Miután bukta a házat, Zsolt a bátyjához költözött, aki a Duna-parton lakott Pesten. Egy sátorban, az építkezés mellett, ahol dolgozott. Egyik nap a sógornője rohant be kétségbeesve az építkezésre, tőle tudták meg, hogy bontják a sátrat, alig tudták lerángatni a ponyvát a teherautóról. Meg kellett ígérniük, hogy nem verik fel ugyanott, így kerültek ide, a patak mellé.

„Először ott voltunk” – mutat a kerítésen túlra, „csak mondták, hogy nem egészséges, a szomszédunkra rágyújtották a sátrat.” Pár száz méterrel odébb találtak egy biztonságosabb helyet, kunyhót építettek, most is ott laknak. „Akik ismernek, kérdezik néha, hogy megkaptam-e már a lakást. Addig sem itthon várom a sült galambot, próbálok ebből a szarból kitörni.” (Fotó: Huszti István / Index)

Kukázni járt a közeli lakótelepre, a gondnok egyszer csak megkérdezte tőle, hogy dolgozni szeret-e. „Hülye, aki szeret, de muszáj” – vágta rá: belevágott, azóta mindenessé nőtte ki magát. A kukákat, sokszor a lifteket is ő tartja rendben, a gondnok idős szüleinek is besegít, ha szükség van rá. „Bármit rábízok, becsülettel megcsinálja” – támasztja a falhoz a partvist a Zsolttal egykorú férfi, aki vakon megbízik felfedezettjében. „Mások is segítettek korábban, de csak menj be, tapsolj-fütyülj alapon, kulcsot nem adtam korábban senkinek.” (Fotó: Huszti István / Index)

A kukákkal kezdünk hajnalban: pontban ötkor találkozunk, biciklin érkezem, ahogy Zsolt kérte. Három lakótelepi ház szemetét kell kipakolnia, ha eldugul a leöntő, azt is ő szereli meg. A cső szűk és lerobbant, már egy lámpabura is el tudja tömíteni, egyszer pont emiatt kellett két és fél órán keresztül szerelni a tizediken. Most hamar végzünk a negyven kukával, még fel kell söpörni és a jobbra-balra elszórt szemetet is fel kell szedni. (Fotó: Huszti István / Index)

Sokszor megnézik az utcán: „Valahol megértem a lakosokat: vannak olyan igénytelen hajléktalanok is, akik odahugyoznak-szarnak a parkba, a bérház tövében alszanak, otthagyják a szemetet. De mi dolgozni járunk innen, nem kuncsorgunk segélyért. Én gondoskodom magamról, nem az állam, minket miért baszogatnak? A kutyába sem lehet belerúgni, belénk törvényesen rúghat a hatóság.” Volt, hogy azért jelentették fel, mert állítólag hangosan hegedült éjjel. „Megmondtam nekik: uram, nézzen rám, ha lenne hegedűm, eladnám. De nem adom fel, én ki akarok törni.” (Fotó: Huszti István / Index)

Zsolt sógornőjének van egyedül pesti lakcíme, ő egy hajléktalanszállóra van bejelentkezve, de nem szokott ott aludni: „Nem hiányzik nekem, hogy tetves legyek, meg képzeld el, ha az ötven emberből harminc horkol, lehet ott aludni?” A szállón a férjével se tudna együtt lenni, ráadásul hajnalban kiverik őket az ágyból, csak takarodókor lehet visszafeküdni.

„Miért keljek fel hatkor akkor is, ha aznap reggel nincs dolgom? Ezért alszik egyébként annyi hajléktalan a padokon” – magyarázza Zsolt. A bérlakásprogramról a rádióban hallottak, próbálnak utánakérdezni, ha lehetne, már holnap költöznének. Több üres önkormányzati lakás van csak azokban a házakban, ahol Zsolt hajnalonta pakol – az egyik bérlő állítólag milliós tartozással lépett le fél éve, de adminisztratív okokból egyelőre az is üresen áll, kiadni másnak nem lehet. (Fotó: Huszti István / Index)

Zsolt közben átöltözik, lassan be kell fejeznie a festést. Még az öccsével kezdték el tegnap, ő hozta magával az egész családot vidékről, alig fértek be a gyerekek a kunyhóba. Éppen elköszönnek, a legnagyobb alig akar elindulni: „Úgy szeretlek, bátya!” – bújik még egyszer Zsolthoz.

Több kunyhó áll itt: egy központi szobakonyha, vendégház, sufni, kutyaól és budi egymás mellett. Körben lomtalanításból szerzett bútorok: használják, eladják vagy eltüzelik. A vérszomjasnak tűnő Szutyok valójában engedelmes, napközben kikötve tartják az udvaron. A két macskával jóban van, ők nevelték fel, azóta is a szívük csücske. (Fotó: Huszti István / Index)

Felsejlik a közösség rejtett hálózata: a környéken a kerítés tulajdonosával, a lottós vállalkozóval és még pár emberrel tudott kapcsolatot építeni. Jönnek már a fagyok, ideje puhatolózni, ha mennie kell a kunyhóból, esetleg a régi ólban vagy a sufniban? Zsoltikám, hát persze, ne hülyéskedj, kitalálunk valamit. De közben visszajöttek a bátyámék is... Hm, hm, meglátjuk, Zsoltikám. (Fotó: Huszti István / Index)

Hívták már vidékre, szállást kapott volna a munkáért – nem ment, nem tudna miből megélni. Pedig a szomszédait itt sem válogathatja meg az ember: az egyik stílfűrésszel irtotta ki a patakparti erdősávot (abból éldegélt, hogy a fát eladta), a másik szipuzott: azt mondta, hogy csak a kezét mossa a hígítóval, de csak úgy bűzlött tőle a sátra. „Ezeket a narkósokat nem szeretjük, lejáratnak minket is” – horkan fel Zsolt bátyja, aki szerint az alkohol kulturáltabb szórakozási lehetőség. „Inkább igyon bort, attól legalább nem lesz hülye” – ajánlja, náluk is mindig van a háznál kannás bor és ásványvíz. (Fotó: Huszti István / Index)

Odabent szinte észre sem venni, hogy nem hivatalosan engedélyezett házban vagyunk: Zsolt kőműves bátyja irányította az építkezést, lomokból eszkábálták össze a kunyhót. Középen tartóoszlop fogja a mennyezetet, a bútorok régiek, de nem igénytelenek, szintén lomiból. Cigizni is szabad bent, a dohányt egy régi raffaellós dobozból tömik a papírba. (Fotó: Huszti István / Index)

Délelőtt 11 körül megyünk vissza a kukákhoz: a szemetesek már rég elmentek, vissza kell pakolni. A lakók most merészkednek elő, nem is sejtik, mennyi munka van a tiszta járdában, amire kilépnek. Két idős nő felháborodik, hogy a kukákat fotózzuk, de sikerül őket megnyugtatni, hogy senkinek nem lesz kára belőle. „Mi érdekes van egy kukán?” – morogják félhangosan még percek múlva is. Zsolt már hozzászokott: „Úgy néznek ránk, mint egy ufóra vagy egy FBI-ügynökre, most is rögtön nyíltak a bérházablakok.” (Fotó: Huszti István / Index)

Egy főúton túl lakó barát is átjön szomszédolni, rögtön kiderül, hogy vezérürü-attitűdje és Bundesliga-frizurája arany szívet takar. „Igen, szoktam hallgatni” – bólint bennfentesen, amikor megtudja, hogy az Indextől jöttünk. Ismerős történet: szétment a család, az asszony maradt a lakásban. „Miért kell valakit leírni azért, mert a válás után a családjára hagyja a házát?” – kérdezi keserűen. A válás után egy régi, nem használt gyárépületbe költözött. Szakadó esőben hozta rendbe a sittel, gazzal, méteres fákkal benőtt kertet, a lakást is felújította.

„Nem mindenkit egy kalap alá kell venni, én itt élek három és fél éve, minden nap meleg vizet hordok a mosóból, hogy meg tudjak fürdeni, na! Nem mindenki egyforma, se a cigány, se a hajléktalan, csak egy ember elbassza a többiek renoméjét” – magyarázza indulatosan. Egy másik ismerős a régi szép börtönévekről anekdotázik, de kéri, hogy ennél több „ne kerüljön be róla az újságba”. (Fotó: Huszti István / Index)

Zsolt bátyja a rezet égeti le: majdnem hússzor annyit ér, mint a vas, meg kell becsülni. „Azért kínlódok ezzel a kicsivel, mert ez is megvan tíz deka” – mutat a rozsdás drótokra, amiket egyesével fejteget le a hajdanvolt kávéfőző belsejéből. „Hmm, ez a zacskó megvan egy kiló negyven, 1500 forint!” – újságolja fülig érő vigyorral. Utána a kilincseknek lát neki, közben már az estére is készülni kell: tör egy láda fát, csak elég lesz.

Közben befut a közvetítő a vasért: szép lassan tárgyalnak, senkinek nem sietős. „A cigánnyal mindig alkudni kell” – dől Zsolt hátra elégedetten utólag, „most csináltam négy rongyot, hétvégére már most megvagyok.” „Egyszer olyan 40 kilós bugát talált, hogy majd megszólalt” – nosztalgiázik csillogó szemmel a büszke báty. (Fotó: Huszti István / Index)

Akkumulátorért indultunk, de a tulajra várni kell, elbeszélgetjük az időt. Zsolt a gyerekkoráról mesél: hogy vitte be egy sárga Wartburgon az intézetbe a húgával a tanácselnök (akkor kezdtek félni, amikor nem a falu felé fordultak le a főútról), hogy tépték ki legkisebb testvérét az anyja karjaiból, hogy adta bent száz forintokért bérbe a kazettás magnóját éjszakánként (Madonna, Queen, Depeche Mode, akkoriban azok voltak a menők), hogy szökött ki, amikor csak tudott, és hogy dolgozott 16 éves korától Miskolcon egészen addig, amíg meg nem szűnt a kohászat. (Fotó: Huszti István / Index)

Kisbolt van a lakótelepen is, de ott nem látják szívesen a hajléktalanokat, Zsolt egyik ismerősét állítólag meg is verte a biztonsági őr. Inkább a patakon túlra jár át az ismerős lottózóba és büfébe: bevásárol, elhozza a szemetet (tele van sörösdobozzal és ki tudja, milyen más értékes fémmel), elbeszélget az ott összeverődő, Üvegtigrist idéző társasággal. Valaki csak pihenni ül le, valaki egy sört is iszik, egy szerencsés kuncsaft 7000 forintos lottószelvényt vált be boldogan. „Tiszteletem” – köszön előre Zsolt mindenkinek, itt nem ő a góré. (Fotó: Huszti István / Index)

Utoljára még a kohászatban látta az üzemorvos, a gyógyszerekben nem hisz, csak akkor vesz be bármit, ha muszáj. Lassan legfőbb ideje lesz, mert letört egy darab a fogáról, kezd feldagadni az arca, alig tud rágni – mindjárt vacsoraidő, még nem is evett ma. A menü bableves főtt hússal, csillog-villog az evőeszköz, a tányér és a pohár: szívesen megosztják, amijük van.

Ilyenkor ül össze a családi kupaktanács, most munkáról és megélhetésről mesélnek, néha nevetnek is, inkább csak kényszeredetten. „Milliós adót fizettem egy év alatt, de csak pár százezret kerestem” – meséli valaki, aki cégalapítással is próbálkozott már. A legális munkához pesti lakcím kéne: körberöhögik, aki lakcím nélkül keres munkát, az utcáról nem vesznek fel senkit. Abban mindenki egyetért, hogy a járulékok ésszerűtlenül magasak: „Régen azért büntettek meg, ha nem dolgoztunk, most azért, ha dolgozunk” – mondják. Mindenkinek van szakmája, mégsem tudnak elhelyezkedni, legfeljebb bevállalják, ami éppen szembejön. (Fotó: Huszti István / Index)

Zsolték a kanapén ágyaznak nekem, hoztam hálózsákot is, de nincs rá szükség: két hófehér paplan vár, a levegő friss, a kályhában lobog a tűz, hajnalban még raknak rá, ha kell. A kunyhó elcsendesedik, kinyomjuk a rádiót, leakasztom a drótot az akkuról, bent is vaksötét lesz. Először vérfagyasztó, hogy a kóbor kutyák szinte karnyújtásnyira vonítanak, de Szutyok megvédi a környéket, legfeljebb fel-felébredek, amikor megugatják egymást.

De a kunyhónak ideje sincs kihűlni: fél ötkor kelünk. Császárszalonna a reggeli, az unszolásra végre Zsolt is beveszi a gyógyszert. Öt körül, még vaksötétben indulunk kukát pakolni, ilyenkor a legijesztőbb az út a senki földjén. Hülye, aki szereti, de muszáj. (Fotó: Huszti István / Index)