Index Vakbarát Hírportál

A vidéki élet giccses bája

Alain Laboile hatgyermekes apuka és egy olyan fényképész, aki gyerekei életének minden pillanatát meg akarja örökíteni. Más téma nem is érdekli, ha szokott is mást fényképezni, azt nem tárja a nyilvánosság elé. Képei annyira idilliek, és mivel többségük fekete-fehér, időben annyira megfoghatatlanok, hogy már-már giccsesek. Szinte hihetetlen, hogy így él családjával és hat gyerekével a 21. században.

Mintha megállt volna náluk az idő, és képeit igyekszik is úgy komponálni, hogy ne látszódjon a modernitásból semmi. A gyerekek – négy lány és két fiú - a mosogatóban, meg a lavórban fürdenek, állatokkal alszanak, mezítláb járnak, Barbie babák helyett papírdobozokkal meg gumikerékkel játszanak, és persze az idő nagy részében meztelenek és nyakukig koszosak.

A fotós egyébként maga is tudatában van annak, hogy a fekete-fehér képek révén a néző jobban el tud merülni ebben a nem mindennapi világban. Laboile rengeteg olyan visszajelzést kap, hogy valaki saját gyerekkorára, nagyszülei házára vagy egy gyermekkori vakációra ismer a képekben. Valószínűleg ez a fényképeinek titka. Mindenkinek van egy olyan emléke a gyerekkorból, amikor mezítláb rohangál a nagymamája kertjében, fára mászik, és talpig koszosan ér haza. Akinek pedig nincs, abban azért keltenek vágyakozást a képek, - amelyek bármennyire szépek is, erősen számolnak a nosztalgia és a szentimentalizmus erejével. Nem véletlen, hogy több ezren osztják meg a Facebookon Laboile fotóit azzal a felkiáltással, hogy „ilyen életet akarok a gyerekeimnek”! Hiszen a képekből sugárzik a szabadság, az ártatlanság és a gondtalan gyerekkor.

Laboile szerint egyébként a vidéki élet sokkal erősebb kapocs az emberek között, mint a nemzethez tartozás tudata, az ő identitását is jobban meghatározza ez a tény, mint az, hogy mellékesen francia. Ezért van szerinte az, hogy egy argentin, vagy egy japán ember is magára ismerhet képiben, ha vidéken nőtt fel. Laboile szerint képein keresztül bárki beléphet az ő családjába, és újrafogalmazhatja a létezéssel, a szabadsággal vagy akár a meztelenséggel kapcsolatos gondolatait. 

Laboile 2006-ban kezdte el fényképezni gyerekeit, és azóta napi szinten, egyféle naplóként fotózza őket. Saját bevallása szerint, ha városban lakna, utcai fotográfus lenne, de mivel vidéken él, a gyerekeit fényképezi. Személyes kedvence a Postásra várva című kép, mert ez volt az első gyerekfotója 2006-ban. Ezzel kezdődött az egész sorozat, amiért Laboile már számos rangos fotós díjat is bezsebelt.



Rovatok