megújulni, bejárni az alapstílusuk után az alter rock, az elektronikus zene, a popzene és a hip-hop mélységeit is, egy-egy lemezt egy-egy világnak szentelve, azok minden szeletét feltérképezve, kiélvezve. Hiába maradt névlegesen nu-metal banda, terelte a fókuszt albumról albumra, a folytonos megújulással azonosíthattuk őket. Ez volt, akinek tetszett, és volt, akinek nem,

Most a mindenféle keveredés inkonzisztenssé teszi a lemezt. Bár szövegében megvan az üzenet, zenéjében és koncepciójában látszik, hogy mindent meg akartak mutatni, amit fontosnak ítéltek, de emiatt a dalok nem erősítik egymást. Más szóval, ki akarták elégíteni a fanok vágyait, integrálni az új énekest, mutatni, hogy képesek haladni a korral és relevánsak maradni művészileg is, csak már ebben a négy pontban is van ellentmondás, és a húzd meg, ereszd meg játék nem válik egy lemez javára.

Ez nem vesz el az egyes dalokból, csak a koncepcionális erőből, amit az eddigi Linkin Park-albumok remekül képviseltek – legfeljebb a The Hunting Party lehet ez alól kivétel.

Amit ad

Hogy a zenét is nézzük... Előzetesen négy dalocska jelent meg a lemezről, nem időrendi sorrendben:

1. A The Emptiness Machine, amit nyugodtan nevezhetünk a lemez húzódalának,
2. az Over Each Other, ami az érzelmes power-ballad jelleget keveri a banda félelektronikus hangzásával,
3. a Two Faced kicsit mutogatva, hogy az új énekesnő is megállja a helyét a nagyon klasszikus LP hangzásvilágban, és hellyel-közel képes hozni valamennyit abból a pusztító erőből, amit Chester Bennington is képviselt egy-egy zúzósabb dalban,
4. és persze a Heavy Is The Crown, ami a League of Legends világbajnokság hivatalos dala is lett 2024-ben.

De mi van még az albumon? Cut The Bridge, ami egy Bleed It Out típusú dal és egy Billy Talent szám szerelemgyerekét adja. Zenei jegyeivel visszahoz valamit Emily Armstrong punk-rockos, saját világából, amit Mike Shinoda rapbetétei finomítanak vissza Linkin Parkká. A Casualty szeretne nagyon csúnya metál dal lenni, ehhez mérten még az összhangzást is régebbi, recsegő gitársoundokkal szennyezik (jó értelemben véve a szennyezést), majd beletesznek punkos és trash elemeket, illetve breakdownt, a lemez talán egyetlen igazán odaverős breakdwonját.

Az Overflow aztán teljesen kizökkenti a hallgatót, de ad némi különleges, a lemezen egyedinek mondható hangulatot és zenei élményt. A Stained szintén ezt a mai hangzást viszi tovább. A két dal perfekt működik egymásra reagálva. Akár egy új Linkin Park-lemez összhangzása is születhetett volna erre alapozva, ami eltért volna a korábbiaktól, újító és némileg mégis sajátos.

Aztán az utolsó előtti IGYEIH egy csúnya, zúzós dal lenne, de riffelése nem nagyon hoz újat, az összes post-grunge és nu-metal banda írt legalább egy ilyen riffet, ha nem többet. Végül a Good Things Go teljesen felülírja a korábbiakat, és abszolút más hangvételben zárja a lemezt. Itt kapunk néhány komolyabb magasságot Emily Armstrongtól, aki a lemez egészét tekintve énekesként hibátlanul teljesít a nehezített terep ellenére is. 

Az új front

Tudvalevő volt, hogy Chester Bennington nem pótolható és helyettesíthető, így jött egy énekesnő, akit több okból is nehéz hozzá mérni. Már az alapstílus is más, a hang is eltér, énekesként mégis próbál mindent beleadni. Hanghasználatban valahogy visszahozza Chester Bennington kicsit screambe hajló énekeit, miközben tiszta énekhangon is nagy dallamíveket tud megvalósítani. A screamje is teljesen elfogadható, bár erejét tekintve nem ugorja meg Bennington szintjét, miközben nincs benne olyan sajátosság, mint amilyenre néhány metálbanda énekesnője képes, ha breakdownokra kerül a sor.

Persze, ezek apróságok, és a mai Mike Shinodával jól működő párost alkot, majdnem annyira (de még épp nem), mint ahogy a fiatal rapper és a huszonéves Bennington is profin működött együtt lemezen és a színpadon. Némileg hiányérzet, hogy sem olyan igazán lehengerlő rap betétek, sem dalt robbantó metál alkotások sincsenek a lemezen, legfeljebb foltokban. A „mindent beleszövünk egy lemezbe” megközelítés nem tud annyira tiszta és felismerhető zenei élményt adni, mint a korábbi lemezek rapben és screamben is jól működő dalok tudtak, akár a Papercut vagy a Faint (és itt direkt nem az A Place for My Headet és a Given Upot mondom).

az olyan főtéma, vagy intró, amitől az ember azt érzi, hogy „igen, ezt tíz év múlva is ezerből fel fogom ismerni az első 3-5 másodperc alatt”. Talán a Heavy Is The Crown ilyen, de kevés olyan dal van, mint a korábbi lemezekről a Numb, a No More Sorrow vagy a The Catalyst, ahol rögtön berobban az atmoszféra, a sound design, a dallam, és bizton tudom, melyik bandát hallgatom.

Megtették, amit tudtak

Ami a promóciót illeti, teljes tisztelet Mike Shinodáéknak, mert megvoltak a nagy lépcsőfokok, szinte hibátlanul: infó szivárogtatás, tömeges hype, megszívatták az embereket titokzatos visszaszámlálással, majd jött a titkos bemutató koncert, aztán League of Legends betétdal, és a folytonos érdeklődésépítés. Nem csoda, hogy a négy előzetes single-ből kettő már 100 millió stream felett van csupán Spotify hallgatottság tekintetében.

Szövegezésében is a régebbi Linkin Park-időket idézik a sorok (persze érettebben, és kicsit meggyötörtebben). A picit költői, de befogadható gondolatok reagálnak a jelenre, a veszteségre, az elmúlt hét évre. Nincs bennük olyan harag, mint anno, de már ők is más emberek. Fogalmam sincs, miként lehetett volna még jobban megfogni szavak szintjén a veszteségük és a jelenük közti kapcsolatot. Vannak éles és őszinte sorok, máshol inkább kerülgetik a valóságot, küzdenek a lecsupaszított fogalmazással, néhol alul is maradnak, plasztikussá lesznek, de összességében próbálnak érzelmeket közvetíteni.

Az igazat megvallva: én is ezt csinálom. Mindegy, mennyit fejtegetem, nincs bennem igazi válasz. Feltettem száz kérdést, és legjobb esetben is csak a felét tudtam megválaszolni. Talán azért, mert a többit nem lehet. Vártam, hogy visszatérjen a zenekar és talpra álljon, de ennyi volt bennem. Nem konkretizáltam, hogy mit szeretnék. Újra olyan inspiráló és izgalmas lemezeket, mint a Meteora és Minutes to Midnight, vagy szimplán azt, hogy megint élőben üvölthessem velük a dalokat, tudva a tényt, hogy az már nem lesz ugyanolyan?

És azt hiszem, ez a legközelebbi válasz. Semmi sem lesz már ugyanolyan. A zene, amiben felnőttünk, amibe menekültünk és amit leginkább élveztünk, ott marad húsz évvel korábban. El nem tűnik, de változni sem fog, legfeljebb beszennyezi a nosztalgia. Mi meg vagy megragadunk ott, vagy megyünk tovább. Ha az utóbbit tesszük, el kell fogadni, hogy annak ára van. Ha megpróbálunk a jelenben élni, ahol nem lehet már úgy a régi dolgokba menekülni, újra meg kell találnunk mostani erőnk forrását, ahogyan a félelmünk előli búvóhelyeinket is.

Ezzel a zenekarral nőttem fel, dobosként a dalaikat kezdtem az elsők közt játszani, énkeseként Mike Shinoda rap részeit gyakoroltam, miközben a szobámban próbáltam Chester Bennington hörgését utánozni, majd nem picsogni azon, hogy szétszakad a torkom, és hogy a francba lehet ilyen menő scream után olyan tisztán énekelni.

Velük nőttem fel, most mégis azt kell elfogadnom, hogy ők már nem azok, és abban a formájukban nem léteznek, mint anno. Testük szinte minden sejtje lecserélődött, és velük az akkori valóság is. Megújultak, megváltoztak, ezt pedig vagy szeretjük zeneileg, vagy nem – a mi döntésünk. Zenészként úgy érzem,

Sok a hibája ahhoz képest, amilyen a tökéleteshez közeli lemezeket hoztak korábban. Zenéjük szerelmeseként meg azt mondom, hogy örülök, hogy megint vannak, jönnek, csinálják, még akkor is, ha máshogyan. Egész életemben tiszteltem azt a temérdek munkát, amit Mike Shinoda ebbe a projektbe tett, és ahhoz is erő kellett, hogy kimondja: „visszatértünk” – kicsit majdnem tényleg a nulláról.

Nem fogom találgatni, hogy a zenekar újra naggyá lesz-e. Felesleges. Azt sem fogom fejtegetni, hogy ez volt-e a jó döntés a visszatérésre. Nincs jó válasz. Csak vélemény van, mindenkinek joga van a sajátjához, ahhoz, amit igaznak érez. Jobb szeretném találgatni azt, vajon milyen stílusokhoz nyúl a csapat legközelebb, mennyire válik újra egységesen erőssé a banda hangzása, és mikor érkeznek olyan közelségbe Magyarországhoz, hogy láthassuk őket élőben. 

Ha csak zenészként akarom nézni, hogy az album mire képes, akkor talán kevesebb lenne az eredmény, de ellenszélben haladni küzdelmes dolog, így minden tisztelet a csapaté.

7/10