Elvitathatatlan tény, hogy a Pantera a metálbandák panteonjának egy kiemelt helyét érdemli, már csak zenetörténeti jelentősége, a tagokban és zenéjükben lakozó erő és kreativitás, valamint a zenekart övező kultusz és rajongás mértéke miatt is – nem beszélve a metál jövőjére gyakorolt hatásukról. Viszont az is elvitathatatlan tény, hogy ez a négy zenész (Dimebag Darrell gitáros, Vinnie Paul dobos – a két alapító Abbott fivér –, Phil Anselmo énekes és Rex Brown basszusgitáros) olyan szinten utálták egymást a végére, hogy 2003-ban – egy évtizednyi üstökösként való szárnyalás után – feloszlatták a bandát, és utána nagyjából 15 évig nem is nagyon kommunikáltak egymással. Vagyis pontosítsunk egy kicsit: Phil Anselmót utálták ilyen szinten az Abbott tesók, hiszen állítólag drogfüggősége és az ebből fakadó viselkedési stílusa miatt bomlott fel a banda.

Ez idő alatt Dimebaget lelőtte egy őrült rajongó (2004. december 8-án), de hiába vetődött fel időről időre, hogy esetleg újra össze kellene rántani az aranytojást tojó tyúkot – Anselmo és Brown benne is lett volna –, Vinnie Paul kijelentette, hogy ő bizony hallani sem akar erről az újraegyesülésről, részéről a Pantera és főleg Phil Anselmo halott, és „nincs az az isten, hogy újra egy színpadra álljanak” – nyilatkozta. Eddig elég egyszerű és lineáris a történet, viszont 2018. június 30-án a dobos meghalt (egyes hírek szerint már 22-én, viszont hivatalosan 30-ára datálják a szaklapok), így már csak néhány jogi akadálya volt annak, hogy újra működésbe lépjen a gépezet.

Többen is sejthettek valamit 2019-ben, hiszen Phil Anselmo és bandája, a The Illegals egy komplett Pantera-show-val turnézta körbe a világot, ráadásul a pletykák itt is megelőzték a bejelentést: többen tudni vélték, hogy Anselmo és Brown Zakk Wylde gitárossal és Charlie Benante dobossal pótolja majd az Abbott tesókat a színpadon. Viszont a Covid–19-járvány közbeszólt, így hiába az előkészületek, a pletykák és a háttérben folyó egyeztetések, hiába az elháruló jogi akadályok és a megegyezés a jogutódokkal, a hivatalos bejelentésre egészen 2022. július 13-ig kellett várni.

Legalábbis a rajongók egy része szerint, hiszen sokan úgy vélték – sőt még ma is úgy vélik –, hogy egy olyan bandát újraindítani, amely ellen a még akkor élő alapítótag foggal-körömmel küzdött, majd halála után még ki sem hűlt a teste, a jogutódok máris „aprópénzre váltották” a fivérek örökségét, nem lehet egyenlő az újraélesztéssel. Sokan úgy gondolják, a banda csak „haknizik” és jó pénzt keres azzal, hogy a Pantera név nagyon jól cseng, és szinte bármelyik fesztiválon eladható headliner fellépőként – kivéve a Rock am Ringen és a Rock im Parkon, de erről inkább Anselmo tehet. A banda viszont nemigen törődik a negatív hangokkal, ugyanis 2023 decemberében újra színpadra álltak és az utóbbi két évben – Magyarországot is érintve – körbeturnézták a világot. 

A turné és a „halott tagok és legendájuk előtti tisztelgés” – ahogy a megmaradt duó nevezi – olyan jól sikerült, hogy nagyon úgy tűnik, ez a felállás tartósabb lesz egy egyszeri „csodánál”. A banda ugyanis január 21-én, Helsinkiben megkezdte 2025-ös Európa-turnéját, miután lezavartak egy gyors kört Nagy-Britanniában is, az újjáalakulásuk után először. A magyar állomásnak, két évvel a dupla barba negrás megőrülés után – a Papp László Sportaréna adott otthont, ahol a texasi groove metal fenegyerekeknek a szintén texasi, crossover thrashben utazó Power Trip és a michigani punk/metal Child Bite melegítette be a színpadot és a közönséget. 

Káosz zsenialitás nélkül

Az este hétre kiírt Child Bite pár perccel a meghirdetett start előtt már elfoglalta a színpadot és nekikezdtek rövid, ám annál velősebb szettjüknek. A punk/metal attitűdöt egyébként maximum Shawn Knight énekes általános iskolás tesiórákat idéző rövidgatyájában és a banda megszólalásában éreztem, ugyanis a zenéjükben még jóindulattal sem lehetett felfedezni a stílusból egy fikarcnyit sem. Ellenben groove metalból és noise hardcore-ból annál többet. 

Nagy kár, hogy mind a 35 perc úgy szólt, mintha egy üres csarnokban lévő medence aljáról zenéltek volna az urak, és az égvilágon semmit nem lehetett kivenni sem a hangszerekből, sem az énekből. Vagyis de, egyvalamit ki lehetett: hogy Knight a System of a Downon nevelkedett – valószínűleg innen a punk/metal megnevezés –, hiszen a tisztái és az artikulálatlan hőbörgései egy az egyben Serj Tankiant próbálták hozni. Annyi volt a különbség, hogy itt sem Tankian zsenialitása, sem Daron Malakian kiváló zeneszerzői készsége nem volt tetten érhető, így a káosz végül csak káosz maradt, és nem fordult át zsenialitássá.

A Power Trip még az első bandára is rá tudott kontrázni, hiszen már tíz perccel idő előtt belecsaptak thrashmuzsikájukba, ahol a Bay Area nagyjainak összes kliséjét elpuffogtatták, Kerry King gitárszólóinak jellegzetességeivel vastagon megkenve az egészet. Érdekes egyébként, hogy pont ők melegíthettek a Pantera előtt, hiszen az eredeti énekes, Riley Gale még 2017-ben kijelentette, hogy semmi szín alatt nem hajlandó Anselmóval egy színpadra állni annak rasszista és náci megnyilvánulásai miatt. Viszont Gale 2020-ban meghalt, majd négy év hiátus után a banda Seth Gilmore-ral a mikrofonnál tért vissza az aktív zenekarok közé, és úgy tűnik, a gát eltűnt, és működik a közös turné.

Viszont számomra hihetetlen, hogy a Power Trip a 2010-es évek egyik vezető thrashbandájává küzdötte fel magát, hiszen az égvilágon semmi különleges nincs benne, sőt még unalmas is egy kicsit. A zenéje ugyanis két részből áll: a gyors, száguldós részekből és az ezek közötti töltelékből, ahol mindenki a gyors részeket várja – amik minden dalban meg is érkeznek, menetrend szerint.

Állítólag Riley szövegei sokat hozzátettek ahhoz, hogy kiemelkedjenek a hasonszőrű előadók közül, de egy arénahangosításnál villámgyors thrasht játszó bandából kihallani az éneket – amelyen ráadásul tengernyi csatornavisszhang is van –, az nagyjából a lehetetlennel vetekszik. Főleg úgy, hogy Gilmore még az átkötő szövegeknél is elég nehezen volt dekódolható, nemhogy ének közben. Így igazából maradtak Blake Ibanez gitáros szólói, amelyek élvezeti értékkel bírtak, a többi viszont eléggé egysíkú volt, de annyira, hogy néhol már annak is tudtam örülni, ha fekvést váltottak a húrosok, vagy hogy 25 perc után végre érthetővé vált a lábdob.

Innen szép nyerni

A Pantera pedig már azelőtt veszített, hogy megszólaltak volna, hiszen egy megható összeállítás vetítésével indították a show-t – akkor még a színpadot egy hatalmas molinó takarta el –, ahol Vinnie Paulra és Dimebagre emlékeztek, majd a két tesó sziluettje rajzolódott ki egy fehér háttér előtt. Ez a rajongóknak amúgy hatalmas homage volt – és a Floods alatt megcsinálták még egyszer –, de miközben mindenki ujjongott, azon törtem a fejem, mekkora képmutatás már ez. 

Viszont a másik oldalról meg teljes mértékben el tudom hinni, hogy Anselmo és Brown hálásak a két alapítótagnak, hiszen haláluk után egészen jól megélnek abból az örökségből, amit hátrahagytak. Miközben ezen lamentáltam, lehullott a lepel, a kivetítőn megjelent a banda logója – némi vadkenderrel megbolondított, zöld színezettel –, a zenészek pedig ott álltak és nekiláttak…

K.O.

Innentől pedig nem volt mit tenni, meg kellett adnom a Panterának, amit megérdemel. Hiába a lelki kálváriák, hiába a vitatható tálalás, hiába a múlt tátongó sebei, ez a banda akkor is olyan erőt képvisel, amit semelyik másik zenekar a világon. Ezeknek a daloknak mindegyikében annyi kreativitás és ötlet van, amennyi az előző két banda teljes szettjében összesen nem volt – de könnyen lehet, hogy az egész diszkográfiájukban sincsen.

Az Abott fivérek helyére igazolt Zakk Wylde gitáros és Charlie Benante dobos olyan alázattal és hitelességgel hozta az ikonikus témákat, hogy még a legszőrösszívűbb ellendrukkernek is el kell ismernie: ez nem csak a pénzről szól, ők valóban tisztelegnek egy életmű, egy örökség előtt, ráadásul tudásuk legjavával. Könnyen lehet, hogy Brown és Anselmo nem ezt teszi, de legalább nem látszott rajtuk egy pillanatig sem. Mindenkin a felszabadultság és a zene öröme volt felfedezhető, ami több mint 40 év – és néhány ekkora hullámvölgy – után nagyjából a csodával határos.

A hangosítás pedig végre magára talált, bebizonyítva, hogy tud jól szólni az aréna, csak értő fülekre kell bízni a potmétereket. Bár hozzá kell tenni, hogy néha sikerült kicsit túltolni a zenei alapot és elnyomni Anselmo hangját, ami elég érdekes volt, hiszen olyan őserő van a torkában, amivel nagyon kevesen rendelkeznek a világon. Ettől függetlenül panasz nem lehet a frontemberre, hiszen úgy hozta le az estét, ahogy egy texasi metálénekesnek kell: szűkszavúan, profin és kőkeményen.

Ahol lennie kell

A zenészek közül egyértelműen Zakk Wylde-ot illeti a legnagyobb taps, hiszen elképesztő riffeket és szólókat hozott le hibátlanul, míg Benanténak azért csak bele-beletört a lába Vinnie Paul egy-egy ikonikus groove-jába (talán elég, ha csak a Becoming elejét említem). De természetesen ez nem negatívum, hiszen az a fajta zsenialitás, ami ebben a testvérpárban zsigerileg megvolt, nem várható el senkitől, hiába van a kisujjában a komplett szakma.

A 75 perces szett egyáltalán nem volt kevés, ráadásul sorjáztak az olyan slágerek, mint a Walk, a Cowboys from Hell, az I’m Broken, a Domination, a 5 Minutes Alone, az A New Level, vagy a This Love… Igazából olyan best of műsort kaptunk a texasi metálosoktól, hogy minden rajongó szája tátva maradjon, de legyen benne annyi meglepetés, hogy ne lehessen fejből kitalálni előre, hogy mikor mi következik – ez tökéletesen hallatszott a közönségen mondjuk egy Suicide Note pt. 2-nál. 

Ezek az emberek 1990 és 2001 között valami olyasmit alkottak, amire komplett zenekarok, trendek és műfajok mutogatnak még mindig hivatkozási alapként, és amiből táplálkozhat és ihletet meríthet egy komplett színtér. Én a magam részéről már csak egyetlenegyet sajnálok: hogy nem láthattam ezt a bandát 1994 körül, amikor a klasszikus felállással, erejük teljében felforgatták a világot. Az talán még ennél is jobb lehetett.