Kertész nem szerette Amerikát. Külföldiként nehezen kapott fotós munkákat, és ha kapott is, nem találta meg a közös hangot az amerikai magazinok szerkesztőivel. Hiába próbálkozott például a Life-nál, a bemutatkozó képeivel sem sikerült nagyot dobbantania, az európai anyagaira pedig csak hosszú évek után figyeltek fel a neves múzeumok. Az elmérgesedő háborús helyzetben az állampolgárságával is állandó bajai voltak, nem csoda, hogy teljesen kiábrándult az országból.

 

Az 1920-as évek pezsgő párizsi mindennapjai helyett fokozatosan átvette a főszerepet az életében a csendes szemlélődés. Kertész megpróbált mindig annyira észrevétlen maradni, amennyire csak tudott – egyre inkább eltávolodott attól a világtól, amit az ablakából figyelt. Ebből az élethelyzetből indult a háztetős sorozat, a fotóművészeti szintre emelt kukkolás pedig mindennapi rutinjává vált, visszatérő témaként végigkísérve életének utolsó évtizedeit.

 

Ha ezek a képek ma készültek volna, mindenki kiakadna azon, hogy egy fotós a tetőtéri lakása ablakából, lopva kapja lencsevégre, amint a szemközti háztetőn fürdőruhában napozik. Még akkor is, ha az a valaki a XX. század fotóművészetének egyik legkiemelkedőbb alakja.

 

Kertész fotói viszont a mai napig nem kaptak ilyen kritikát. Helyette a fotós zseniális ötletét méltatja mindenki, hogy felfedezte ezeket a jeleneteket az egyhangú és unalmas háztetők között. A fotók szereplőit látva viszont könnyen megfordíthatjuk a szemlélődést, és elgondolkodhatunk azon, vajon származik-e kárunk belőle, ha valaki felismerhető arccal örökít meg minket az örökkévalóságnak? – Ráadásul egy olyan pillanatban, amikor egyáltalán nem számítunk rá.

 

Ezt a kérdést feszegetik ma Kertész fotói – még ha nem is tudatosan ebből a célból készültek.

André Kertész megfigyelő fotóiból először idén állítottak össze kiállítást, a kanadai Stephen Bulger Galériában. A tárlat június 20-ig látogatható, ha arra járnának.