Százezrek a rendőrsorfallal szemben
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Amikor Havel a mennybe ment: huszonöt éve volt a bársonyos forradalom, amibe a keményvonalas csehszlovákiai rendszer három hét alatt belebukott. Egy hamis halálhír, a rendőri brutalitás okozta felháborodás, egy jól időzített szentté avatás és a prágai tavasz elfojtott emléke mind kellett ahhoz, hogy az addig némaságba burkolózó társadalom ébredése rákényszerítse a nemzetközileg is elszigetelődő kommunistákat a hatalom átadására. Csehszlovákia 1989-es mámoros napjai, nagykép.
Égő fáklyák repülnek a prágai tavaszt eltipró szovjet tankokra 1968. augusztus 21-én. Ez a nap nemcsak a reformokban messzire menő Csehszlovákia sorsát döntötte el a következő két évtizedre, egész Kelet-Európában is eloszlatta az „emberarcú szocializmussal” kapcsolatos reményeket. A ‘68 elején hatalomra jutó Dubček alatt nagyjából megszűnt a cenzúra, felerősödtek a szovjetellenes hangok, és gazdasági reformokkal, óvatos piacosítással próbálkoztak. Brezsnyev és keményvonalas szövetségesei – ok nélkül – attól is tartottak, hogy Csehszlovákia a katonai blokkból is fontolgatja a kilépést. A Varsói Szerződés csapatai, köztük a kádári jóváhagyással részt vevő magyar egységek éjfélkor kezdtek átgördülni a határon, ‘56 után újra világossá téve, hogy Moszkva nem engedi a komolyabb reformokat. (Fotó:
Libor Hajsky / AP)
Sebesültek és halottak a '68-as Prágában. Az ország katonai megszállása miatt körülbelül százan haltak meg, minden áldozat civil volt. A Varsói Szerződés félmilliónyi katonája nem ütközött katonai ellenállásba, így ‘56-hoz képest viszonylag kevés vérrel is meg tudták törni a nagy tömegtámogatottságú rendszert. (Fotó:
Libor Hajsky / AP)
Orosz katonák a Prágába bevonuló tankokon. Dubčeket orosz fegyveresek a Szovjetunióba hurcolták; néhány nap múlva formálisan visszakapta a pozícióját, hogy nekifogjon saját reformjai lebontásának. A Varsói Szerződés csapatai egy hónap után elhagyták az országot, de az ortodox kommunisták győzelme Gustáv Husák pártfőtitkárrá tételével, a „normalizáció” jegyében kiépített keményvonalas rendszerrel beteljesedett. (Fotó:
AP)
Húsz évvel később, 1989. január 15-én rohamrendőrök szorítják vissza a Vencel téri tüntetőket. A demonstrálók Jan Palachra, a '68-as bevonulás elleni tiltakozásul önmagát felgyújtó mártírra emlékeztek, a tüntetést a rendőrség vízágyukkal, gumibottal, kutyákkal oszlatta fel. Másokkal együtt Václav Havelt is letartóztatták, a felháborodásból napokig tartó tüntetéssorozat lett. A „Palach-hét” csúcspontja január 19. volt, ezen a napon a korábbiaknál is brutálisabb volt a rendőrség. A Vencel téren néhány ezer ember gyűlt össze, de a karhatalom képviselői még többen voltak, minden tüntetőre több rendőr jutott. A Gorbacsovot éltető, Havelék szabadon bocsátását követelő tömeget körbezárták a fehér sisakos rendvédelmisek, a résztvevőket ütötték-vágták, ezernél is több embert tartóztattak le. (Fotó:
Dieter Endlicher / AP)
Ellenzéki tüntetés a szovjet bevonulás 21. évfordulóján. Ezen a ‘89-es augusztus 21-én tartóztattak le sokakkal együtt három magyar fiatalt is, köztük Deutsch Tamást. Csehszlovákia nem tartotta a lépést a rendszerváltás felé haladó volt szocialista országokkal. Prágában és Pozsonyban a párton belül nem volt erős reformirányzat, a súlyos gazdasági problémákkal is küzdő rezsim egyre inkább elszigetelődött az egyébként ‘68 után némaságra kárhoztatott, kevés ellenállást mutató társadalomtól. A Gustáv Husák rezsimjét bíráló értelmiségiek legjelentősebb szervezete a Charta '77 volt, de az ellenzéki mozgalmaknak ‘89 őszéig nem volt széles társadalmi bázisuk. (Fotó:
Patrick Hertzog / AFP)
Keletnémet menekültek Prágában, '89 októberében. A berlini fal még állt, de a szovjet blokkba tartozó közép-európai országok többségében már nagyban zajlott a rendszerváltás. Őszre a válság Csehszlovákiában is kritikus szintet ért el. Az országot elárasztották a keletnémet menekültek, akik az NSZK prágai nagykövetségén és az utcákon táboroztak le. Jelzésértékű volt, hogy a csehszlovák vezetés végül úgy döntött, hogy átengedi őket az NSZK-ba: a rendszer az összeomlás szélére került. (Fotó:
Eric Bouvet / Europress / Getty)
Tüntetés a szabad választásokért és a demokráciáért a Vencel téren. A november 17-i tüntetéssel kezdődött az az eseményfolyam, amibe 17 nap alatt az egész rendszer belebukott. Egy engedélyezett megemlékezés ment át rendszerellenes demonstrációba, a kommunista vezetés elleni rigmusokat kiabáló diákokat a rendőrség brutálisan elverte. A hatósági attak után az utcákon a páncélautókon és mentőkön kívül csak a menekülés közben elhagyott ruhadarabok maradtak, de másnap minden újrakezdődött. (Fotó:
Peter Dejong / AP)
A kialakuló országos tiltakozási hullámban minden nap egyre többen és többen mentek ki az utcákra. A prágai Letná-fennsíkon grandiózus, félmilliósnál is nagyobb tömeg gyűlt össze, a vezetés vacillált: előbb betiltotta, aztán mégis engedélyezte a tömegdemonstrációt, ugyanakkor kemény hangú deklarációkkal próbálta fenntartani az erőviszonyokat. (Fotó:
Peter Dejong / AP)
Gyertyagyújtás rendőrsorfal előtt. Egy később hamisnak bizonyuló híresztelés is komoly szerepet játszott a közfelháborodásban: néhány napig mindenki úgy tudta, hogy a november 17-i tüntetésnek halálos áldozata is volt egy matematika–fizika szakos egyetemista személyében. Az áldozatot nevesítették is, Martin Smid állítólagos rendőri agyonverésének helyszínén spontán emlékhelyet alakítottak ki. Az is lehet, hogy az álhír mögött az állambiztonság állt, de ha így volt, rosszul számoltak: hiába cáfolták hamarosan, a halálhír olyanokat is az utcára vitt, akiknek addig nem sok közük volt az ellenzékhez. (Fotó:
Peter Dejong / AP)
Havelt az elnöki székbe követelő tüntetés hóesésben, pisilő kisfiúval. Az ellenzéki szerepe miatt a színháztól eltiltott, fizikai munkásként dolgozó drámaíró volt az emberi jogok ellen tiltakozó Charta ‘77 szóvivője, emiatt öt és fél évre bebörtönözték. ‘89-ben a Charta ‘77 aktivistái megalakították a Polgári Fórumot, felhívásukban a november 17-i események kivizsgálását, a pártvezetés távozását és a politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. (Fotó:
Lubomir Kotek / AFP)
A kalapos, kézitáskás úr Alexander Dubček. A ‘68-as reformok atyja a tömegtüntetések 8. napján, érkezett Prágába, hogy felszólaljon a tüntetéseken. Hogy az apáca merre tart a buszállomásról, nem tudjuk, de másik százezer emberrel együtt valószínűleg ő is ott volt azon a hálaadó szentmisén, amit Prága érseke mutatott be a Hradzsinban november 25-én. Bár a cseh társadalom elég vallástalanként ismert, a változásokban az egyháznak is megvolt a maga szerepe. A bíboros a tüntetések idején apostoli levélben szögezte le, hogy nem lesz néma tanúja az eseményeknek, de annak is nagy szimbolikus ereje volt, hogy II. János Pál pápa éppen ezekben a hetekben kanonizálta Prágai Szent Ágnest. (Fotó:
Pool Bouvet/hires/merillon / Europress / Getty)
Havel szól a tüntetőkhöz november 24-én. Ezekben a napokban már 800 ezer tüntető volt Prágában, de a vidéki városokban és Pozsonyban is komoly demonstrációk zajlottak. Menet közben változtak a követelések, ekkor már pártengedményeknél jóval többet akartak, az ellenzék azt követelte, hogy az alkotmányból is töröljék a kommunista párt vezető szerepét. (Fotó:
Lubomir Kotek / AFP)
Havel fényképét tartó diákok az ellenzéki drámaíró elnökké választásáért. 27-én országos, általános sztrájkot hirdettek meg, közben a kommunista párt vezetéséből eltávolították a leginkább konzervatív vezetőket. Másnap megállapodtak, hogy koalíciós kormány alakul, amibe bevonják az ellenzéket is. November 28-án elkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások a kommunista vezetés és az ellenzék között. A fordulatot egyértelműen jelezte, hogy a párt két szócsöve, a Rudé Právo és a Pravda is elítélte „az elmúlt húsz év hibás gazdasági döntéseit”, valamint a Varsói Szerződés 1968-as beavatkozását. Pozsonyban is felgyorsultak az események, a Szlovák Nemzeti Tanács vezetője lemondott, Rudolf Schustert, a későbbi szlovák elnököt választották meg utódjául. (Fotó:
Lubomir Kotek / AFP)
Csomagolják a vasfüggönyt: december 11-én a csehszlovák határőrök leszedik az osztrák határon a két méter magas szögesdrót kerítést. (Fotó:
Gerard Fouet / AFP)
A kommunista pártkongresszus záró epizódja, háttérben az elhomályosuló „demokratikus szocialista társadalomért” szlogennel, a mikrofonnál Ladislav Adamec, az utolsó kommunista miniszterelnök. Ekkor a keményvonalas főtitkár, Miloš Jakeš már lemondott, és vele együtt az egész Központi Bizottság. Legfeljebb csak utólag lehet ebbe valamiféle történelmi szükségszerűséget képzelni, a valóságban hosszú vita volt, és az is felmerült, hogy bevetik a fegyveres erőket. ‘89-ből azonban a nemzetközi helyzet miatt sem lehetett újabb '68. Karel Urbáneket választották meg új főtitkárnak, határozatban fejezték ki sajnálatukat a november 17-i események miatt, de párton belüli fejcserékkel már nem lehetett megállítani a „bársonyos forradalmat”. (Fotó:
Gerard Fouet / AFP)
Eksztatikus '89-es szilveszter a Vencel téren. Pezsgőlocsolás, csillagszóró és magasba tartó V betűk a győzelem, valamint a két nappal korábban elnökké választott Václav Havel tiszteletére. A prágai parlament elnöke a hivatalos politikába húsz év után visszatérő Dubček lett, fél évvel később megtartották a többpárti választásokat. (Fotó:
Lubomir Kotek / AFP)
Búcsú a tankoktól 1989 telén. A demokratikus átmenet napjaiban rögtön megindult a tárgyalás a szovjet csapatok kivonásáról. A rendszerváltás, ha nem is vércseppek, de halálos áldozatok nélkül megtörtént. A „bársonyos forradalom” – vagy ahogy Szlovákiában inkább nevezik: a „lágy forradalom” – Csehszlovákia katartikus politikai élménye lett. Alig három évvel később az ország békésen elhalálozott, a bársonyos forradalom a későbbi megemlékezésekben a nosztalgiától az akkori események tisztaságának utólagos megkérdőjelezéséig sokféle formát ölt. (Fotó:
Lubomir Kotek / AFP)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
