Innentől kezdve ő lett New York hírességeinek egyik legjobb paparazzója, habár azt mindenképpen érdemes hozzátenni, hogy nem az egyetlen. Akkoriban működött ugyanis Ron Gallella is, aki egy tisztességes pofon után már csak sisakban merte megközelíteni Marlon Brandót, és akinek ugyanúgy Jackie Onassissról készült a leghíresebb fotója, mint Art Zelinnek. Gallelláról készült egy Sundance-díjas dokumentumfilm Smash His Camera (Törd szét a gépét!) címmel, Zelin történetét egyelőre csak egy pár perces rövidfilmben dolgozták fel.

Zelin ebben meséli, hogy sorozatok helyett általában egy-egy képet csinált hírességekről, és akkor is kattintott a kamerájával, amikor azok tiltakoztak. Tudta, hogy merre laknak a sztárok, ott dekkolt a hotelban, és várta a pillanatot az amatőrnek számító felszerelésével.

A lenézett, büntetőjogilag elég aggályos szakmája aztán később legitimitást kapott, az akkori bulvártémák mára már korlenyomatnak tűnnek, amelyek a korabeli sztárok mellett bemutatják azt a fésületlen, kaotikus New Yorkot is, amit a kilencvenes években sikerült sterilre kisuvickolni. Zelin a  kétezres években is folytatta a lesifotózást, de visszasírja azokat a 9/11 előtti időket, amikor az emberek jobban megbíztak egymásban.