A Levél utcában vagyunk, itt lakott akkoriban Nagy Bálint. A kakas véréhez majd ecet kerül, hogy ne alvadjon meg, Papa coq au vin-t készít. Azt hiszem e pillanatban, amikor Halas Pista exponál éppen boldog. (Úgy képzelem, ritkán volt boldog.)
De ez az ő pillanata: sokan vannak, s egy élő állatot leöl. Aztán elkészít. Élet, ez az élet.
A Papa főzni történetesen nem tudott, de senkit nem láttam, aki olyan szenvedéllyel írt volna recepteket, álmodozott volna ételsorokról. S nagyszerű dolgok születtek főzni nem tudásából is. (Például ez a kép.) Meg aztán ott voltak a nők, akikhez Papa mindig kedves volt, s valahogy
mindig elérte, hogy kuktáskodjanak neki.
Vagy mondjuk a szakácsversenyek. Ady-ligeten, Nagy Bálintnál. Buda Géza, Sáska Géza, Papa, Sulyok Miklós. Igaziból főzni csak a Miklós tudott, de Sáska (háttérben egy állatpreparátor műhellyel a Balzac utcában) hozott fácánt, „lakkozva” adta. És Bence egyik legszórakoztatóbb
írása volt a zsűri ítélete.
Maya, Erős Kata, Pap Mari, Miklós, valakik mindig segítettek, az étel elkészült.
Akárki is kavargat, mos, belez, aprít hagymát, figyel, fűszerez (asztal mellőli ukázos hanghordozásra figyelve, nem figyelve) a rózsadombi kakasvágáshoz a Papa kellett. (Ahogy ahhoz a tyúkhoz is, akit Tiszazugról hoztunk fel, négyen ültünk az autóban, Pap Mari, Papa, a tyúk meg én, utóbbi valahogy kiszabadult hátulról a kosárból. Mari Trabantja, a kormányváltó kihúzva fent négyes, átlósan üres, utána leengedve hol a kakas jött, hol a hármas, én vezettem, valamiért hozzám menekült, olykor rám ugrott.)
Aztán a Papa halála előtt rengeteg, de valóban rengeteg papírt teleírt receptekkel, vacsoratervekkel.
Nagyon megható és ijesztő volt nekem, különösen, ha meggondoltam, hogy enni történetesen soha életében nem evett. S bár a szívószállal a sört még kortyolgatta, a „nutradrink” nevű tápfolyadék belekönyöröghetetlen volt.
Na de, ez a fotó majd tíz évvel korábban készült, mint amikor Papa a mindjárt jövő halálra.
Egy kakas révén sokat lehet inni, ott van mindenki, és lehet beszélgetni is.

Nagymama

A nagymama
növesztett engem
ilyen roppant nagyra,
szívósra, szépre, erősre.
Mikor elkezdtek lőni,
az aranykarkötőjén
vett két libát, lesütötte,
aztán, nyomás! le az óvóhelyre.
Azóta: süt, süt, süt
ebben az átmeneti helyzetben.
Nagymama előre tudja
a világháborúkat,
a tanácstalan köztársaságokat,
illenforradalmakat,
ollanforradalmakat.
     Egy háziasszony – – –

vallásilag közömbös:
de annyira,
hogy a közeli katolikus
templomba
jár, evangélikus pedig – – –
de én libát faltam
az óvóhelyen,
miközben a forradalom
fölfalta gyermekeit.
Hát egy ilyen LÉGÓtalmi
pince volt az én gyerekszobám.
Ott etetett nagyanyám,
ott könyvelt nagyatyám,
onnan járt be anyám,
onnan akasztották a bácsikám,
onnan emigráltak a nénikéim
Házasságba, Angliába, Mennyországba.
Volt egy sárkányunk,
a Szálasi Mátyás – – –
Hogy sziszegett, pisszegett!
Ő ette meg a libabelet,
a csótányokat,
a kengurukat,
a farkasokat,
a mihályokat,
a kártevőket, az árvetőket,
mind, mind ezeket a
fantasztikus vadállatokat,
akik benépesíték
gyermekkoromat.

Batthyány utca 31. Ez már egy konszolidált időszak Papa és Maya életében, az Eötvös utcai házmesterlakás után. Papa a Maya által kötött pulóverben. Ebben az időben már hasít a butik – Magyarország és Sántha Vera beveszi a tuti buliba Mayát: ruhát festenek, ez is hoz pénzt, meg a
Maya szép pulóverei is, bár azokat leginkább a barátoknak köti.
Batthyány 23., 31., 15. A Papa kitérőkkel, de hűséges volt a Batthyány utcához mindig is.
Amikor 31.: akkor Hattyú kocsma.
A Hattyúról, Luluról, Romhányi Laciról Papa sokat írt. A Papa számos barátja szerette a Papa kocsmaéletét, ott beszélgetni vele. (Mondjuk máshol nem nagyon lehetett, ha egyszer ő: ott volt.)
Forgács Andris sok kocsmarajzot is készített. Én gyűlöltem a kocsmákat, a szagokat, az asztal ragacsosságát, apám luxusbabynek csúfolt.
Egyszer aztán a Hattyúban vettünk két decit vodkát elvitelre. A csapos egy kicsi, üres Coca-Cola üvegbe töltötte (törv.védve), és a recés, egyszer használatosnak képzelt kupakot ügyesen visszaerősítette rá.
Így mentünk a vodkával anyámhoz, hogy a Papa megbeszélje vele: elvisz engem is Berlinbe. A megbeszélés nem vezetett eredményre, pedig Papa kifejezetten kooperatív volt: egy ponton azt vettem észre, hogy fekszik anyámon és mondja: laposra keféllek.
Sok éve nem látták már egymást.
Aztán valahogy szétgabalyodtak, a Papa elment.
Másnap Maya nem örült, amikor kérdeztem, hogy mit jelent a kifejezés, pedig Papa nagyon türelmesen mesélte el, hogy ez egy hasonlat, a mechanikus mozgás hasonlóságából fakad.
Pár évvel később talán akkor éreztem magam először felnőttnek Papa társaságában, amikor elmentünk ketten a Márkusba ebédelni, s ő elmondta, hogy beleszeretett a Pap Mariba és ez egy titok, nem szabad elmondani. El fog költözni hozzá.
Titok, a mi titkunk! Ez pont elég volt, hogy nekem is dobogjon a szívem a Mariért, már ismeretlenül is örök rajongója legyek.

Itt még fiatalabb a Papa, mint most én.
Ezekben az időkben jön össze a Mamámmal.
Fontos helyszín az Elizélt Palota, ahol anyám dolgozik a Magvetőben, a páternoszter, később az Európa Presszó (nagypapa törzshelye, ma bankiroda), s még később a Bimbó úti cselédszoba, ahol együtt élnek eleinte, nagyszüleimnél. (Érdekes volt nekem mindig, hogy apám, mint a burzsoá
gazdagság színhelyét szemlélte, kommunista nagyszüleim polgári lakását, erről mesélt Sulyok Ágnes – ő se él már – kapcsán is, ott a Pasaréti úti tekervényes lakást látta mondhatatlanul gazdagnak. Igaz, Papa zsebkendőnyi lakásban nőtt fel, ahová nagymamám ideiglenesen költözött '41-ben, ahogy tulajdonképp Budapestre is Belgrádból. Most, 97 évesen is azt mondja: sose tudta ezt a várost megszokni. Nem az övé.)
Hát ez nagyon rejtélyes dolog, bár nem ismertem az akkori Mamát, Papát, róluk őrzött emlékeim szerint kevéssé illettek össze. De mint tudjuk: mélységesen mély a női lélek, no és a szerelem sötét verem; arról nem is szólva, hogy én ezt most nem írhatnám, ha ők nem.
Azt mondja a Papa: „lányok, később: nők (még később: gyerekek,) /következményként, súlyként; terhükre csak az anyjuknak voltak; / ennyit a pontosság kedvéért.”
Hát nem tudom, azt hiszem, oktalan az apai szerénység, Anna, én is terhére voltunk olykor, olykor öt perc után is. (Kamasznak lenni rettenetes állapot a hozzátartozóknak.)
Na de hol van még ez, pláne az, amikor hívom a Mama egy hónapja oszladó holtteste mellől, lila kifordult nyelv, Mama-vízjel az ágymatracon, mikor leemelik, s mondja a telefonba, hogy: "Holtában sem tudom kevésbé / nem-szeretni anyádat, mint mikor még élt."
Itt még mindezek előtt, az első kötet után, élettel tele, még azelőtt, hogy kimondaná egy egyetemi összejövetelen: már nem marxista, még az ellenzék előtt, de már csillagmessze ellőve magát, oly sok mindentől, ami otthonról jött. (Nekem szerencsésebb a von Haus aus, vagy szerencsétlenebb,
ki tudja, mindenesetre nekem nekem nem kellett űrhajó, hogy magamra leljek.)
Na de ez a kép azért van most itt, mert Bence Gyuri születésnapja is van ebben a hónapban, 72 lenne, a fényképet ő készítette.
Bencét apám nagyon szerette, ami nem csoda, mert egyrészt végtelenül okosnak tartotta, másrészt Bencét lehetetlen nemszeretni, mert nem csupán szikrázó elmeél, hanem mindig mulatságos, gonoszságában is lehengerlően mulatságos volt, miközben állandóan figyelt, s a
figyelme valahogy jóságossá is tette.
Emlékszem egy Pala utcai délutánra: a felső szobában járt-kelt apám, aztán Aliz írógépén megírta a Smiley Karácsonya című verset, lehetett tudni, hogy mindjárt jön Bence, az ajándék a kocsiból pont kigördült, mire megérkezett. („...Kisvártatva ötven lesz. Aztán hatvan? / Kérdéses, hogy lesz-
e legközelebb./ Minden menedék: csapda is lehet! (...) / Minden, amit megmenthet, ami megment: csak az abszolút bizalmatlanság lehet...”)
Apám, ha arról mesélt, hogyan változott a gondolkodása, vagy ha valamilyen fogalmat jártunk körül, előbb-utóbb mindig előkerült Bence neve is a beszélgetésben.
Akinek én is sorsfordító dolgot köszönhetek. 13 éves voltam, s úgy gondoltam, elképesztően igazságtalan, hogy nem vagyok velük korú, de majd minden szamizdatot elolvasok, Beszélő, Szelényi, Gyilasz, Kundera, bármit, s akkor végre komolyan vesznek.
A Varsányi Irén utcában Gyuri, miközben a belőlem zúduló zagyva szóhömpölyeget próbálhatta kitessékelni a hallójárataiból, egyszercsak azt mondta: Most pár évig olvass olyasmit, amit nem stencileztek. Az is nagyon jó. Így kezdtem el olvasni, s minthogy mást se teszek nagyon azóta,
kicsit olyan, mintha a szépirodalmat tőle kaptam volna.
Dehogy akarnék már öregebb lenni. Hanem milyen jó volna, ha most kicsit itt lennének, úgy és akkor, amikor ez a kép készült. Megkérdezni. Mindent.

Papa és Maya a veszprémi pályaudvaron.
Ungár Panni, Légrády Péter, Csillag Jóska, Váradi András, Remenár Éva, Prinz Gyula. Az orvosokról külön kéne írni, akik rendre megmentették, meghosszabították Papa életét.
Csillag Jóska aki a csodálatos Váradi Andrással és Sándor Gáborral dolgozott egykoron az I.-es Belklinikán – egyszercsak leköltözött Veszprémbe, a belgyógyászati osztályt vezetni.
Úgy évente egyszer, amikor már a teljes testi széthullást hozta a vodka, Papa hajlandó volt néhány hétre levonulni Veszprémbe Jóskához, aki némi infúziókúrával újra életre keltette.
Volt egy papírosa a papának, amire büszkébb volt minden okmánynál. Igazolás volt ez Jóskától a portás felé, hogy bármikor kiléphet a kórházból. Így aztán Maya, Mari, Aliz, Anna, s én is megismerhettem a kórházzal sréen szembeni kocsmát, ahol Papát törzsvendégként köszöntötték.
Csak sört ivott itt, s csak néhány nap teljes szünet után, a maga módján komolyan vette a terápiát.
Jóskához több verset írt a Papa, például ezt:
Orvosomhoz
Jóska, te csillag, tündökölj még soká
a magyar egészségügy csillagtalan egén.
A számtalan hülye szakért,
te gyógyítasz, és ez a legtöbb,
amit ember tehet.
Három évvel később, amikor a Papa az onkológiai műtétet követően tüdőgyulladást kapott, a Kékgolyó utcában finoman elmagyarázták nekünk, hogy a helyzet reménytelen, ám Váradi doktor tanácsára felhívtam Prinz Gyulát, aki átvette a László Kórházba Papát, meggyógyította a tüdejét, miközben Ő egy nagy sárga számtanfüzetbe írta a naplóját, verseit, tanulmányterveit.
Még pár év és Csillag Jóska öngyilkos lett. Depressziós volt.
Hanem nekem erről a vasúti képről egy másik vonatút jut eszembe.
Mentünk Mayával, Papával Demszkyhez Perőcsénybe a nyolcvanas évek végén. Alsószob után nem Szob jött, mint gondoltuk, hanem a határőrök. Útlevél persze nem volt nálunk, így a párkányi határőrség várószobájában kötöttünk ki, néhány fiatal csehszlovák katona társaságában. Feltehetően gyorsan túlestünk volna az adminisztráción, ha a Papa nem követeli ordítozva, hogy azonnal adjanak neki egy jégbe hűtött Staroprament, ha már elrabolták. Később pedig nem érzi úgy, hogy olyképp lehet a legjobban ellenőrizni, hogy a határőr valóban nem tud magyarul, miként állítja, ha teli torokból énekelni kezdi, hogy „A zongorával fűtötték a kályhát / megbaszták a béna nagymamát /Szása, Szása, baszd meg az anyádat / ad vissza a lopott zsebórát.../”.
Egyszercsak feltűnt néhány géppisztolyos katona is a „kommunizmus nas ciel” transzparenssel ékesített teremben, Maya halk duruzsolással igyekezett nyugtatni engem, aki biztosra vettem, hogy életünk hátralévő részét a helyi tömlöcben töltjük.
Néhány óra múltán, mindenféle papírt aláírva szabadultunk, majd a katonák által közrefogva visszavonatoztunk a Magyar Népköztársaságba.
Gáborékhoz már nem jutottunk el, a Papa hazafelé véresebbnél véresebb terveket szőtt, miként fogja dicső tábornokként huszárezrede, hős gyalogsága segítségével Gustáv Husákot elfogni és egy kád knédlimasszában megfojtani.

Én meg most. (40.)
Amiről eszembe jut, hogy:
– Miben különbözik Hamlet és Karinthy Cini?
– Utóbbi nem találkozott apja szellemével.
Na jó, de az is, hogy bár valahogy a mindenkori folyamatos jelenidő igazsága a Papa vers, a Sziszifosz visszalép „Rettenthetetlen hülyék kora jő. / Pojácák vagy gazemberek? Is-is. /Egyszerre félem és röhögöm általlátni: /a szikla óhatatlan visszafelé görög.”
Mégis mintha minden egyre jobb lenne.
Sámuel (onnan nézve: Papa unokája) mit sem tud a határokról. Szabadság van. Jó iskola (már így a rendszeren kívüli, de hát önmagában ez, hogy van rendszeren kívüli).
Lehet kapni tisztességes húst, halat a boltban. Még nem akárhol, de lehet.
Minden kornak megvan a maga öröme, írta a tökéletes Kardos G..
Azért én úgy képzelem, elmondhatatlan szerencse nekem, nekünk, akik akkor születtünk, amikor.
Még láttuk felelőtlenül, moziként a szocializmust, de nem kellett felnőtteskedni abban a szürke, leírhatatlanul pocsék latyakban.

Mozart és Salieri, '79, Surányi András rendezte, utóbbi a Papa. Mozart Can Togay. De Ascher, a nővérem, Szerb János, Lukáts Andor, Schmidt Mária, Bálint András is a vásznon, mások mellett.
Fantasztikus film lehetne most, ha lenne egy mozi a forgatási szünetek beszélgetéseiből.
Papámnak három zenét professzionálisan tanuló szerelme is volt. Igen különbözőképp, de mind sírig kísérték (Sára, Aliz, Mari).
Nővérem, ha úgy döntött volna, valószínűleg világhírű zenész lehetne. (Akárcsak színész.)
Na de minden családban születnek sikerületlen példányok, nálunk nekem jutott a szerep, botfül, ügyetlen kezek (Elspórolt hosszú lista).
Hanem 13 évvel később utazunk a később elsüllyedt Estonián Helsinkiből Tallinn szélére a tengerparti Sport Hotelbe. (Brutál szocreál, millió sirály, jeges tenger, sok parti szemét.) Ott lakunk két hetet a papával egy kis szobában. A Főtérre csak sárga csillagban megyünk.
Mindezt Jeles Andrásnak köszönhetjük, aki Zsolt Béla Éva lányom című könyvéből filmet forgat, papa a tömegből élesen kirajzolodó arc, én boltinas.
Ha a papám valamit akár egyszer is csinált, arról a praxis, a rutin természetességével beszélt onnantól fogva. ("Amikor óvodába vittelek", "amikor távfutottam" ).
A forgatás még el se kezdődött, de nekem már kezdett kirajzolódni egy új papa-kép. Az elmúlt 50 évet kamera előtt töltötte, sminkasztalnál, díszletek között, na meg vörösfüggöny és meghajlás, színészház és színpad. Hogy a papa színész volt eddigelé, örökké foglalkoztatott színész, más se, ha történt is közben ez az, biztos épp szalagot cseréltek, vagy az eső elmosta a forgatási napot.
Mari mondta, hogy vigyázzak a Papára. Ez nekem nagyon tetszett, bár fogalmam sem volt, miként is kell. Különben is Papa olyan volt, mint szokott, reggeltől estig folyamatosan ivott,közben csillogóan okosan beszélt, minden nőhöz végtelenül kedves volt, többeket biztosított, hogy miattam ne zavartassa magát, engem majd leüt és berak a fürdőkádba, tehát a kedves, nyugodtan töltse nála az éjszakát.
Kedvére volt a társaság, beszélt, beszélgetett, ahogy múltak az órák mind több szünettel két szó között, de változatlanul pontosan, majd egyszercsak elaludt. Hanem én azért kicsit szorongtam az első napokban. Nem tudom, hogy csinálta Halász Péter, de egyszerűen mindig ott volt, amikor nekem fejtörést okozott, miképp jutunk fel a moccanthatatlan papával a bárból, vagy hogy mi is lesz ebből, hogy a papa morc hangon oktatja a négy méter magas észt portást arról, hogy a vodka nem elég hideg, s mi az, hogy bezárt már az étterem. Péter (akit viszont Cora, a kislánya – a filmben szerelmem – terrorizált folyamatosan azzal, hogy ne dohányozzon) valahogy mindent elsimított, nevetett, vigasztalt, nagyon sok biztonságot adott, s mindezt végtelenül viccesen és természetesen.
Aztán egyszercsak, amikor felmentem Papáékhoz, Papa mondta a Marinak, hogy egész jól álcáztam magam, nem volt velem különösebb gond.
Holott egy reggel háromnegyed órát áldozott rá, hogy megtanítson nyakkendőt kötni, végül örjöngve lemondott róla. A selejt bosszúja – mint mondta.
S fülig érő szájjal mesélni kezdte, hogy születésem idején az egyik védekezési eszköz a „C-film” volt, ami vagy bevált, vagy nem, ha nem, s mégis lett gyerek az volt a selejt bosszúja a köznyelvben.
Ez könnyű futamnak tűnt nekem, ahhoz képest, hogy - papa szerint - nővérem valóban komolyan tartott kisgyermekként attól, hogy apánk beváltja a fenyegetését, s ha rossz lesz, akkor nem lesz, mert papa nem csak teremteni, de semmivé is tud tenni: visszabaszlak - így szólt az atyai fenyegetés.

A fényképen – amit Lenke készített – Szilágyi Lenke és a Papa '84-ben, az Eötvös utcában.
Ekkoriban pörög már minden az ellenzéki lét körül.
Ekkor nézgelődnek, matatnak alsóneműk, papírok között a kutakodók, kellemetlenkednek a követők, ügynökök a felnőttekkel.*
A papám a maga módján mindenkivel empatikus volt, a követőkkel is.

A személyi követő éji dala

Zuhog az eső,
te rohadék.
Te meg alszol
a jó meleg szobában,
vagy megpinázod a madarat.
Én reggel hatig rohadok
a csöndesedő esőben.
Ki kell várnom a váltást,
ki kell várnom
amíg kikászálódsz a vackodból,
anyu mellől. Hogy leadhassam
a drótot: merre reppentél.
Szállsz, szárnyalsz.
A kezembe ne kerüljél.
Mert röptödben megkopasztalak.
Én nem felejtem el azt a rohadt esőt,
amikor dupla súlyára dagadt
az esőkabátom,
a cipőm talpa.

Te meg
a meleg
szobában cicáztál.
Eljön még az idő,
amikor Dunát rekesztek veled.

(Sok-sok évvel később ülök egy fogadáson, mindenki ivott már jócskán, tüneményesen jó arcú, kedves pasi kezdi mesélni nekem, hogy ő ismerte a papát. Hát honnan? Nos én a külföldiekre voltam ráállítva, de hétvégén jó pénzt lehetett túlórával keresni azzal, ha átvettük a stafétát, s mi követtük őket.” S olyan szeretettel idézi fel a címeket, meg, hogy Sulyokot, csibésztárs mosolyával mondja, lehetetlen volt utolérni. Ha jól értem közössé tenni a múltat: a mi régi szép időink gondolhatta.)
Hogy ma mindent látni, ami akkoriban a körülöttem lévő felnőttek élete volt, az elsősorban Lenkének köszönhető. (Jávor Pityesz, Halas István, sokan még, persze.) Lenke mindig ott volt, ahol volt. Ahol Lenke volt, ott valami volt, amiről utólag kiderült, hogy nagyon szép. Csak ahhoz meg kellett nézni a képeket, amiket készített. Futó ideig hittem kamaszként: fényképész leszek. Az Élet és Irodalom 14 éves koromban adott egy rózsaszín utalványt borzasztó verseimért, azt beváltottam a New York kávéház felett lévő pénztárban, vettem a honoráriumból egy tükörreflexes gépet a József Attila utcai fotóbizományiban. Lenke vitt magával a debreceni nagyerdőbe, mentünk volna Erdélybe is, de sajnos Kürtösnél gépfegyveres arcok leszedtek minket a vonatról, hanem eljutottunk Pozsonyba, a Tátrába. Jóska, nővérem mamájának új (ez negyedszázada volt, azóta is, szóval most már örök) szerelme, a világ legszebb könyvborítóinak mestere, kerített nekem nagyítót, tálcákat, vegyszerek, piros lencse, ilford papírt, labóratorium lett a Pala utcai fürdőszobából. Nem rajtuk múlt, hogy fényképezni se tudok, mindent megtettek, végtelen kedvesen.
Hanem Lenke nem csak itt volt, ott volt minden jobb film forgatásán, színházban, koncerten, ami akkor készült és látott házakat, arcokat is mindenütt. Lefényképezte.
Azóta se tesz másként, csak közben bejárta a világot és (valamiben mindenkinek meg kell halni) újabban azt hiszi, hogy a fényképészek az égig nőnek, így pár ezer méter magas sziklákra, glecserekre, hegycsúcsokra mászik.
Most a Raiffeisen Galériába van kiállítása, nézzék meg.
* (Az ügynöki jelentések nyelve igen szép, a beazonosítható nevek is meggondolandóak, nem egy évnapi olvasmány, de majd később megmutatom.)

Csakamari.
Ez egy papa verscím.
Meg a Papa utolsó tíz éve.
A mindennapok – nem kérdeztem, képzelem – nem lehetett méznyalás Marinak.
Senki nem tud semmit, aki vendég. Mi, gyerekek, barátok, az agresszív szeretettel mindenbe belefontoskodók, senkisem. Arról milyenek a mindennapok, amikor nem látszanak. Az eszméletvesztés, a makacsság, az önzés.
S nem tudunk semmit sem arról az intimitásáról, amikor ketten vannak a mindennapokban, emberek, akik szeretik egymást.
Marinak volt egy élete. Ezer dolgot csinált, nagyszerű műfordító volt, úgy képzelte, idősebb korábban lefordítja Henry James műveit.
Aztán a Papa volt a Mari élete.
Nem tudom, hogy vélekedik ő erről, a megevett szabadságról, a mindent beterítő papáról. (Nem nagyon volt szabad elmennie az utolsó években, hasonlóképp terrorizálta etekintetben papám őt, mint engem a kisfiam pár éve.)
Mari szikrázóan okos, s valahogy úgy nagylelkű, ahogy egész kevesen. Hogy mi lenne jó szerinte, annál fontosabb neki, mit gondol az, akit szeret arról, hogy mi lenne jó neki.
Hallottam párszor őket beszélgetni úgy, mintha ott se lettem volna. Részben, mert nem vettek észre, lévén egymással beszélgettek, részben, meg mert nekem nem lehetett szavam hozzá, úgy beszélgettek. Peches vagyok, hogy pont annyira van meghűlve az agyvelőm, átlássam azok más minőségű, szellemű beszélgetések voltak, mint amik nekem valaha megadatnak.
A legutolsó haldokló években Mari végképp Papa-éltető üzemmódba kapcsolt. S volt még rá külső teher is ott, minket is le kellett vakarni, amikor nem kellettünk oda, engedni, ha mégis, meg hogy enne valamit, s közben még egy kis világot mutatni. Élni úgy, hogy a lehetőségig apám úgy érezze „nem is utolsóak ezek az utolsó napok”.
Aztán kicsit belehalt Mari – úgy hét-nyolc évre.
Most újra él, ezt is kitalálta, hogy kell, okosan, szépen.
57 év – az nem sok, ennyit élt a Papa. Tíz év valakivel, aki egyszerre „semmiért egészen”, s közben önmaga, és nagyon szeretitek egymást – az elég csodálatos lehetett.

A Papa nagyon szeretett volna egy fekete disznót.Hozzá egy vörös pórázt, úgy képzelte, azon fogná, amikor besétálnának az akadémiai könyvtár dohányzójába. A képen látható malacról nagyfiam, Simon, aki akkor öt éves volt, sehogyse hitte el, hogy már nem élő.
Kisfiam, Sámuel első szava a malac volt, miként kedvenc állata is, tréfli-kultuszban élünk.
A Sertés énekeiből című vers második strófájában írja a papa, hogy:

"Csak vakargassátok nyakam.
Én nem leszek kolbász, se hurka.
– Saját belembe töltsenek?
Minden sertés átkozza meg
atyját, ki e világra kúrta.
(Reggel van, dél van, este van.
Már nem hagyom el mocskos ólam,
belé hízok jó szorosan,
csak bőrömmel rohad le rólam.)"

Ez a malac nem olvasta őt, én pedig megsütöttem. Utolsó szilveszter, ott sürögtek jónéhányan.
A malac mellé még volt mindenféle, Papa nagyon jókedvű volt, az asztalon, a szívószálas sör mellett ezer papíron a recepttervek. Aztán evett is mindenki, kivéve őt.
Hazamentünk és 2000 lett.
Aztán még később lett, egész késő, nyár.

[Az utolsó napokból]

„Uram, hadd éljek egy kicsit még,
mielőtt végleg elpihennék.”
„Ilyen finoman, csendesen?
Beszartál, édes öregem?”
„Be én.”