Bármilyen erős állítás is, teljes mellszélességgel kiállok mellette: 2025-ben a mainstreamben nem született még olyan erős lemez, mint Lady Gaga új albuma, a Mayhem. Azon is csodálkoznék, ha év végéig érkezne olyan, ami felveheti vele a versenyt, persze 100 százalékig biztosan nem jelenthetem ki, hogy ez nem történhet meg. Az alkotás változatos, energikus, emlékezetes, és bevállal sok olyan húzást, amit nem hittem volna, hogy 2025-ben egy A-listás popénekes meg mer tenni.

A 14 dalos lemez első és utolsó alkotása megjelent korábban single formátumban, pedig a két szám hangulatában ég és föld. A lemez mégis úgy halad, hogy észre sem vesszük, ahogy az első alkotást mint XXI. századi dark popos dalt egy könnyed, 70-es, 80-as éveket idéző duett váltja a lemez végén.

A Mayhem olyan zenei rétegeket rak egymásra, amiben elvétve lehet csak hibát találni, és bizonyíték rá, hogy Lady Gaga továbbra is a popzene egyik legnagyobb és legikonikusabb neve. Azt is elmondjuk, hogy miért.

Mostanában elszoktam attól, hogy egy lemezből dalonként facsarjam ki a részleteket, hiszen nem mindenki azért nyit meg egy cikket, hogy végig is olvassa azt, de ez a kiadvány vitán felül megérdemli és igényli a törődést.

A Mayhem alapvetően egy utazás.

• Egyfelől zenei, egyre visszább megyünk az időben, klasszikusabb ötletekhez nyúlva.
• Közben oldalvást is haladunk, hiszen stílusában nem csak a popzene különböző korszakait fogja meg benne Gaga.

Az énekesnő az album központi stílusaként az industrial dance musicot nevezte meg – ez vitán felül dominál a lemezen, hiszen jelentős számban vannak agresszív hangeffektek és szaggatott ritmikák táncolható köntösbe öltöztetve –, de azért messze nem képes magába foglalni mindent. 

Ellentmondás

Lady Gaga aktuális, kortárs megközelítésben robban be az albumon. A lemezindító Disease-en az elmúlt 5–10 évre jellemző zenei elemeket vegyíti sajátos dance-hangzásával, amit már 2010 körül is mindenki könnyedén felismert, és azonosított vele. A dal épp oly erőszakos, mint azt az industrial környezetben várnánk, de az énekesnő nem bízta a véletlenre, és igyekezett erős, dallamos refrént alkotni. 

A lemez címe (Mayhem) a kontextusban zűrzavart jelent, ami első hallgatásra meg is jelenik, aztán szépen lassan kikristályosodik, hogy van itt rend és rendszer, nem is kevés. Ahogyan Lady Gaga az Elle-nek adott interjújában is kibontja, a zűrzavar a klipekben fizikálisan is megtestesül, és zenei koncepcióban is megjelenik mind a 14 számban, egyszer erősebben, máskor gyengébben: 

Azért lett az album neve Mayhem, hogy megemlékezzek egy olyan részemről, az élet azon aspektusáról, amit nem volt mindig könnyű elfogadni. Azért is volt nehéz eleinte Mayhemnek nevezni a lemezt, mert nagyon nem szerettem volna, ha ez az érzés testet öltene. De én egy reményekkel teli ember vagyok. Egy álmodozó, aki végső soron arra jutott, hogy ezek mind a létünknek és a világunknak a darabkái, és ennek a töredezettségnek a zűrzavara az, ami végül megtanít bennünket arra, hogy mire is képes az öröm, a tánc, a sírás, a nevetés, zenét hallgatni, magadhoz ölelni a barátaidat, a családodat, újra és újra. Ez az album boldoggá tesz, és élvezem azt az ellentmondást, amit egy olyan, szórakoztató album tud nyújtani, amit zűrzavarnak neveztem el.

A lemezhez készült néhány klipben pedig valóban testet ölt Mayhem mint karakter, hiszen a Disease-ben a fekete ruhás nő, a lemez második dalában (Abracadabra) pedig a vörös ruhás nő képében jelenik meg.

A jelenből indulunk

Ha pedig már az Abracadabrához értünk, akkor ennél a számnál valamit muszáj megjegyezni: Kicsit olyan a dal, mintha az énekesnő korai dance-korszakából az Alejandrót fuzionálta volna az elmúlt években mainstreambe is betört nyers, industrialhatásokkal (akár a Swedish House Maffia és Sting közös dala, a Redlight stílusa). Ettől mai lett az eredmény, miközben ismerős a forma. Lady Gaga kiölte a dalból a nosztalgiát, pedig valami igazán rá és kezdeti időszakára jellemzőt hozott össze.

Aztán lépésről lépésre halad visszább és visszább az időben, de ezt a „nosztalgiátlanságot” továbbra is tarja. A Garden of Eden már pofátlanul és gátlástalanul a 2000-es évek végének zenéjét hozza vissza, de továbbra is olyan dallamos és emlékezetes hookokkal megpakolva, hogy könnyen bennragad a fejekben. Egy-egy sor és dallam egészen Rihanna S&M-jét és Gaga The Fame Monster című EP-jét idézi fel.

A lemez elején lévő daloknál rendszeres az a jellegzetes Lady Gaga-húzás is, hogy a dallamos refrént egy post-chorus követi – ilyet korábban gyakran alkalmazott az énekesnő olyan gigaslágereiben, mint a Bad Romance vagy a Poker Face. Aztán a Perfect Celebrity kicsit kikacsint ebből a sorból, de egy másik aspektusra nagyon szépen ráerősít.

Szótagokat ismételget, szavakat darabol és játszik a betűkkel, miközben néha váratlanul kezd el szöveget halmozni vagy épp szótagokat elnyújtani. Ez több 2000-es években berobbant sztárra is jellemző volt, de Lady Gaga zeneiségébe hosszú távon is beépült.

A soron következő Vanish Into You igazi vízválasztóként működik. A zongorás kezdés miatt azt hinnénk, hogy majd ilyen Bad Romance-érzetben robbanhat be a dal, hiszen a korábbi számok is ebből a korból merítettek – ez a hatás azért később megjelenik –, de helyette egy jóval szintiközpontúbb, kicsit múlt századi, funkyelemekkel megspékelt dalt kapunk, ami a refrénben lesz csak Lady Gaga-hatású. Ennél nehezen lehetett volna jobban átfolyatni a két század zenéjét egymásba, főleg hogy a Perfect Celebrity egy lépésnyit már eltávolodott az előtte lévő számoktól. 

Irány a múlt

Innentől pedig szabad a játék, amit Lady Gaga ki is használ. A Killah című dal teljesen elrugaszkodik a korábbi gondolatoktól, amiben sokat segít a DJ, Gesaffelstein közreműködése is. Olyan szépen folyatnak össze különféle irányzatokat a francia lemezlovassal, hogy Robbie Williamstől elkezdve Adam Lamberten át egészen a hetvenes évek d*gós – akarom mondani pizzafutár funkyzenéjéig minden beugrik. Aztán az instrumentális betét teljesen új színeket ad a dalnak, mintha synth-punkot (egy-egy kevésbé noise-központú Suicide-dalt) akartak volna megidézni néhány pillanatra – de szigorúan csak pár pillanatra. 

Az utána érkező Zombieboy pedig már annyira a '80-as évekig megy vissza, hogy arra nincs bocsánat. Mondjuk Dua Lipa, akinek a mostani Gaga lemez komoly vetélytársa a dance-szcénában, ebből építette fel karrierje jelentős részét. Azért pedig szimplán le a kalappal, hogy ebben az elektronikus popszcénában (bár csak a lemez második felén, de) Lady Gaga nemegyszer operál instrumentális betétekkel, rövidebb szólókkal. Itt is van egy finom gitártekerés, amit énekválaszolgatásokkal tesz rendhagyóbbá az énekesnő.

A LoveDrug marad is ebben a hangulatiságban. Tovább erősíti a klasszikus dance-hatásokat, kicsit a szintipopelemeket, és a XX. századi zenéket idéz. Azt is érdekes figyelni, hogy minél inkább megyünk vissza az időben, és minél régebbi popzenei világokba visz minket a Mayhem, annál nagyobb hangsúlyt kapnak a hathúrosok a dalokban.

Aztán a How Bad Do U Want Me – tudom, hogy ezért meg fognak kövezni, de – olyan, mintha Taylor Swiftet visszavittük volna 1988-ba, hogy „tessék, csinálj egy popdalt, de tilos countryba átvinned!” Ha nagyon akarnánk, talán Katy Perryvel is működhetne ez az egyenlet, csak nála nem a countryt kell kitiltani a dalból. Dobgépek, szintik, nagy kórusok, az egyetlen, ami rombolja a korképet, az a túlságosan tiszta és kisimított összhangzás, meg egy-két pillanat a dal vége felé, ahol azért kikönyököl a Gaga-hatás. 

Vissza a jövőbe

A Don't Call Tonight pedig szintén hasonló okból izgalmas, hiszen múlt századi hatásokat kever egy kicsit Alejandrót idéző világban, csak most a mérleg jobban billen a XXI. század felé. Aztán a Shadow Of A Man stílusilag és hangzásában már jobban visszatér a jelen felé, ezzel megtartva egy jó hullámzást, mindenféle éles váltást kerülve.

Ez is korszakok keveredéséből áll össze. Picit felidézi Tina Turner dalainak erejét, de Bruno Mars Gorillája is felsejlik, a végén pedig a hangszeres szóló monumentálisan vezeti végig a bridge-részt, ami a háttérben úszva erősít rá Lady Gaga hangjára. A két lead remek egyensúlyban épül, majd a gitárok végig bennmaradnak támasztásként a dalban. 

Egy stílusában kortalan ballada, ami szövegében talán az egyik legérdekesebb az albumon, de zeneileg a Coldplaytől Gwen Stefaniig szinte mindenki felhasználta már a refréntémát valamilyen formában. Ami azonban a szám igazi pozitívuma, hogy szinte tökéletes kötés a The Beast és a lemezzáró Die With A Smile között. 

Utóbbi pedig valódi ékkő ennek a korszakokon és stílusokon átívelő zenei utazásnak a végére, amiben Bruno Marsnál jobb társat nem is találhatott volna Lady Gaga. Hiszen az énekes szintén a kortárs és a múlt századi pop között lavírozok, dalról dalra, egyik kollaborációtól a másikig haladva. Az pedig külön dicséretes, hogy milyen jó felosztásban és arányban oldották meg az énekeket,

Szövegileg csupán három dolgot érdemes megemlíteni a lemezen.

• Az egyik, hogy senkinek sem javaslok pálinkázós, ivós játékot annak alapján, hogy Lady Gaga hányszor mondja ki a night, a cry, a light és a dance szavakat, mert a lemez feléig sem biztos, hogy el lehet jutni detoxikálás nélkül.
• Ami szintén izgalmas, hogy inkább az album második fele az, ahol az énekesnő jobban elmerül a szövegek tekintetében, sajátosabb metaforákat használ, míg az első pár dalban több a sematikus fordulat.
• Harmadrészről fontos az is, hogy hiába nem a dalköltészet legkiműveltebb szövegeit kapjuk, a témák mind fontosak az énekesnőnek. Minden dalban reagál jelenére vagy múltjára, ráadásul mindben máshogy, ami szintén elismerésre méltó, hiszen témáját tekintve próbálja kerülni a lemez a többszörös önismétlést. 

Mindent összevetve

Az énekesnő szemlátomást mindent beleadott az alkotásba, és ez valószínűleg meg is térül. Eddig az A-listás, mainstream popsztárok közül Lady Gaga lemeze az, ami 2025-ben a legerősebb összkompozíció, persze nem lehet még temetni a popipart, hiszen bármikor érkezhet egy hasonlóan ütős lemez. Annyi biztos, hogy az énekesnő karrierje egyik zenitjén van, és mindent megtesz, hogy ez a csúcsidőszak a lehető legtovább tartson. 

9/10