Sarkkörön az élet
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Az északi sarkkör – 66 fokra és 33 szögpercre az Egyenlítőtől – nyolc országot szel át. Egy brit fotós, Christian Barnett tizenháromszor utazott el a sarkkörre, hogy az összes olyan várost és eldugott települést bejárja Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Oroszországban, Izlandon, Grönlandon, az USA-ban és Kanadában, amely a sarkkörön vagy attól maximum 50 kilométerre terül el. Barnett éveken át készítette a sarkköri népeket bemutató fotósorozatát, és összesen 23 településen járt. Képei sokszor meglepőek: jegesmedvéket, havat és kietlen tájakat várnánk, ehelyett azonban változatos, egyszerre rendkívül ősi és modern közösségeket látunk, különös hobbikkal és még különösebb mondavilággal.
„Csak néztem a térképet, és teljesen elbűvölt, hogy van ez a szaggatott vonal, amely önkényesen kettévág látszólag teljesen üres területeket” – írta Barnett a Life on The Line nevet viselő projekt kezdeteiről. A korábban főként ételeket és éttermeket fotózó Barnett nagyon meglepődött azon, amit a szaggatott vonalon tapasztalt. „Sokkal változatosabb itt az élet, mint elsőre gondoltam volna. Sok modern közösség él errefelé, és valószínűbb, hogy fodrászokkal találkozik az ember, mint az, hogy rénszarvaspásztorokkal" – írta.
Eini Marja borász ül az üzletében a finnországi Rovaniemiben, amelyet Európában mindenki csak a Mikulás városaként ismer. Rovaniemi, Lappföld fővárosa az északi sarkkörtől 10 kilométerre délre található. 60 ezren lakják, így ez a legnagyobb település a sarkkör közvetlen közelében, de nem a sarkkörön. A várost a lappföldi háborúban (1944–45) szinte a földig rombolták a német csapatok, az épületek 90 százaléka elpusztult. (Fotó:
Cristian Barnett)
Karl-Erik Vesterberg prémvadász a svédországi Jokkmokkban. Jokkmokk a számik, azaz a Skandinávia északi részén élő bennszülöttek egyik legfontosabb városa. A számik kiterjedt területen, szétszórtan élnek Norvégiában, Svédországban és Finnországban, illetve a oroszországi Kola-félszigeten. A népcsoportot a 20. században mind a norvég, mind a svéd kormány igyekezett elnyomni és asszimilálni. A legrosszabb a helyzetük Norvégiában, ahol még ma is sok szinten diszkriminálják a számikat, főként az iskolákban. A második világháború idején sok számi menekült el Norvégiából, nagy részük Jokkmokkban telepedett le. (Fotó:
Cristian Barnett)
Daniel Szwarc atya a római katolikus misszió templomában a kanadai Repulse Bayben, egy inuit szánkóból készült oltár előtt. A Hudson folyó mentén elterülő Repulse Bay (inuit nevén Nanujaat) egy körülbelül 750 fős falu közvetlenül az északi sarkkörön. Az itt élő emberek – az inuitok aivlingmiut nevű csoportja – még ma is főleg fókavadászatból, halászatból, vadászatból élnek, ezt egészítik ki a turizmusból és a népművészeti tárgyaik eladásából származó jövedelmek. A Hudson mentén élő inuitok a szerencsésebbek közé tartoznak, mert a 19. században, amikor a többi kanadai inuit közösség jelentős része kihalt vagy szakított a hagyományos életvitellel a gyarmatosítók miatt, ők sokáig érintetlenek maradtak, ezért a mai napig őrzik az inuit kultúrát. (Fotó:
Cristian Barnett)
Erki Orre rénszarvasverseny-edző nézi az edzést a finnországi Rovaniemiben. A rénszarvasversenyzés egy rendkívül népszerű sport a számi kultúrában. A versenyzők több számban is indulhatnak: az elterjedtebb és az ember számára bonyolultabb válfajbcsak rénszarvasok sítalpakon csúszó „zsokákat” húznak, míg a másik, inkább a rénszarvasnak megerőltető műfajban szánkót kötnek a szarvas után. Rovaniemiben minden évben március első heteiben, a közelgő tavasz üdvözlésére rendezik meg a nagy rénszarvasversenyt. A versenyt a drámai hatás kedvéért naplemente előtt kezdik, a versenyzők körönként esnek ki, míg végül csak ketten maradnak a döntő összecsapásra. A 120 méteres rénszarvassprint világrekordja 2013-ban egyébként 14,92 másodperc volt. (Fotó:
Cristian Barnett)
Brett Connor ül a lakása pezsgőfürdőjében az alaszkai Kotzebue-ben. „Miért tenném a medencét kintre, ha ott rettenetesen hideg van?” – kérdezte a csodálkozó a fotóstól Connor. Kotzebue-ben tényleg nem túl kellemes a klíma: az évi középhőmérséklet mínusz 5,7 fok, a leghidegebb hónap február, amikor a napi átlaghőmérséklet mínusz 19,7 fok, a legmelegebb pedig a július, 12,6 fokos középhőmérséklettel. (Fotó:
Cristian Barnett)
Anton és a dalmatája pihen egyet az oroszországi Jamal-félszigeten. A Jamal-félsziget a nyenyecek ottha, az ő nyelvükön jamal azt jelenti, a világ vége, ami elég pontosan körülírja a félsziget helyzetét. Oroszországban jelenleg 44 857 nyenyec él, de sokan közülük már a városokban, az eredeti rénszarvastenyésztő életmódtól és a nyenyec szokásoktól elszakadva nőttek fel. Akárcsak a skandináv államok a számikat, a szovjet hatalom is szerette volna asszimilálni a nyenyeceket, a földjeiket ezért kollektivizálták, a gyerekeket pedig kötelező volt a közeli városokban bentlakásos iskolákba íratni. (Fotó:
Cristian Barnett)
Chasity Herbert, az alaszkai Fort Yukon frissen koronázott szépségkirálynője. Herbert a Fort Yukon-iak többségéhez hasonlóan alaszkai bennszülött, azaz gvicsin. Alaszkában és Kanadában körülbelül kilencezer gvicsin él összesen, de a nyelvet már csak nagyon kevesen, körülbelül négyszázan beszélik folyékonyan. Az alaszkai egyetem ezért gvicsin származású nyelvészhallgatók és gvicsinül jól beszélő öregek segítségével próbálja feléleszteni a kihalás szélén álló, az atabaszk nyelvcsaládba tartozó nyelvet. Ez már csak azért is nagyon fontos projekt, mert a gvicsin mondavilág főként szájról szájra terjedt, és ha a nyelv kihal, az olyan remek történetek is elvesznek vele, mint például a gvicsinek kedvenc, óriások fején tetvekkel harcoló és saját rühes fenekéből lakomázó bolondjáról szóló sztorik. (Fotó:
Cristian Barnett)
Anatolij Galuskin a „tricking” – egy akrobatikus elemekre építő harcművészeti ág – tudását mutatja be a fotósnak az oroszországi Zsiganszkban, Jakutföldön. Jakutföld a világ legnagyobb „megyéje” a maga 3 millió négyzetkilométerével, amivel a világ nyolcadik legnagyobb állama is lehetne, ha nem lenne az Oroszországi Föderáció része. Zsiganszk a Léna folyó partján fekszik, körülbelül 600 kilométerre Jakutszktól, Jakutföld fővárosától. A városba vezető utak nem járhatóak egész évben: Jakutszkba nyáron hajóval, télen pedig a Léna befagyott jegén autóval lehet eljutni. (Fotó:
Cristian Barnett)
Jaakko Ollila szériaautó-versenyző a kocsijában a finnországi Rovaniemiben. (Fotó:
Cristian Barnett)
Christina Loventoft-Jessen grönlandi múzeumigazgató áll az egyik legrégebbi grönlandi templom, az 1775-ben felszentelt Bethel lépcsőjén Sisimuit városában. A grönlandi bennszülött inuitok hagyományos vallása a sámánizmus. Részletesen kidolgozott mitológiájuk középpontjában egy bosszúálló, ujjak nélküli tengeri istennő, Sedna áll, aki maga határozza meg a fóka- és bálnavadászatok bukását vagy sikerét. A mai grönlandiak 85 százaléka lutheránus, bár a sziget történetében volt egy rövid katolikus kitérő is, amikor a szigetet meghódító pogány viking Vörös Erik fia, Leif elutazott Norvégiába, és ott megtért, aztán hazaküldött néhány misszionáriust. (Fotó:
Cristian Barnett)
Håkon Arntsen a norvégiai Rødøy község múzeumában. A körülbelül 2000 fős Rødøy-t a 19. század végén alapították a történelmi helgelandi körzet részeként. Norvégiában a földrajzi egységekkel – hegyek, folyók, fjordok – határolt történelmi körzetek, amelyek nem mindig egyeznek a mai adminisztratív körzetekkel, sokkal fontosabbak az emberek számára. A történelmi körzet sokszor az emberek dialektusát és a hagyományos népszokásokat is meghatározza, ezért a norvégok identitásának fontos része. (Fotó:
Cristian Barnett)
Olga játszik a hagyományos nyenyec sátor gyerekverziójában a Jamal-félszigeten. A tradicionális nyenyec életmódot – a rénszarvastenyésztést, halászatot és vadászatot – súlyosan fenyegeti a nyenyec területek iparosítása és az ezzel járó környezetkárosítás. A gáz- és olajipar fejlődésével egyre csökkennek a rénszarvascsordák legelőterületei. Az éghajlatváltozás szintén megnehezíti a nyenyec pásztorok életét, mivel vannak területek, amelyet csak télen, a fagyok idején érnek el. Az utóbbi években azonban a tél sokkal rövidebb, ezért a nomád nyenyecek hosszú hónapokra ott ragadnak az érintetlen területeken a hóra várva, a falvaikat pedig hamarabb ott kell hagyniuk, még mielőtt a hó elolvad. (Fotó:
Cristian Barnett)
Karin, egy svéd virágárus áll a virágföldjén a svédországi Jokkmokkban. A lappföldi svéd városban a legnagyobb szenzáció a 400 éve mindig február első csütörtökjén kezdődő, két-három napos piac. A 17. század elején, IX. Károly rendeletére alapított vásár mára lényegében egy számi fesztivállá nőtte ki magát, több ezer résztvevővel, rénszarvas- és kutyaszánparádéval. A piacot hagyományos okokból tartják télen, amikor akár mínusz 40 fok is lehet a városban: egyrészt négyszáz évvel ezelőtt csak a befagyott tavakon és folyókon lehetett megközelíteni Jokkmokkot, másrészt ilyenkor sok rénszarvaspásztor a település körüli erdőkbe terelte a nyáját, hogy ott húzza ki a telet. (Fotó:
Cristian Barnett)
A zsiganszki Vlagyimir Jegorevics Kucsev nem esett kétségbe attól, hogy a hajója jégbe fagyott, inkább kihasználja ezt az időt arra, hogy új réteg festéket kenjen a hajótestre. (Fotó:
Cristian Barnett)
Tord Enlund veteránautó-rajongó a svédországi Jokkmokk közelében. (Fotó:
Cristian Barnett)
A grönlandi Sisimiut városában élő Pavia Ludvigsen gyerekkora óta szeret denevérnek öltözni. A Facebook-profilja alapján ezt a hobbiját nem veri nagydobra, ami valószínűleg szerencsés dolog egy 5600 fős kisvárosban – a második legnagyobb grönlandi városban –, ahonnan semmilyen más településre nem vezet autóút. Paviának sisimiuti férfiként akkor sem lesz könnyű, ha nem derül ki a fura vonzalma a denevérekhez, ugyanis a városban valamiért évtizedek óta sokkal több férfi él, mint nő. A Paviáról készült portré a fotós egyik kedvence a sorozatból, amely több díjat is nyert. (Fotó:
Cristian Barnett)
Boris Wise expedícióvezetőt és hajóját vízre eresztik a kanadai Pangnirtung fjordnál. Wise a pangnirtungiak többségével szemben nem benszülött inuit: ő Kuala Lumpurban nőtt fel, és több karrierváltás után kötött ki az északi sarkkörön mint túravezető. Az északi sarkkör természeti szépségeire egy jól működő expedícióipar települt rá, bálnalessel, jegesmedve-megfigyeléssel, Grönlandra hajózással. Az egyik legnépszerűbb célpont a Baffin-szigeti, népművészetéről híres Pangnirtung, amit az északi sarkkör Svájcaként is emlegetnek, annyira bájos kis település. A pangnirtungi inuitok egészen 1921-ig nem találkoztak a betelepülő kanadaiakkal, az első államilag kinevezett tanár pedig 1956-ban érkezett a pangnirtungi iskolába. (Fotó:
Cristian Barnett)
Izlandon a hideg és az erős szél miatt nem egyszerű feladat a kültéri karácsonyi égők felszerelése. Ivar Sigthorsson, a raufarhöfni ezermester egy új arcvédővel próbál védekezni az időjárási viszontagságok ellen. Raufarhöfn egy 194 fős falu Izland legészakkeletibb pontján. (Fotó:
Cristian Barnett)
Jared Miller, a kotzebue-i középiskolák birkózóbajnoka egy iskolai tornateremben. Ezt képet Barnett évekkel ezelőtt fotózta, Miller azóta sikeres sportkarriert futott be az amerikai egyetemi birkózásban, és bekerült az alaszkai sportolók dicsőségcsarnokába is. (Fotó:
Cristian Barnett)
Evano Innakatsik pózol Repulse Bay anglikán temploma előtt. A gvicsinek hagyományos vallása leginkább az animizmushoz hasonlítható, tehát kissé leegyszerűsítve abban hisznek, hogy nemcsak embernek, hanem az állatoknak és az élettelen tárgyaknak is van lelkük. A hitvilágukban ugyanakkor nincs szó egy külön istenségről: mindenben és mindenkiben benne van a lélek, avagy az életerő. A gvicsinek hite szerint az emberek és az állatok tudnak kommunikálni egymással. Az 1840-es években, a telepesek és a keresztény hittérítők megjelenésével a gvicsinek többsége áttért a katolikus vagy az anglikán kereszténységre. (Fotó:
Cristian Barnett)
Þöra Soffia Gylfadöttir néz ki a raufarhöfni galériája ablakán. Télen nem sok látogató jár Raufarhöfnben, amely év közben viszont a természet közelsége miatt kedvelt turistacélpont. A kis falut 1896-ban egy vállalkozó kedvű testvérpár alapította, akik hamarosan virágzó halászati és halfeldolgozó központot hoztak létre. A város a hatvanas években élte a fénykorát, amikor 11 halsózó üzem működött itt, és több száz hordó heringet fogtak. A falu lakossága ekkor hatszáz fő volt, de a halászati ipar összeomlásával a legtöbben elköltöztek. (Fotó:
Cristian Barnett)
Rofer Moen minden valószínűség szerint a világ legészakibb Hereford marhacsordájának a tulajdonosa a norvégiai Traenában. Traena egy apró szigetcsoport Norvégia északi partjainál, amelyet már a kőkorszakban is laktak. Nevét onnan kapta, hogy ha távolról nézzük, három hegycsúcsot látunk kiemelkedni a tengerből. A szigetcsoport lakói főként halászatból élnek. A halászat olyan fontos része a traenaiak életének, hogy a nyolcvanas években megalkotott címerükön is három horog szerepel. (Fotó:
Cristian Barnett)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
